Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-07 / 73. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. a t, Telefon 305. n D Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24 — félévre K 12-— negyedévre K 6'— egyhónapraK 2'— Egyes szám ára* 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K 7-— egyhónapraK 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. • • Szeged, 1912. I. évfolyam 73. szám. Csütörtök, november 7. Nemzetiségek. Amikor az események pesszimizmusra szoktatják az embereket, a képzelt, vagy a nagyon távol álló események rettegése is benyilallik a szivekbe. Bekövetkezett a lehetetlennek hitt, politikusok, közgazdászok és stratégák által egyformán kizártnak tartott dolog, hogy a négy Balkán-állam, amelynek seregei együttvéve is kisebb egészet alkottak, mint a törökéi, a melyek a hadviseléshez szükséges pénzben is szegényebbek voltak az ozmánnál és a melyeknek hadereje a technika uj fegyvereiben és külföldi vezérkarokban nevelkedett tisztekben is szegényebb, mint a töröké, — megverte, megalázta, letörte a török hadseregét és hihetetlen rövid idő alatt előtérbe hozta az európai török birodalomnak válságát, fölosztásának problémáját. Láttuk, hogy a jelszó: a török földön éló fajrokonok fölszabadítása, az „anyaországokkal való egyesítése", ha ürügye is volt a háborúnak, érvényesült és diadalt aratott. Az osztrák-magyar monarchia, amely a maga érdekeinél fogva is a legerélyesebben hangoztatta azt az álláspontot, hogy a Balkán-államok területi gyarapodásra győzelmes háború esetén se számithatnak, — most már csak azt követeli, hogy a hóditás ne terjedjen ki oly részekre, ahol már nem a faj rokonok és az elnyomott testvérek élnek, vagyis Albániára. És mialatt a végsékig feszült izgalomban várjuk, vájjon a legközelebbi időkben nem fog-e sor kerülni a monarchia fegyveres beavatkozására, vagy a nagyhatalmak súlyos konfliktusára, — a fülledt homályban testet ölt egy uj rém. A dolgok kiindulási pontjára gondolva, azt a kérdést vetik föl: vájjon nem fejlődhetik-e ki nálunk is a nemzetiségi kérdés? Vájjon akár a megerősödött és sikereiben bizonyára elbizakodó balkáni országoknak, akár más államnak nem juthat-e eszébe, hogy valaha a nálunk élő „fajrokonok" emancipálásának cime alatt belénk kössenek és vájjon akkor elég erősek leszünk-e, hogy Törökország sorsa ne érjen bennünket? Az eshetőség, az általános pánikban született gondolat két helyen is kisértett. Először nemzetiségi részen céloztak rá, azután egy nagy magyar lap fogta föl ezzel kapcsolatban a legsötétebb oldalán a kérdést. A legegyszerűbben el lehetne talán intézni a kérdést azzal, hogy mi — nem vagyunk Törökország. Ott a kulturális és gazdasági elmaradottságnak, a keleti korrupciónak súlyát a török földön élő nemzetiségek jobban és keservesebben érezték. Nálunk a nemzetiségek zavartalanul élvezik és élvezhetik mindazt, amit a gazdasági fejlődés a mezőgazdaságban, iparban, kereskedelemben, pénzforgalomban az ország többi lakossainak juttat. A török földön élő nemzetiségek elnyomását a vallási kérdés tette igazán érezhetővé, az államvalláson levő mohamedán, amely a koráriból szedett fölfogás alapján is türelmetlen azokkal szemben, aki nem „igazhitű", gyakran éreztette durván és megfontolatlanul ezt a türelmetlenséget a görög keleti nemzetiségekkel szemben. Nálunk a vallás ilyen jelenségeket nem okoz. A nemzetiségek egy része közös valláson van az ország többségével, a többi részének, a szerbeknek és románoknak egyházai teljes autonómiát élveznek, amely azokat teljesen kielégiti. Gazdasági téren, a bürokráciában és a hadseregben a nemzetiség nem akadálya az egyéni és a tömegérvényesülésnek. Az „elnyomás", a melyet fölpanaszolni szoktak, legnagyobb részt a nyelvi kérdésekre terjedhet ki és a panaszok kiugró pontjai többnyire azok, amelyek szerint a közigazgatásban, a bírói eljárásban, a községi és megyei önkormányzat életében a nemzetiségek nyelve kellően nem érvényesülhet. Nem vitatkozunk most arról, hogy ezek a panaszok és az ily mezőkön nőtt sérelmek