Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-03 / 70. szám

4 delmagyarorszáü 1912. november 3. tositani, mert a mai éh-bérért aligha ambicionálja valaki a rendőri szolgálatot. Ma egy őrsvezetőnek az évi javadalmazása ezer korona, az első osztályú rendőré kilencszáz, a második osztályúé nyolcszáz, a harmadik osztályúé hétszáz korona. Ehez járul még száz korona lakbérpénz és száz korona drágasági pótlék. Ez olyan fizetés, amelyért valóban alkalmas ember alig jelentkezik rendőri szolgálatra. Különösen családos ember. A szegedi rendőrség sorában igen sok a családos ember, akik minduntalan panaszkodnak. A negyedik kerületben a rendőrség létszáma egy altiszt és tiz rendőr. Ezek közül nős és családos egy altiszt és nyolc rendőr, a hetedik kerületben van egy altiszt és hat rendőr, akik közül nős és családos az altiszt és öt rendőr. A Szeged-Rókus-állornáson egyáltalán nincs rendőr. Ezeknek a nyomorúságos helyzetén feltétlenül javitani kell, mert különben nem is kívánható az ambiciózus és kielégítő működésűk. A főkapitány olyan módon akarja szaporitani a rendőrség létszámát, hogy minden őrszobát egy altisztből és tizenkét rendőrből akar szervezni. Egyes kerületekben a mai létszámmal lehetetlen kifogástalanul őrködni a vagyon- és személybiztonságon. A tisztikar számát szaporítani akarja a főkapitány két rendőrkapitánnyal,- akik közül az egyik ellátná a kihágási biró teendőit is. Mind a két kapitánytól megkövetelik a jogvégzettséget, mert a működésük igen felelősségteljes. A terv tehát már készen van az újjászervezésre. Most már csak az államsegély hiányzik. Brüsszeli levél a villamos vasútról. Igen tisztelt szerkesztő ur! Mint becses lapjának a külföldön is hűséges olvasója nagy érdeklődéssel kisérem mindama híreket, melyek villamos vasutjukat még a legtávolabbról is érintik, ily módon is meg akarván győződni a közönségnek a vasat iránt tanúsított rokonszenvéről és pártfogásáról. Nagy csodálkozással olvastam tehát b. lapjának folyó hó 20-iki számában a „Városi ügyek" rovatában Pick Jenő törv. biz. tag „sürgősnek" mondott interpellációját a polgármesterhez a Szegeden előfordult villamos balesetek miatt. Az interpelláló azt mondja beadványában, hogy a szegedi villamos kocsik nincsenek fölszerelve azokkal a biztosító készülékekkel, amelyekkel a modern nyugat kocsijai el vannak látva, hivatkozik berlini és hamburgi útjára, ahol „alkalma" volt a villamos kocsik mentőkészülékeit is „figyelni" és fölhívja interpellációjában a tanácsot, hogy legsürgősebben intézkedjék, miszerint a villamos vasúttársaság a fennt jelzett „mulasztást" a „legrövidebb uton" pótolja. Mulasztást lát tehát az interpelláló abban, hogy a szegedi villamos vasúttársaság mindezideig nem szerelte fel kocsijait a nyugateurópai mentőkészülékekkel, amelyek segitségével bizonyára megmenthette volna a többek közt életét az utóbbi napok egyikén szerencsétlenül járt Kovács István is. Engedje meg igen tisztelt szerkesztő uram, hogy ezen interpellációhoz, mint a közúti vasúti üzemek Pick urnái kissé alaposabb ismerője, néhány szerény megjegyzést fűzzek. Hogy a szegedi villamos vasúttársaság „mindez ideig" nem szerelte föl kocsijait különleges szerkezetű mentőkészülékekkel, hanem ezek helyett csupán egyszerű védődeszkát alkalmaz, teszi ezt azért, mert mindezideig nem talált oly „mentőkészüléket", mely a jelenleg alkalmazott közönséges védőd esz kánál jobbnak vagy hathat ósabhnak bizonyult volna. igaz ugyan, liogy a mai napig több mint !''>) szabadalom létezik különféle rendszerű és szerkezetű mentőkészülékekre, sőt magában Szegeden is mintegy 10 különféle „találmánnyal' ostromoltak, de e találmányok nem tudták a közönséges védődeszkát mindez ideig kiszoritani, bár egyes vasutvállalatok a védődeszka helyett ettől többé-kevésbbé eltérő készülékeket alkalmaznak is. Mielőtt a németországi, hivatalos statisztikai adatokra, illetve kimutatásokra hivatkoznám, utalni akarok néhány saját vátlalatunkra, melyek műszaki berendezés tekintetében mintául szolgálnak nem csupán a .nyugateurópai vasutaknak, hanem még a villamos vasutak hazájának, Amerikának is. Igy pl. buenos-ayresi vasutunknál, ma a világ legnagyobb közúti vasutvállalata, 2550 kocsi van itt forgalomban mintegy 95—98 millió kilóméter évi teljesítéssel, és ezen óriási forgalom jelenleg kétharmadrészben a legszűkebb mellékutcákban bonyolódik le, mert földalatti vasutunk építése folytán a forgalom nagy része a mellékutcákba szoríttatott, a kocsik nagy része egyáltalában nincs mentőkészülékekkel ellátva és ennek ellenére az évi balesetek száma a budapesti statisztikának alig egy huszada. A barcelonai vasutunknál pl. 400 kocsi ál! forgalomban és az elmúlt évben 3 elgázolás volt, pedig a kocsik mentőkészülékei itt is „primitívek". Hivatásomnál fogva magam is nem egy „próbán" vettem részt, melyen a íegzseniálisabbnak látszó találmányokat próbáltuk ki a feltalálók jelenlétében. A készüléket a próbakocsira szerelték, a bizottság „kivonult", az embernagyságu, szalmával kitömött bábut férfi nagy női ruhában a rendes sebességgel haladó kocsi elé ejtették vagy állították, teljes élethűséggel, miként az az utcai forgalomban történik. A készülék rendesen „kifogástalanul" működött. A bábu teljesen „ép" maradt. A készülék „megmentette". Semmi sérülés, legfeljebb a ruha „horzsolódott" kissé. A „bizottság" ujongott örömében, a feltalálót majdnem vállára emelte. Én erre felkértem a feltalálót, hogy ily szép eredmény után most már ő maga álljon a sínek közé, hogy a kísérletet ne csupán szalmabábun, hanem élőn is megkíséreljük. Hogy ezt nem tette, az csak „természetes". Hogy a különböző bemutatott készülék „jóságát" most már magam bizonyítsam, a szalmabábu belsejébe a bordák, hátgerinc és egyéb csontoknak megfelelően keresztül-kasul vastagabb-vékonyabb fapálcikákat fektettem, sőt hogy a kísérlet teljes legyen, a gyomor helyére egy tintával töltött üveget helyeztem. A kísérletet megismételtük a bábuval az előző bizottság és feltalálók jelenlétében. A bábut oly állásba helyeztük a sinek közé, miként az a természetes állásnak a legjobban megfelel. A kocsi megindult, a bábut elütötte, de a készülék ismét „megmentette". Kivül a bábun semmi horzsolás, ütődés, a bábu még csak nem is nyögött, fájdalmas panaszokat nem is hallatott. A bizottság ismét meg volt „elégedve" az „eredménnyel", csak akkor csodálkozott kissé, mikor a bábu ruháját kigomboltam és a szalmabélés közül a darabokra törött borda, hátgerinc- stb. faszilánkokat meg az összetörött üveg darabjait egyenkint kihúzogattam. A bábu fekete „vére" természetesen kifolyt Ezután már nem akarták vállukra emelni a feltalálót, pedig a három napig tartó próbák alatt a legraffináltabban kieszelt fogásokat alkalmazták, hogy a próbák sikerét biztosítsák. Világos ugyebár, miért nem akart a feltaláló maga a próbához kiállani. Egyetlen bordája sem maradt volna épen. Helyesen irja beadványában az interpelláló. hogy nem szakértője a kérdésnek, de azért néhány sorral föntebb maga állítja, hogy „ezen észszerű berendezés lehetővé teszi, hogy még a fék működésének felmondása esetén is a biztositó hálónak idején való leeresztése" megmenti a kocsi elé keriiltet az elgázolástól. Nem hiszem, hogy látta volna az interpelláló a készüléket működésben, különben nem interpellálna, sőt borzalommal gondolna vissza a