Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-27 / 90. szám

10 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. november 23. get, hogy az odalenn harcoló szerb katonákat hazaküldi, akkor nem állok jót semmiért. A mult héten a szerb vöröskereszt a Dubravszka-ulicán levő kereskedelmi iskola termeiben berendezett kórházában úgyszólván Belgrád egész lakosságát beoltották a külföldi ambulanciák orvosai. Legyen-e munkásszanatórium ? — Válasz Szántó József dr. munkáspénztári főorvos ugyanilyen cimii cikkére. — A tekintélyek kora lejárt és nem az a fontos, hogy a tüdővészek atyamesterei milyen intézményekért lelkesedtek, hanem inkább az, hogy ezen intézmények a célt mennyiben szolgálták. Ennek tárgyilagos megítélésében hagyjuk egyelőre teljesen figyelmen kivül azt a körülményt, hogy a szanatórium meggyógyitja-e a tiidővészes beteget,'vagy nem, mert nem a gümőkóros beteg gyógyításáról, hanem a gümőkórnak, mint a népbetegségnek leküzdéséről van szó. Különös, hogy ezt a tételt folyton kell hangoztatni, pedig pl. a másik nagy népbetegség: az alkoholizmus leküzdésében mindenki tisztában van azzal, hogy az alkohol-szanatóriumok, ha az alkoholistákat meg is gyógyítják, de az alkoholizmus-leküzdés célját nem szolgálhatják. A szanatóriumok szószólói és igy Szántó dr. kartársam is a többek között Németország példájára utalnak, mint ahol az utolsó 30 év alatt a tiidővész-halálozás a felényire redukálódott s ezt a meglepő javulást a németországi sok szanatóriummal hozzák kapcsolatba. Vizsgáljuk meg tehát közelebbről a németországi eredményeket. A németországi „Reichs-Versicherungsamt" hivatalos kimutatása szerint a németországi tüdővész-szanatóriumokban 1910ben 41,262 személyt ápoltak, kiknek összes ápolási költsége 17.416,030 márkát tett ki, s igy egy-egy beteg átlag 382 márka költséget Favretto modellje. Irta: Hevesi József. Favrettóról beszéltünk, az olyan korán elhunyt velencei nagy 'festőről, akiben egy uj Tiepolót látott egész Olaszország. A velencei életnek, a laguna város pompás típusainak volt ő is a festője és ecsetjének szingazdasága egyenesen a Tizian színeire emlékeztet. Sokan ültek a kis trattoria kerek asztala mellett, a „Bon Vecchiati"-ban, akik kedves emlékét őrizték. Kegyelettel gondoltak rá itt borozgató egykori pályatársai és mindenki tudott róla valami kedves vonást. Irigység és kicsinyes féltékenység nélkül Ítélték oda a pálmát elhunyt pályatársuknak. Carpi, egy amateur, aki mindig művészek között forgolódik, boldogan jegyezte meg: — A legszebb skizze az én falamon lóg: „A kalitka." Személyes tisztelője voltam magam is Favrettonak, gyakran voltam vele egy társaságban és nagyon szerettem volna látni Carpi vázlatát. Magát a festményt igen jól ismertem. Meghívott magához. — Az irodámban legyen szerencsém. Jelentéktelen kis bureaut fog látni. De azért elég nagy bányákat igazgatunk innen. Favretto vázlata az íróasztalom fölött lóg. Nagyon szeretem, ha mindig a szemem előtt okozott. A szanatóriumi tartózkodás tartama volt egy-egy betegre átlag 70 nap. E betegek közül meggyógyult 2365, megjavult 5127 és igy egy-egy meggyógyított tüdő átlag 7364 márkába, egy-egy megjavított tüdő átlag 5127 márkába került. Van azonban Németországban hivatalos becslés szerint 800,000 tüdővészes s ennek a rengeteg betegnek a szanatóriumok segítségével való nem is meggyógyítása, csak csupán a bacillus köpéstől való megszabadítása olyan rengeteg összegbe kerülne, amelyet a dúsgazdag Németország sem volna képes előteremteni. De még tovább mehetünk: a szanatóriumokban ápoltaknak csupán 40 százaléka szenved nyílt, vagyis olyan tüdővészben, a melynél a köpetben bacillusok találhatók s igy a környezetet fertőztetik. Ha tehát a sza[ natóriumokra, mint az izolálás eszközére gondolunk, megállapíthatjuk, hogy ilymódon Németország 800,000 fertőző tüdővészese közül mindössze 0.4 százalék, vagyis a betegeknek elenyésző csekély töredéke van a környezetére nézve ártalmatlanná téve. E számok nyiltan és világosan hirdetik minden logikus ember számára, hogy a németországi tüdővészstatisztika nagyszerű javulásának a szanatóriumokhoz semmi köze. Ami Németországot oly fényes eredményekhez juttatta, az a németség hatalmas kultúrájára, közegészségügyének páratlan föllendülése, nagyszabású szociálpolitikája. Csupa olyan tényező, ami nálunk nincs és belátható időn belül nem is lesz! Hasonlítsuk csak össze pl. Berlin ragyogó tisztaságát, lakásviszonyait, közélelmezését, nagyszerű fásítását, perifériájának kertvárosait a mi Budapestünk szennyével, zsúfolt lakásaival, élelmiszeruzsorájával, mocskos külvárosaival stb. és rögtön megállapíthatjuk, miért hal meg Budapesten minden 10,000 ember közül