Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-25 / 114. szám

DÉLMAGYARORSZÁG ' 1912. december 25. Égy magyar orvos küzdelmei az éghajlat miatt. Szabados Sándor dr. orvos olyan szervezeti bajt szerzett, mely páratlan eset az orvosi tudományban és amely miatt kénytelen volt Afrikába menekülni. Most Ázsia déli részébe kéíl sürgősen eljutnia, különben elpusztul. (Saját tudósitónktól.) Laikus ember megdöbben, ha elolvassa ezt a történetet. Orvos ember pedig kénytelen mélyen gondolkozni azon, hogy az orvosi általános szokás nem egyszer egyoldalú utat választ, dacára e század szédületes fölfedezéseinek. Tudniillik nem tekinti eléggé azt, milyen óriási és legfőbb jelentősége van az éghajlatnak, általán a természetnek a szervezetekre. Ha mindenekfölött ezt választaná irányadóul, ugy sokkal inkább egyszerűbbé, átlátszóbbá válna az orvosi tudomány és a betegség is. Akiről szólunk, maga is kiváló orvos, dacára, hogy alig mult huszonhat éves. Szabados Sándor dr., kinek csodájára járnak Hódmezővásárhelyre, mióta — három hónappal ezelőtt — visszatért Afrikából. Meggyógyított betegek százával áldják és csodaorvosnak hívják, aki a vakoknak visszaadja a szemük világát és aki haldoklókat uj életre keltett. A vásárhelyi nagyszerű, modern közkórházba nemcsak a környékből, de a szomszédos megyékből, különösen Békésből kezdenek bejárni. Főként Szabados Sándor doktort keresik, aki elsősorban szemorvos. A kórház udvarán megfigyelhetjük, amint a betegek titokzatosan oktatják egymást: — Aztán vigyázni kell, mert az ifjii doktor ur nem tud beszélni, nincs annak egy hangja se, hanem leirja mindig, amit mondani kiván . . . Ugy van: Szabados Sándor doktor nem tud beszélni: nincs hangja. Elveszítette. Susogni is alig tud. A betegsége olyan természetű, hogy európai nevű orvos-professzorok Budapesten és a külföld fővárosaiban csodájára jártak és nem egy ambíciójául tűzte ki a gyógyítást. Nem sikerült. Mert ez az eset olyan, melynél a legtökéletesebb orvosi tudomány se segíthet, legföljebb tanácsot adhat arra, hogy a természet segíthet, az éghajlat föltétlenül meghozza a gyógyulást, de csak a tropikus éghajlat. Csipkés zsebkendő. Irta: Lengyel Géza. I. A kövezeten, közvetlenül a járda mellett, feküdt egy zsebkendő. A sárban feküdt, már álig fehérlett ki egy kis darabja. Jött egy leány és fölvette, mielőtt az utcaseprők belekotorták völnia a szemétbe. A lány gyorstan körülnézett, nem l'áítja-e valaki, mert saégyelte, hogy rongyot szed ki a sárból. Újságpapírt vett elő, abba becsomagolta és hazavitte. Otthon kimosta, kivasalta. Örült neki nagyon. Finom, vékony zsebkendő volt. Szinte átlátszó ós mégis erős. A széle köröskörül bajszálvékony szálakból varrott csipke. Akkora az egész, mint egy nagyobb tenyér. Sarkában két, egymásba fonódó, kedves rajzú betli. Olyan cifra, hogy csak nehezen lehet elolvasná. Talán B. és J. Könnyű az egész, mint a pehely. Milyen szép, milyen finom nőé lehetett — sóhajtott a leány. — Noha szép vagyok én is, — tette hozzá — de soha sem volt ilyen gyöny&rü kis kendőm. Hogy szeretem pedig, hogy vágytam minidig a csipke után. És már nincs sok időim, már huszonöt éves vagyok. Mire várok? Bolondság. Ez a csipke is sárban feküdt és most hófehér mégis. Szeretettel simogatta meg. Mikor délután Medikus korában vette észre Szabados Sándor, hogy milyen rettenetes szenvedés és