Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-27 / 90. szám

1912 november 27. DELMAÖYARORSZÁÖ séges emberek számára hivatott), erdei üdülőtelep létesitése. Ezek olcsó s könnyen megvalósítható intézkedések. Vájjon hol késtek eddig az éjji homályban? Bizonyára azért nem létesültek, mert a pénzt a szanatóriumra gyűjtötték! A követett módszerek megteremtése persze a hatóság föladata volna. Es pedig egészséges munkáslakások létesitése, az alkoholizmus korlátozása, köpési tilalmak keresztülvitele stb. De vajion remélhető-e a hatóságoknak a közjóra irányított nagyszabású tevékenysége olyan országban, ahol a népnek semmi beleszólása sincs sem az állami, sem a községi ügyek intézésébe? Bizonyára nem! E téren is üdvös változást csakis az állam demokratikus átalakulása teremthet meg. Hollós József. HBaaaBBaBaBBBaBaaaBfiBSfiaaBaaBBBBaaaaaaaBaBBBagaazgs Ankét a szinház bérbeadásáról — Városatyák nyilatkozatai. — (Saját tudósítónktól.) Lapunk tegnapi számában megkezdtük azoknak a nyilatkozatoknak a közlését, amelyek a szinház bérbeadása ügyében a törvényhatósági bizottság tagjainak álláspontját tüntetik föl. Napnap után kibontakozik, hogy a szinügyi bizottság a közvéleménnyel homlokegyenest ellenkező javaslatot tett, amikor a város érdekeivel szemben a színigazgató árdekeit pártolta. Általános az a nézet — és ez a nyilatkozatokból is egyöntetűen domborodik ki, — hogy a szinház, pláne a mai vezetés alatt, kitűnően jövedelmező üzlet is, de miért éppen csak a színigazgatónak legyen az, amikor a szinház városi intézmény s mint ilyen, a városnak ezreit emészti föl évente. Az aradi színigazgató is évi bért fizet a színházért és még sok városban ugyanez a helyzet. A nyilatkozó városatyák sorát itt folytatjuk: JÁSZAI GÉZA címzetes püspök: — Én pusztán, mint a törvényhatósági bizottság egyik tagja: a város érdekeit tartva szem előtt, nyilatkozom ebben a kérdésben. A szinügyii bizottság javaslatát én is arany járt vele. Boldog volt az a festő, aki megnyerhette és Colomba nem kérhetett anynyit, amit szívesen ne fizettek volna. De ő ép oly szerény volt, mint amilyen szép. Nem élt vissza helyzetével. Aztán még abban is különbözött a többi modellektől, hogy megközelíthetetlen volt. Pedig igen sok ostromnak volt kitéve. Favrettónak, aki maga is lázasan érdeklődött a szép leány iránt, egy izben ezeket mondotta: — Ha egyszer képes volnék megfeledkezni magamról, a másik nap már nem találna életben. Ezt jól jegyezze meg! A legtöbb festő kacér számitásnak vette ezt a Vesta-szerepet. Csak egyedül Favrettó vette komolyan. Azt hiszem, nagyon is komolyan. Mert az a viselkedés, amit a leány iránt tanusitott, nem a féltett modell becézgetése volt többé. Mindnyájan tudtuk, hogy ennél egyéb. Sokszor elmaradt közülünk. Azt hittük, szorgalmasan dolgozik. Mig végre hirül hozta valamelyik, hogy künn látta a festőt a fiatal Colombával együtt Chioggiában egy kis trattoriában. Colomba nem is ül már másnak és hogy miként érezhetett Favrettó iránta, mutatják képei, melyeken megörökítette. Rebesgetni kezdtek mindenfélét. Pedig akkor még nem volt rá semmi ok. * Egy reggel még ágyban feküdtem, mikor benyit hozzám Favrettó. Arcából ki volt kelve, a vonásai földúlva. Roppant izgatottelhainarkodottnák tartom részben azért, mert eziideig még- nem ismerjük a közönség hangulatát, másrészt korai a javaslat azért, mert tudtommal még másifél év van hátra a város és a színigazgató között létrejött szerződés lejáratáig. Nem ismerem sem Almássy urat, sem a társulatát, azonban annyit mondhatok, hogy ha a szinház bérbeadása fölttélenül helyes és üdvös dolog, ha ebből a városra előnyök és pedig, teszem azt, anyagi és kulturális előnyök származnak. A szinház, minthogy Szegednek hatalmas publikuma van, kitűnően prosperál, tehát a kulturális hivatása mellett jövedelmező üzlet is. Éppen ezért a város részt követelhet magának ebből és ha a kulturális cél nem szenved miattta, annak adja bérbe, aki a legtöbbet igér és ad érte. Helyesnek tartom a versenyt. Abban az esetben azonban, ha a második szinház fölépülne, már más szem ketll nézni a dolgot. Akkor a publikum megoszlik és igy a szinház igazgatója is több eilőnyire tarthat igényt a várostól. Kell-e, nem kell-e második szinház, ezt döntsék el hivatottak faktorok, anynyit azonban mondhatok, hogy Szegednek mindig volt szinházi publikuma, még akkor is — jól emlékszem — amikor a Haggenmaeher helyén fabódéban játszott a színtársulat. Azóta pedig bizonyára nagy mértékben megnövekadett a publikum, a szinház jobb üzlet is lett egyúttal és ha igy vagyunk vele, a bérbeadás, illetve nyilváqps pályázat hirdetése — ismétlem — célszerű és okos dolog, ha ebből a városnak előnyei lehetnek. HOLTZER EMIL: — Az első két kérdésre egyhefoglaltan adom meg a választ a következőkben. Nem tudjuk, a közönség elégedett-e a szegedi szinház mai vezetésével, de akár elégedett, akár nem, a bérbeadást, illetőleg nyilvános pályázat hirdetését helyesnek kell tartanom, mert ez városi érdek. A mai súlyos pénzviszonyok között, de meg egyébként is, nagyon meg kell becsülnie a városnak, ha uj jövedelem forrásra tehet szert. Azt az összeget, amit évi bér fej éhen a színigazgatótól kapna, kitűnően lehetne gyümölcsöztetni egyéb hasznos kulturális célokra. Azonban van a kérdésnek egy kitérője, amelynél szerintem a városnak is méltányosságot kell tanúsítania. Ez a kitérő az, hogy ha: a város közönsége meg van elégedve a jelenlegi szinigazgatóval, akkor a szinház bérbevevésénék elsősége őt kell, hogy illesse. Olyanformán gondolom tehát a dolságot árult el, mondhatom, egészen magán kívül volt. Rémülten kiáltottam föl: — Az Istenért, mi lelte? Egy kis levelet adott át nekem, azután a pamlagra vetette magát és arcát keze közé temette. AJevél tartalma ez volt: „Megmondtam önnek: iha én egyszer képes lennék megfeledkezni magamról, a másik nap már nem talál életben. Szavamnak állok. Reggel nem leszek többé az élők között. Addio. Colomba," Ijedten fordultam Favrettóhoz. — Nos és mi történt? — A lakásáról jövök. Vége mindennek. Meghalt. Istenem, meghalt. Oh milyen szép még halálában is! . . . Tegnap együtt voltunk és ma ... és ma .. . beváltotta szavát. Ott fekszik kiterítve. Nagyon kérem, kedves barátom, vállalja magára a temetés rendezését. Nekem nincs hozzá erőm. Örök hálára kötelez! * Szegény Colombát én temettettem el. A temetés után való napon egy cypruságat adtam át Favrettónak, aki nagyon meg volt törve. Colomba sirja mellől téptem. ö rám borult és zokogott. Azután vázlatai között kezdett keresgélni és kiválasztotta a legszebbiket, ezt a „kalitkáit. Nekem adta emlékül. got, hogy az előbb emiitett föltételes esetben kérdést kell intézni a színigazgatóhoz, mennyi évi bért hajlandó fizetni a színházért. Ha az ajánlat elfogadható, akkor rendben van, megfeleltünk a méltányosság követelményeinek. Ha pedig nem, ugy ez csak a színigazgatón múlna, mert a város bizonyára tekintetbe vész minden tekintetbe vehetőt. A harmadik kérdésre az a feleletem, hogy a szabályrendeletet a város közönsége határozatának megfelelően módosítani kell. Prohászka él! — A monarchia álláspontja és a külpolitikai helyzet nem változott. — Európai konferencia ? — Ferenc Ferdinánd a királynál. — „Nemcsak a monarchiától függ a békés politika. —' (Saját tudósítónktól.) Ma híre érkezett annak, hogy Prohászka él és Uszktibben tartózkodik. És ez remélhetőleg igaz és megbízható értesülés a szerencsétlen konzul hol- és hogylétéröl. Eddig mindenütt keresték Prohászkát, de ő, mint egy megfordított Figaró, seholsem volt. Most Edl konzul jelentette a külügyminisztériumnak távirat utján Bécsbe, hogy megtalálta a monarchia elveszett fiát Üszkübben. De hogy mi történt vele s milyen sérelmeket szenvedett ő és általa a monarchia: azt csak ezután fogják kideríteni. Prohászka különben egy táviratot adott föl napokkal ezelőtt a bécsi Zeit-nek, melyben ez állott: „Holnap Üszkübbe érkezem; körülményesebb leírást nem adhatok. Prohászka." A lap ma délután kapta meg a táviratot. Ez a Prohászka-ügy az egyik rejtelme Szerbia viselkedésének. A másik rejtelmet Oroszország szolgáltatja. Miklós cár néhány évvel ezelőtt, röviden trónralépése után, azzal lepte meg a világot, hogy a békét proklamálta: a világbékét s minden ellentétnek békés kiegyenlítését a nemzetek között, ő hivta össze az első békekongresszust Hágába. Az óta mennyi vért ontott és fakasztott a cári birodalom a keleti háborúkban, Japánországban, Kinában, Perzsiában egyrészt s az ország belsejében, a belső forradalom elfojtásában másrészt! Most is Miklós cár a békét hirdeti, de amellett aláírja azokat a rendeleteket, a melyek a csapatokat mozgósítják, hadisorba állítják és a határra irányítják. A békeszeretet szava hangzik a cár ajkáról, de szuronyerdő villog a határon s a szurony beszédesebb a puszta szónál. Oroszország külügyminisztere, Szaszszonov is a békéért ömledezik minden nyilatkozatában, a valóság pedig az, hogy Oroszország fegyverkezik, készülődik és mozgósit, ami nem történhetik a hivatalos világ hozzájárulása és intézkedése nélkül. Vájjon nem rejtelem-e ezekben az aggodalmas időkben az a kettős ábrázat, amelyet a békeszerető cár és az ő kigyósima külügyminisztere mutat? Azt mondják, más a hivatalos és más a nem hivatalos Oroszország. Ez lehet más, de az eredményre nézve ugyan egészen mindegy, ha — elkövetkezik a háború. És még egy rejtelem van, az, hogy Franciaország miért izgat ellenünk s miért penget ujabban szintén harcias húrokat. Az orosz védő- és dacszövetség kötelezi erre Franciaországot? De mit akar