Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-06 / 99. szám

2. DÉLMAGYARORSZÁG 1912. december 8. segélyezésére vonatkozó tárgyalás még befejezve nincs, s a közéleti viszonyok ad hoc szerencsétlen alakulása folytán az egyetemtől elestünk, azt állítani, hogy a kormány nem gondol Szegeddel, oly túlzás, melyért a felelősséget komolyan elvállalni nem lehet. Sőt merem állítani, hogy — az egyetemnek kérdésétől természetesen eltekintve — alig van, de talán nincs is egy provinciális város sem az országban, mely — mint ezt eljárásaimban léptennyomon örömmel tapasztalom — a kormány és hatóság elismerő jóindulatát oly mértékben élvezné, mint Szeged, mert hát Szegedet semmiféle kormány sem ejtheti el. Ugy a kórház, mint a zenepalota segélye ügyében pár nap előtt tárgyaltam. Mindkettő jó uton van. Én azt hiszem, hogy — ha a világbéke meg nem zavartatik — a kórházépítést már a jövő évben, a zenepalotáét pedig — mi különben nem is olyan sürgős — legkésőbb 1914ben, de talán már a jövő őszszel — az állami költségvetés összeállítása után — megkezdhetjük. Egygyel azonban legyünk tisztában s ez az, hogy a millióknak az árvízkatasztrófa után élvezett özönlése elmúlt. További fejlődésünkben nem az államra, hanem első sorban magunk erejére kell támaszkodnunk. Rendezett háztartásunk alapján magunknak kell dolgoznunk, az állam csak segit. És amint eddig segitett, bizonyára segiteni fog ezután is. A városfejlődés tempójával meg lehetünk elégedve; reális pénzügyi alapon kell tovább haladnunk s igy türelmetlenkedni nem szabad. A képviselőház ülése. — Elfogadták a kereskedelmi költségvetést. — (Saját tudósítónktól.) Az ellenzék ma ismét felvonult az országháza elé, de mai tüntetése is nagyan csöndes volt. Ma mintegy busz képviselő vett részt a felvonulásban Justh Gyula vezetése alatt. A képviselők a csendőrkordonig menték; itt Pavlik rendőrfelügyelő figyelmeztette őket, hogy a kizártak nem mehetnek be, mire az összes ellenzékiek visszafordultak és elmentek. A képviselőház mai ülésén a kereskedelmi tárca költségvetésének tárgyalását folytatták s a költségvetést részleteiben is elfogadták. A Ház üléséről ez a tudósítás szól: A képviselőház ülését fél 11 órakor nyitotta meg Tisza István gróf elnök. Nyegre László a közigazgatási bizottság jelentését terjesztette elő a szerbiai ntlevélkényszerről szóló javaslatiról. A kereskedelmi tárca költségvetésénél Giesswein Sándor szólalt föl elsőnek. Ki kell jelentenie — úgymond — liogy azoknak a vádaknak és gyanúsításoknak, melyek ellene múltkori beszéde alkalmából a sajtóban megjelentek, sajnos, semmi alapjuk sincs. Az idegenforgalom fejlesztésének szükségességét hangoztatta és a kereskedelmi minisztériumtól e célra külön osztály felállítását kérte. Végül kívánta, bogy a posta női alkalmazottainak előléptetési viszonyai ugyan olyanok le gyenek, mint a férfiakéi. Sztranyovszky Sándor a fontosabb vicinális utaknak törvényhatósági utak közé való sorolását kívánja. Tulsötétnek mondja azit a képeit, melyet Heltai a vasútiról és a postáról í'estejtt. A munkásbiztositó pénztár állami kezelésbe való átvételét követelte a munkapárt élénk "helyeslése közben. Lengyel Zoltán szólalt fel ezután és ismét a koalíciós rezsimet támadta. A koalíció 1907-ben — mondotta — elkövette azt a merényletet, hogy a kvótát felemelte. Idézi Kossuth Ferenc egyik beszédét, amelyben Kossuth azt mondta, hogy a függetlenségi párt elveibe nem a kvóta aránya, hanem magának a kvótának intézménye ütközik. (Élénk derültség a munkapárton.) Nem szavazott a kvóta ellen a legnagyobb szabású bankpolitikus, gróf Batthyány Tivadar se. Podmaniczky Endre: A legnagyobb szakállú bankpolitikusi (Nagy derültség.) Lengyel Zoltán gúnyosan tárgyalja Justh Gyula, Holló Lajos és Désy Zoltán régebbi politikai magatartását. Hosszadalmasan elmondja, hogy a koalíciós képviselőház egyhangúlag leszavazta az önálló bankot, sőt ujabb nehéz akadályokat gördített annak felállítása elé. Azután a dalmát vasútról beszélt és itt is azt bizonyítgatta, bogy a koalíció nagy bűnöket követett el. A koalíciós kormány 2000 millió koronáért akarta megcsinálni a dalmát vasutakat. Ezt azután nagy erőfeszítéssel Hieronyimi 80 millió koronára srófolta te. Azt a minisztert — folytatta Lengyel — aki, mint Kossuth, oly lelkiismeretlenül és könnyelműen dobja ki az állam millióit, vád alá kellene helyezni. (Élénk helyeslés.) Külön vasúti minisztérium fölállitását követeli, mert a kereskedelmi tárca sok dolgában érte ba,j Barosst, Horánszkyt és Hieronymit. Utóbbi tiszta kezelése köztudomású, az ellenzék még sem átallott®, közszájra bocsájtani azt a rágalmat, bogy még a sinak sincsenek tőle biztonságban. Heltai Ferenc előadó válaszol