szomorúság elé érkezett az ő életivel. Épen Dollinger egyetemi tanár klinikáján operált, amikor Dollinger elé állt és rémült kétségbeeséssel szólt: — Kedves professzor ur: érzem, hogy elveszítem a hangomat! Iszonyú fájdalmaim vannak, a rettegés is . . . évek óta fokozatosan gyöngül a hangom, most már teljes a baj, nem birom félévig. Dollinger, Genefsisli egyetemi tanárok, kik különben Szabadost legkiválóbb tanítványuknak tisztelték, sürgősen megvizsgálták. Más, nagyhírű professzorok is megvizsgálták a bajt és a nyavalya természetét csak az utolsó pillanatban ismerték föl, amikor orvosilag már nem lehetett segíteni. A betegség olyan természetű, amire nem tudnak példát. Orvosi szavakkal igy jelzik: Sarjadó folyamat a gégében. Maga a beteg orvos ehez még hozzátette, hogy „például a seb sarjadzik, mikor kitelődik. Az én nyálkahártyám szövetei is igy sarjadnak, anélkül, hogy seb volna benne. Ez orvosi dolog, nagyon egyszerű annak, kinek az alapismeretei megvannak. Ez tulajdonképen egy szervezeti diszpozíció hajlamosság. Például: ha eszkimót hoznak ide, itt meghal. Én is ilyen formán vagyok, nekem meg a melegre kell mennem. Csak forró égövi klima menthet meg: Afrika, Ázsia meleg klímája: Ceylon, Jáva, mindegy. Már Szegeden is sokan tudnak Szabados Sándor dr. esetéről. Szegedi orvosok közül nem egy személyesen vagy hírből ismeri. Átmentürik Hódmezővásárhelyre, fölkerestük az ifjú doktort. Hatalmas termetű, rendkivül rokonszenves, inkább angol földesúrnak látszik, amint Afrikában megszokott, nekünk kissé szokatlan öltözetében fogad. Beszélni akarunk vele. ilyen interju-eset még nem akadt. Az egyikünk beszél, a másik ir. Amit kérdezünk tőle, arra Írásban felel. Igy megy ez órákig, igy „beszél" ez az orvos a betegekkel is, mindenkivel. Iszonyú dolog, ha meggondoljuk. A szerencsétlen ember meg is mondta egy barátjának, hogy megölte volna magát, ha nem tudná, hogy a betegsége biztosan gyógyítható. Nagy erőssége e hiten kivül az is, hogy nagyszerű humorérzékkel hir és megkapó szatírával kiséri saját nyomoruságát is. írásban adott válaszaiból Összefüggően visszaadjuk az élete történetét, betegségét, terveit'. irodálba ment, parfümöt vett. Belocsolta otthon bőven a csipkés kendőt, azután betette a kis táskájába. II. Estefelé, irodáiból hazajövet, már várt reá a férfi, egy öregedő ur. Az utcán ismerkedett meg vele, noha ő nem szokott az utcán ismerkedni. Ez az ur azonban komoly ós idős volt, tehát netm kellett komolyan venni. Ezért megtűrte olykor maga mellett. Jóformán a nevét se tudta. Ha igaz, amit mondott, — soha netm lehet ezekben az iroda előtt várakozó lovagokban bizihi — Szabó Benedeknek hivják ós hivatalnok. Most, már két bét óta nem látta. Ráunt, kikerülte, másfelé ment baza. — Millyen hűséges, — gondolta most ellágyulva — még mindig vár reám. És egészen megfiatalodott, mióta nem találkoztunk. A férfin cilinder volt, sárga felö'ltő és erősen, mondhatni erőszakosan kivasalt nadrág. öreges finomsággal köszönt a leánynak és maga mentette ki mindjárt az elmaradását. — Sok dolga volt, ugy-e, Márta kisaszszony? — Igen, nagyon sok. — Mennyit kell fáradni azért a nyomorúságos kenyérért. Kár, ilyen szép, fiatal leánynak. A leány lesütötte a szemét, a férfi újra 17 előbb összegyűjtött pénze. Szerencsére a hódmezővásárhelyi közkórházba meghivást Már egyszer volt kúrán, Afrikában. Ez