Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-10 / 76. szám

I DÉLMAGYARORSZÁG 1912. november 13. reményteljesen nézünk jövőjük elé, ha igyekeznek talpra állani. Ugy gondoljuk, hogy évek multán nem a bőrüknek kell megráncosodni, hanem a munkásságuk perspektívájának kiszélesbedni. Az igények egyre nőnek és ha másként nem megy, saját maguknak kell mesterségesen fölfokozni, hogy minél jobbat és finomabbat akarjunk kapni és akarjanak adni. Különben hová leszünk, mi, Magyarország második városa, akik egyetemért csak sóvárgunk, megyeszékhelyért futni szándékozunk, a püspökségért más városokat irigylünk és oly kevés gyárkéményen legeltethetjük az üres szemlélődés és mohó epekedésben kivörösödött szemeinket. Ebben a városban fokozottabb és felelősségteljesebb munka vár a társadalomra, mint bárhol máshol. És nagyon silányul és hitványul lesz teljesitve ez a munka, ha csak azok az egyesületeink állnak meg a lábukon, amelyeknek az a hivatása, hogy hófehér tél estéken alkalmat adjanak a talp alá valónak hajnalig való húzására. •saaaaaas Az ellenzék külpolitikája. A szövetkezett ellenzéki pártok a jövő héten együttes értekezletet tartanak, hogy a külpolitikai helyzettel szemben való álláspontjukat az ország elé tárják. Ennek az álláspontnak Apponyi Albert gróf memoarndurna az alapja. fíattyhány Tivadar gróf, a függetlenségi és 48-as párt alelnöke, aki Justh Gyula távollétében a párt ügyeit vezető, a külpolitikai kérdésről ezeket mondta: Ha Szerbia ki tud magának vivni adriai kikötőt, ez ellen a legkisebb kifogásunk sem lehet. Kívánatos, hogy az egész balkán-kérdés egyszersmindenkorra nyerjen megoldást a nemzetek önálló fejlődésének alapján. Ezen szempontból kívánatos, hogy Albánia is megkapja teljes függetlenségét s itt inkább az olasz, mint a balkán-államok törekvései aggodalmasak. Ellenzéki politika. {Saját tudósítónktól.) A szövetkezett pártok fúziója azért nem sikerült és azért nem sikerülhet, mert a személyes versengés, a hiúság és a vezérkedési vágy mindenkiben erősebb, mint a közös elvekhez való ragaszkodás. Ez a főakadály, mert hisz az elvek éles elkiilönzése nem akadályozná meg őket, hogy egy táborban működjenek. Lássuk először a negyvennyolcas politikát: A „negyvennyolcas" név ma már valósággal üres cim csupán. Vizsgáljuk a horvátokkal, a nemzetiségekkel szemben való viselkedésüket, az elmúlt évek ezt mutatják mindenütt. Az a harc, melyet 1848-ban a nemzet folytatott, harc volt az ellenünk lázadó nemzetiségek ellen is. Ezeknek a harcoknak már csak emléke és dicsősége él: a keserűsége eltűnt. Vezéreink és nagy királyunk államférfiúi bölcscsége leszámolt a múlttal és a nemzet komoly, igazi érzéstől mélyen áthatott része éveken és éveken át sajnálattal látta, mint igyekeznek némelyek a nemzet e nagy emlékeit a maguk kicsinyes céljai végett kihasználni. Könny ti munka volt, bár nem lelkiismeretes. Könnyű, hisz a szenvedélyek fölszitása sohasem volt nehéz dolog. Hasznos volt cz a pártérdekeknek; de a nemzet érdekeinek gyógyíthatatlan károkat okozott. Méltatlan kezekbe kerültek a nemes szenvedélyek, kicsinyek harcába vonattak a nagyok emlékei. Frázis lett a nagy idők nemzedékének beszéde egy kicsiny nemzedék ajakán, gúny tárgyává a „hazafi" név és korteszászlóvá a nemzeti lobogó. Midőn a pártszenvedély a maga érdekét a nemzeti eszmények érdekeivel azonosította: megtámadhatatlanná tette magát, de a nemzeti eszmények nimbuszát lerontotta. Az a