véres, öszszetört hustömegre. „. . . Ha a kocsi a rendes sebességgel haladva, a vágányban haladó járókelőt elüti, akkor a kocsi által előidézett hatalmas lökés, vagy a kövezetre való esés által már oly súlyos, leggyakrabban halálos eredményű sérülés idéztetik elő, hogy a mentőkészülék segitsége későn érkezik, legyen az bár a legkeményebb deszka, vagy a leglágyabb pehelylyel kipárnázott fogókészülék is. Mire a szerencsétlen egyén a készülékhez ér, már vagy halott, vagy a készülék maga töri még tovább össze . . ." Ez szórói-szóra a német közúti vasutak egyesületének 1910-iki évi jelentésében van, amikor már bizonyára volt Berlinben és Hamburgban „mentőkészülék" alkalmazásban. Ez az egyesület: a „Verein Deutscher Strassen- und Kleinbahn Verwaltungen" 161 közúti vasút hivatalos balesetjelentéséből állapította meg a legrészletesebb kutatások és ellenőrzések során, hogy a különböző, legkomplikáltabb mentőkészülékek egyike sem mentett még meg emberéletet! Pedig 161 vasút, közte az interpelláló által emiitett „Grosse Berliner Strassenbahn" a többi berlini vasúttal egyetemben, nemkülönben a „Str. E. Ges. in Hamburg" hivatalos jelentése csak eléggé meggyőző bizonyíték!? De hiszen a vasúti vállalatoknak maguknak is legfőbb érdeke, hogy a legjobb mentőkészülékek alkalmazása által az óriási kártérítési összegek fizetésétől megszabaduljanak. A nápolyi helyiérdekű vasutainknál például évenkint mintegy 120—160 ezer lirát fizetünk ki kártérítésekért és a kocsik mégis a szegedi rendszerű egyszerű védődeszkával vannak fölszerelve! Nem gondolja az interpelláló, hogy ezen nagy összeget évenkint megtakarítsuk, talán jóval kisebb anyagi áldozattal megfelelő mentőkészülékről gondoskodnánk?! Igenis, leszereltük az „észszerű berendezést" és visszaszereltük az egyszerű védődeszkát! A magyar kereskedelemügyi minisztérium illetékes tényezői, a vasúti és hajózási főfelügyelőség kiváló mérnökei, kik elsősorban vannak hivatva a közúti vasutak üzembiztosságát ellenőrizni és kik e célból évenkint az interpellálónál különb tanulmányutakat tesznek a „modern nyugaton", mindez ideig nem találtak kutatásaik közben a közönséges deszkánál megfelelőbb készüléket. Bizonyság erre a budapesti, különböző vasúttársaságok jelenlegi kocsifelszerelése, bár e kocsik a fönti ellenőrző közegek szemei előtt közvetlenül szedik naponta áldozataikat ! Nem a kocsik hiányos felszerelésében rejlik a hiba, nem követett el mulasztást a vasúttársaság, hanem igenis a közönség egy részének nemtörődömsége, indolenciája az oka a sajnos, oly sürün előforduló szerencsétlenségnek! Mig a „modern nyugati" ember a járdán, kocsiúton, különösen pedig az átjáróknál, a vágányokon való áthaladásnál folyton jobbra-balra figyelve a legrövidebb uton igyekszik tovább, és önmaga vigyáz saját testi épségére, „mert ha a jármű őt elüti, az elsősorban neki fáj", addig a mi magyar közönségünk jő része hanyagul, gyakran még kihivóan újságot olvasva, keresztezi az utakat, nem törődik egyáltalában a körülötte zajló forgalommal és a vele járó veszélyekkel, „hiszen ugy sem mer a kocsi engem elütni, mert akkor megbüntetik a kocsi vezetőjét", gondolja magában, és ezen gondolattal, semmivel sem törődve, megy tovább. A közeledő kocsi vezetőjére bizza életét, arra a kocsivezetőre, akinek a hatalmas '.gördülő tömeget (kell kormányoznia, kéziféket, villamosféket, csengőt, inditó-készüléket, homokszórót, stb. kezelnie, az térjen ki előle, annak kell vigyáznia, nem pedig neki magának, mert különben „megbüntetik". Innen ered azután a legtöbb szerencsétlenség! A közönséget kell tehát elsősorban nevelni, a közönségnek kell tehát elsősorban „mulasztását pótolnia".