év őszén jött haza. Muszáj volt. Elfogyott az kapott. E városban előbb nagyszerű sikerei voltak és az egész városban hite ment nagv tudományának, biztos kezének. A különben is kitűnő intézet igazgatója: Genersich Antal, örömmel ragadta nieg az alkalmat, hogy az ifjú orvos az intézetbe kerüljön. (Mint érdekességet emiitjük tneg, hogy ez az igazgató az európai nevü Genersich orvos-profeszszor fia és az egyetemi tanár leánya: Margit, szintén a vásárhelyi kórház orvosnője.) A mióta visszajött Szabados, azóta valósággal fogolyéletet él. Egyetlen egyszer se volt kiinn aZ utcán, nem mehet szabad levegőre, mert igy a baja sulyosodna. — A betegek jönnek a helyembe és amig e klima alatt leszek, nem mehetek szabad levegőre! — irja le határozott betűivel. — A nyálkahártyáibat a hideg, ködös levegő izgatja, fezért van benne a sejtsarjadzás, — teszi hozzá magyarázva. — Nem kellemetlen erről önnel beszélni? — kérdezzük. — Sőt kellemes, — irja le és furcsán mosolyog. — Már megszoktam. Ma már nem fáj ugy. Mert fáit is . . . Nyelésnél ugy fájt a torköm, mintha borotvát nyeltem volna. Akkor láttam, hogy az emher sokat kibír, — majdnem mindent . . . Megjegyzem még, hogy a bajt tizenhatom éves korom óta érzem. Jó hangom volt és az lassan veszett: folyton, mig végre teljesen odalett. Én annak idején arra vezettem vissza, hogy a Marosban korán fürödtem, (Csanádmegyei vagyok, a megyéiben ismerik a famíliám, apám mint dúsgazdag ember, közhirü.) Egy barátomnak már évekkel ezelőtt mondtam, hogy ha ez tovább tart, elveszítem a hangom , . . igy történt. Mint emiitettem, psak a legutolsó pillanatokban, igen sokára ismerték fel orvosprofesszorok a bajt, melynek mibenlétét már előbb leírtam. Még a következőket tudjuk meg: Afrikában, ha kiinn maradt volna Szabados Sándor, ugy föltétlenül erősen gyógyult volna, talán ma már újra beszélhetne, suttogva* Orvos-professzorok határozott nyilatkozata szerint a betegség tizenöt-húsz éven belül elmúlik. Persze csak forró klima alatt. Szabados doktor tragédiáját fokozza, hogy nincs pénze, se összeköttetése, mely biztosítaná számára a természeti: éghajláti változást. Mivalaimi avult kedvességet mondott. Lassan mentek és lassan beszélgetitek, nagy szünetekikel. Mikor egészen elakadtak már, a leány elővette a csipkés zsebkendőit, végig sáimitotta vele az arcát. Erős illat áradt ki belőle. A férfi fölrántotta az orrát, szinte szimatolva. — Milyen finom illat, — áradozott teljes meggyőződéssel — Éz a kisasszony Ízlésére vall. Minidig ezt a parfümöt használja? — Mindig, — felelte egyszerűen Mártia. A férfi mélységes hódolattal nézett rá. Szerelmes apródok tekinthettek igy hajdan úrnőjükre s nem léliet uiondani, hogy tulságbsan illett az öregedő Szabó Benedekhez ez az olvadékony hangulat. De, édes Istenem, milyen kevés hódolatban van része egy szegény fiatál leánynak, még ha olyan csinos is, mint Reiner Márta. Megihatott és engedékeny lett a leány. A kezét otthagyta Szabó Benedek kezében és egészen elérzékenyült, mikor a férfi a csipkekendőt is méltányolta. — Gyönyörű kis kendő, — mondta Szabó Benedék, — könnyű, puha és fehér. Akár Márta kisasszony. III. Oly kevés hódolatban van része egy szegény, doilgos leánynak. Atmit kap, meg kell becsülni. Márta imát- így gondolt este az öregedő Benedekre — csak a nőve ne lenne olyan furcsa. Igaz, utcái ismeretség, de