azokra a fölszólalásokra, melyek az ő minapi beszédével foglalkoztak. Kétségbe vonja, bogy az előadónak csupán a bizottság véleményét kell előadni. A minap előadott kritikáját a pénzügyi bizottságban is már több izben elmondotta. A postáról is többször mondott kritikát, sőt adatait Hieronymi miniszter sem tudta megcáfolni. A postai kritikája különben nem érintheti Beöthy minisztert, mert a szóló 1907-től 1911-ig bírálta a postát. Nem a postai személyzet működését bírálta ő a múltkor, mert a postások jeles működése iránt elismeréssel van, ő csupán a postaigazgatóság intézményét bírálta és meggyőződése szerint jogosan. Heltai beszéde után a kereskedelmi költségvetést részleteiben is elfogadta a Ház. Holnap megszakítják a költségvetés tárgyalását és elsősorban a kivételes intézkedéBéni és Lenci. Irta: Ady Endre. Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta, hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s Lencire gondolt, kinek az apja sirásó volt s az Alvégen lakott. Mindig köhögött a Lenci apja. Köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lencit. És Lencinek még volt öt testvére. Rongyos, defiittyös, vidám fiu volt Lenci. Télen kis bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg ételt, sőt hust evett tavaly egy toron. Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kis kerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni. Vékony, finom bőre alatt bujdosdit játszott a vér. Kis tüdejét is cibálta a pajkos márciusi levegő. És sok terhet cipelt Béni. Egy nagy, drága jókkal megrakott papirskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Meszsze-messze fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért Lencivel. Az Alvég messze van, de Lenci jött Béni elébe. Mezítláb volt Lenci s ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastoll mellette. Piros-barna mosdatlan arca ragyogott Lencinek. Pedig reggel megverte az apja bizonyosan. Könnyfolyókák medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az arc, mint egy térkép. De vig arc volt s vigan táncolt rajta a napsugár. — Hát mit hoztál, Béni. Béni mosolygott, öreg, jóságos mosolygással. Nagyon fontosán és mindjárt először jelentette: — Hust is hoztam. Jó sonkát, piros sonkát. — Nem vették észre? — Nem. — Hát még? — Kivettem a perselyből husz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám bekeszkenőt az anyádnak. Szagos vizet. lőle Gyurinak is, az öcsédnek. Hoztam egy Lenci türelmetlenkedett: — Cipőt nem hoztál? A 'kovácsék Lajkójának cipőt is adtál vasárnap. — Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy utánam jönnek. Kedvetlenül rázta a fejét Lenci. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenci ravasz, szonoru hangon beszélt: — Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha. Béni szive viszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte a torkát és csöndesen mondta: — Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresek fiának. Én sohasem eszem vajas kenyeret. Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az ut. Tavaszi mocsaraik mindenütt. De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenci szomorú maradt: — A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is harisnyás. Cipőben jársz mindig. — Én lehúznám. Én szeretnék mezítláb járni. Nem szabad, A múltkor lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam vacsorát. — De van a te perselyedben több is husz krajcárnál. Én nem kapok soha pénzt. Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tikkadt és piros volt. Leült a zöld füre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre. Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág. Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben elbujt a nap. A Bózsa-halom hirtelen ködöt fujt. Az ég ólmosodott. A falut alig látták: — Menjünk haza, Lenci. Lenci kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette s hallgatott. Béni újra hivta és szepegett. Jaj mi lesz. Már észre is vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni kezd. Már majdnem sirva mondta: — Menjünk haza, Lenci. Mi bajod van, Lenci? — Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a tied. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat 'akarok. Cipőt és kalapot. — Holnap hozok neked, Lenci. Lenci hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lencit is szánta. Hogy busul. ö bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenci. De Lenci sírt. Ledőlt a földre. Arcát bemázolta a nedves fii. És zokogott. — Nekem sohase volt cipőm. Nekem sohase volt kalapom. — Adok neked holnap, Lenci. — Most, most. Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a cipőjét. Lenci egy