milyen határig jogosultak. De az „elnyomásnak" ily mérve semmi esetre se lehet ok, vagy ürügy arra, hogy kívülről a mi nemzetiségeink „fölszabadítására" siessenek. Hogy ilyennek a mi nemzetiségeink szükségét nem érzik, annak biztos jele van. Mialatt Macedóniából évente ezrével szökdöstek és húzódtak Bulgáriába, nálunk ilyen kivándorlás nem tapasztalható se Erdélyből, vagy más ro•WW¥'j. Mimi komtesz. Irta: Szemere György. I. Zárday Nepomuk János grófban annyi akarat és hatalomvágy torlódott össze, a mennyi bőven elég lett volna az egész emberiség leigázására. Hanem az arra való képességei hiányoztak hozzá. Nem pörgött kezében a világ orsója ugy, ahogy ö akarta; ellenkezőleg, őt pörgette a világ: kipörgette a vagyonából is. Mindazonáltal nem csappant a Nepomuk János hatalomvágya, ő erővel és mindig csak uralkodni akart. Egy csodálatos képtelen arrogancia élt benne: szentül meg volt győződve róla, hogy az ő élettudományával kerékbetöri a sorsot, megváltoztatja a viszonyokat is. — Sors nincs — vallotta — csak gyönge emberek vannak. Nepomuk Jánosnak egy fia volt. Ugy hivták, hogy József Mária. Ez a József Mária meg éppen ellentéte volt az apjának: tulnagy volt a szive, csupa lélek, csupa láng. Mindenki érezte ezt, csak az apja nem. Igen, mert Nepomuk Jánosnak az életről alkotott elméletébe sehogy sem vágott bele, hogy egy gyermek eredendő erényekkel jöhessen a világra. Ellenkezőleg, az ő elmélete szerint minden gyermek egv bűnre és aljasságokra született alany, akit csak a legkérlelhetetlenebb szigorral, és fegyelemmel lehet eme bűneitől megtisztítani. Ami végeredményében nem egyéb, mint merő tagadása azoknak az értékeknek, amelyeket Isten oltott az ember lelkébei szemben azokkal a törvényekkel, amiket a korszellem és divat az emberek megrendszabályozása végett szükségből statuál. Csak a társadalmi gépember volt Nepomuk János szerint ember; a lelke törvényei szerint élő szabadszellemü embert teljes szivéből utálta. Bizonyára, mert az ilyenek szelleme nyomasztó fölénnyel nehezedett rá. És mert nagyon távol volt Istentől és az emberekhez nagyon is közel. Pedig tagadhatatlanul jó szándék vezette Nepomuk János grófot a fia nevelésénél. Nagy és boldog emberré akarta nevelni a fiát. Hogyne. Hiszen a sikere elsősorban az ő dicsősége lenne: bizarr és rendkívüli életelméletének a sikere. És ha a tétel, amelyből nevelőelve kiindult, megállott volna a fiával szemben is, — ha az csakugyan egy gonosz, konok hajlamú fiu lett volna, — lehet, hogy beüt vala a Nepomuk János elmélete. Ámde csupa jóság, csupa sziv volt a fiu, telve tettvágygyal és nagyratörő eszményekkel : egy olyan anyag, amibő a nagy emberek lesznek, ha természetes fejlődésüknek útját nem állja az emberi mesterkedés. De hát útját állotta az apja. Égy az, hogy szerinte a sziv érzékenysége gyöngeség, a mit meg keik edzeni az élet viharaival szemben; más az, hogy az eszmények után való sóvárgás szellemi gyöngeség: az ember egyedüli jogosult vágya csak a hatalom és siker lehet, ami pedig csak ugy érhető el, ha kihasználjuk, kiszipolyozzuk a gyöngébbeket. Erre pedig képtelen volt József Mária. Nem az akarata hiányzott hozzá — azt megtörte az atyja — hanem a képességei, a lelke. Uj lelket pedig még Nepomuk János sem tudott neki teremteni, olyan lelket, amit rá lehet húzni bármiféle emberi elv kaptájára. De mindenesetre megpróbálta Nepomuk János, csakhogy nem sikerült neki. II. Számtalan balul sikerült kisérlet után azt eszelte ki Nepomuk János, hogy a katonasághoz adja a fiát. Ott ma.id csak lepattog lelkéről az a fölösleges zománc, ami a maga isteni fényével elhomályosítja az ő iparkodásának eredményeit. Különösen ha nem ád a fiúnak apanázst. Mert a nélkülözésnél, kiváltképen a cifra nyomorúságnál nincs nagyobb zsarnok; az még nála is hatalmasabb: végképp átgyur.ia az embereket. Ez a számítás csakugyan nem volt rossz. Mert rendszerint beüt. De nem mindig. Hála az eszmények hódító varázsának — akad olyan ember is, aki a nyomor üldözésére sem tagadja meg a lelkét. Ilyen ember volt József Mária gróf is.