nemzedék, amely a Justh-féle „hazafiságot" látta igazi hazafiságként proklamálni; mely látta hazafias Jölháborodás címén rendre minden kiválóságunk legyalázását; mely látta Tisza után Andrássyt lehazaárulózva s Andrássy után Apponyit: illúzióit elvesztette. És ha ma a nemzeti eszmény nem ragyog oly fényben, mint csak még nem rég ragyogott: ebben elsősorban az a csoport hibás, amely a legsúlyosabban kompromittál ta a hazafiságot. És most ugyanazok, akik éveken át próbálták szítani a nemzetben az osztrákgyűlöletet; akik abból éltek, liogy föltámaszszák a mult minden keserűségeit; akik a jelen politikájával szemben a mult érzelmeinek képviselőiként szerepeltek; akik a féltő meggondolás szavaira olyan poétikusan felélték mindig, liogy ők nem tudnak felejteni: pártolóivá lettek a nemzetiségi agitátorok óhajtásainak, pártolóivá lettek a horvát lázongóknak is. És midőn a horvátok nyilt elszákadást törekvései szükségessé tették a kormány erélyes föllépését, mert nyiltan és fékevesztetten a magyarság ellen folyt az izgatás: ezt a politikát az erőszakos rendszabályok ellen a Justh-párt védelmezte. Odaát egy délszláv birodalomról álmodoznak; odaát tetőpontra hágott volt az izzó magyar gyűlölet: és a Justh-párt — a nemzeti állam e megrázkó dása közepette csak a maga kicsinyes pártérdekeinek hasznát kereste — túlságos élesnek találta a magyarság védekezését. A Jellasics politikájának hiveit a magyar parlamentben a függetlenségi párt védelmezte meg. - -r -; niiTTrr.rn.—jfr^-j.--., r'CTJ.rQXXÍM|gBMBBIB«JÍB,K» — Mikor? — kérdezte Julís. — Holnap lesz János-napja, ekkortól szegődtünk aratásra. — Holnap lesz János-napja? . . . Ezt már halkan, magamagától kérdezte Julis. Nappal esett az eső, Julis bevette magát a konyhába és nem mozdult ki egész nap; várta az estét. Titkosan szárnyalt el a nappal a kis parasztleány fölött. Éjszakára Julís kiült a konyhaablakba. Vele voltak az álmok, a feltörő sóvárgások, a János napi csudák. Az éjszaka leglágyabb fátyolait lengette az udvarban, halovány arccal kinéztek alóla a nagy, csiszolt ablakok, az aranyos emeleti rácsok sápadtan szakgatták széjjel az árnyakat, Julis fölbámészkodott a tiszta égre. A csillagok átégtek a kókségeken és lobogtak, elelhunyva új tüzeket gyújtottak. Julis előtt elringott a János-napi éjszaka. A földszagú ceremóniák fölverték képzeletét . . . és Julis a marokszedő leányok, az aratók közé suhant. Az égi mennybolt szikrázó sátora alatt, énekes szóval ballagott ki a leányokkal, legényekkel a mezőre. Mikor a vetésekhez értek, elcsöndesedtek és imádságos arccal az égre néztek. Hang se mukkant, csak a búza susogott s az ég kigyúlt. Nagyszemű csillag futott le az égen és egy ragyogó kasza hasadt ki, esett le a mennyből. Legények, leányok leborultak a földre, rányomták a fülüket, a harmatos gyepre . . . most szakad meg a búza gyökere, neszel valami a földben . . . az anyaföld magasra emeli ágyából a termést és az élet immár görnyedten, fáradtan várja az aratók kaszáját. . . Ajtók nyilotak a felső emeleten, a hajnali derengésben két leány jött, batyuval a hátukon. Julis visszaugrott a konyhába, összepakolta cók-mókját és kiszökött az ablakon. Szaladt a leányok után, reszketve állt melléjük és nevelve is, sírva is mondta: — Mari, Ágnes, én is hazamegyek . . , — veletek megyek. pirosabb lett, két kezét kiejtette a gyerekek kezéből és felkiáltott: — Nini, magot vetnek . . . Egy nagy terület föld lélegzett Julis