évente 419 ember tüdővészben, Berlinben pedig csak 214. Ha tehát Németország szanatóriumokat csinál, ugy egyszerűen luxust Liz, amelyet az a gazdag ország megengedhet magának, de nekünk, a pénzben, kultúrában, közegészségügyben elmaradt szegény mavan. Kedves emlék, érdekes történet fűződik ' hozzá. Ha meglátogat, majd elmondom. • Másnap már ott voltam az Accademia delle Belle Arti mellett egy kis utcában és csöngettem Carpi ajtaján. Jelentéktelen kis ház volt. Semmi sem árulta el, hogy a legnagyobb velencei cégek egyikének székhelye. Beküldtem névjegyemet, Carpi maga sietett elém és bevezetett irószobájába. Csakugyan szűk kis szoba volt, de raffiniált miivészi érzékkel berendezve. Minden bútordarab, az elhelyezés, a berendezés elárulta, hogy finom izlésü amateurnak az otthonában vagyok. A kis szoba tul volt halmozva képekkei, szobrokkal. Egy sarokban szép állványon a házigazdának arcképe, melyet elsőrendű olasz mes' ter festett. — S'accomodi — mondá szíves házigazdám és a nagy szőnyeges pamlagra mutatott — azaz, hogy pardon, ne üljön le! Tudom, hogy kiváncsi a „Kalitká"-ra. Tessék itt van! íróasztala fölött a falra mutatott. Rögtön ráismertem Favretto vázlatára, j Tollrajz. Finoman kidolgozva. Egy varró- ] leány fejét lehajtva egy kalitka fölé, egy kis fiúval együtt kiváncsian nézi a kalitka foglyát, egy kis madarat. A festményen, mely ez után készült, a művész mitsem változtatott. De az arc vonásai itt, tollrajzban sokkal gyaroknak már előre megálljt kell kiálta,nunk a pazarlás ellen. Nem azért pazariás, minthogyha a legnagyobb áldozat is sok volna a tüdődész leküzdésére, de igenis azért, mert az erre rendelkezésre álló nagyon is kevés garasainkat a leküzdés szempontjából sokkalta gyümölcsözőbb módon kell fölhasználnunk. Közvetlenül két módszer áll rendelkezésünkre. Először: a súlyos, nagyon fertőző és igy környezetére legveszélyesebb tüdővészesek izolálása, megfelelő kórházakban való elhelyezése. Micsoda kicsavart gondolkodás! Otthon hagyják a nagybetegeket, a fertőzés forrásait, akik szabadon terjesztik a ragályozást, de elhelyezik a könnyű betegeket, azért, hogy meggyógyítsák. Minthogy pedig Magyarországon félmillió tüdővészes van, azt akarják elhitetni hiszékeny emberekkel, hogy ha évente ezek közül pár ezret szanatóriumokban elhelyeznek, akkor a tüdővószt ki fogják pusztítani. Ezt ugyan soha el nein érik ilyen módon, de igenis elérik azt — és ez egyik legveszedelmesebb része a kérdésnek — hogy minden figyelmet és minden áldozatot ez a céljatévesztett intézmény foglal le. Ellenben az izolálás olcsóbb is, sokkalta céltudatosabb is. Ha az a 75 ezer tüdővészes, aki hazánkban a tüdővésznek évről-évre áldozatul esik, nem otthon, hanem a kórházakban halna meg, ugy nem csupán a beteggel és hozzátartozóikkal követnénk el a leghumánusabb cselekedetet, de ezeket a hozzátartozókat eleve meg is védenénk a súlyosabb fertőzés ellen. Tehát ne szanatóriumokat csináljunk, hanem tüdővészkórházakat. És ha a szegedi betegsegélyző pénztár ilyen intézményt csinál, ugy nem csupán a pénztár javát szolgálta eredeti tervénél sokkal hatásosabban, de egyszersmind követendő példát is adna és nálunk e téren mint úttörő szerepelne. A második módszer a kezdődő és könnyii gümőkóros betegek rendszeres és szakszerű specifikus kezelése, oltásokkal, napkurázó helyek fölállítása, (a tiszai partfürdő e célt nem szolgálhatja, mert az elsősorban egészsubtilisebbek, finomabbak. Látszik, hogy szép modellje lehetett. Sokáig szerelmesen néztem e kis remekmüvet. — Igazán'' irigylem magától ezt a gyöngyszemet, — mondám házigazdámnak, akinek láthatólag igen jól esett az én lelkesedő csodálkozásom. — Ugy-e szép? — Gyönyörű! — Tőle kaptam, magától Favrettótól. Nagyon szomorú volt, mikor adta. Tudom, látom, hogy érdekli önt, hát elmondom, hogy történt. De előbb gyújtson rá! * — Azt a modellt, aki ehhez a képhez ült, Colombának hivták. Mint ez a kis vázlat is mutatja, gyönyörű szép volt. A velencél festőknek nincs okuk panaszra. Szebbnél-szebb modellek állanak rendelkezésükre. Igazi típusok. Hiszen ön is tudja, hogy Velencében minden egy kész festmény. Minden utcasarok, minden épület-rész, minden férfi, minden leány mintha csak arra való volna, hogy egy festő a vászonra másolja. Nem is kell ott a pitkornak megerőltetni a fantáziáját. Csak ronthat vele. Legokosabb, ha lemásolja a valóságot. Valamennyi modell között azonban Colomba volt a legbájosabb. A modellek királynője volt. Bájos volt a leány, tökéletesek a formái, klasszikus szép az arca. Minden mozdulata, minden póza festői. A festők rajongva versenyeztek érte, mert amely képnek Colomba modellt ült, az a szerencse jegyében született. Dicsőség és