előtt, fölnyitott kebléből zsíros szagosság csapott föl, az omlós rögök fekete fodrokban csúsztak az ezüstös ekevas alá. Julis szűz szívót megcsókolta a föld, üzent neki. A kis parasztleány hazagondolt. Fiatal teste, mely együtt nőtt fel a virágokkal a mezőn, megtelt vágyakkal, melyek húzták, a képzelődés hullámain hajókáztatták hazafelé, a tavaszi zsendülésbe, szmaragdos mezőkre. Mikor aludni ment . . . két mezítelen lába belesüppedt a barázdába, a mint a házuk előtt jobbra-balra ődöngött s hajladozva hintegette a lóheremagot és csiklandós lett a teste . . . mikor a szőlőben kapált és a száraz, meleg föld ráhullott a lába fejére. A pesti éjszakák most már nagyon furcsák voltak; a mikor Julis bedűlt a kis faházába, nem tudott elaludni, de kinyitotta könnyes szemeit és bérces palotákon keresztül szomjas kiváncsiskodással haza-hazanózett. Az éjszaka nem tudta takarni, néha ragyogott a Julis arca, mosolygott és teli tüdővel lólekzett, járt, szaladgált a mezőkön s lába nyomán az orrába felcsapott a török szekfii, a fodormenta, a kakukfü a tömjénszagú boldogasszony illata. Egy csudaszép, fájdalmas virrasztás után, Julis a nagysága elé lépett: — Én haza akarok menni. — Megbolondultál ... Az anyád egy évre adott ide. Julis felkapta a kötényét, eltakarta vele arcát és sírva fakadt: — Én haza megyek . . . haza akarok menni ... A nagysága csak ennyit mondott: — Nem adom ki a könyvedet ... és a kis paraszt leányt vonagló szívéig megütötték. Kivételes fájdalmak szálltak rá Julisra ... Viharosan ébredt fel benne a fantasztikus hit, a mi még odahaza, — a mikor az édesanyja a nénjeinek váltotta ki a cselódkönyvet — épült bele kicsi eszébe, hogy a kőnvv, mikor útra küldik vele, egy test, egy lélek vele, épp úgy, mint mikor a pap a templomban összeadja a párokat és Julis a rabok tehetetlen érzésével érezte, hogy az élete össze van boronálva a cselédkönyvvel, mellette áll, fogja őt és el nem ereszti. A könyörtelen élet Julis ártatlan lelkét sem kimélte meg és belevitte a maga szomorú történetei közül a legbánatosabbat. Nagy, kemény életcsaták talán már voltak ádázabbak, megtiport lelkű emberek szenvedései talán voltak már kálváriasabbak, de zokogóbb, a maga csöndességében szomorúságokkal mélységesebb aligha volt, mint a kis parasztleány vívódása, A magányos percekben nekidült a konyhafalnak, két kezével átkulcsolta a fejét és rányomta a hideg vakolatra s újra otthon volt, járt a mezőkön, a gyöngyvirágos erdőkben, leült és virágláncot czinált a fehér akácok alatt. A telivér, szagos iöld eljött hozzá, minden titkával kisérteni. A forróság rázta a testét, mikor a nádas fölzúgott körülötte. A karcsú sűrűség fölemelkedett előtte, zizegő zenével ráköszöntött és zöld fejével ingott, hajbókolt előtte. És a muzsikáló nádas jött, egészen Julis elé csúszott, a szeme előtt' hajladozott, párás levegő hűsitgette égő arcát. Julis ráemelte két karját a falra és megölelte a nádast, az erdőt, a mezőket, Julis vérmes, tiszta testét húzta, csábította a föld ... De be-betört könnyes ábrándjaiba a könyv, mely mérges, irgalmatlan volt, mint az anyja szeme, a mely rávigyáz, hogy mit csinál a szolgaélet országútján. Egy nyári reggel a csöngettyüs-lárinára Julis lement a kapu elé a többi cseléddel, hogy a hulladékfélét bedobják a nagy szürke kocsiba. A míg a vasas szekér a ház olédöeögött, a cselédek eltereferéltek. Egy kócoshajú leány Julishoz fordult: — No, Julis, én meg a Mari hazamegyünk . . .