Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-13 / 78. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. a o Telefon 305. a n Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12' negyedévre K 6'— egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre K 14 — negyedévre K 7'— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 a • Telefon 81. a a Szeged, 1912. I. évfolyam 78. szám. Szerda, november 13. Finis Turciae. Van már vagy 20 esztendeje, hogy Törökországban jártam. Ma már, amikor az expressz-vonatok hálókocsijaiban jót aludva, reggelre a harmadik országban találja magát az ember, naivitás lenne útleírásokat adni, törökországi impresszióimból is csak annyit irok meg, hogy a nagy földalatti bazárból csak egy kis kacskaringós török irásu, keskeny arany rámába foglalt irást hoztam magammal, amely irás körülbelül olyanformáju volt, mint régebben a huszár nadrágján a zsinórzat és amely a Koránból idézett Írásnak Kunoss Ignác akkori konstantinápolyi vezetőnk — most a Keleti Akadémia igazgatójának — a fordítása szerint az volt az értelme, hogy minden el fog múlni. Ezt a rámába foglalt jelmondatot fölakasztottam dolgozó szobám falára és ha bánat, vagy izgalom, vagy akár valami nagy öröm ért azóta az életben, ez az okos mondás egyrészt erőt adott a szenvedésekhez, másrészt nem tett elbizakodottá az amngy is oly ritka és apró sikerek esetén. „Minden el fog múlni . . ." és ime, most az lett aktuálissá, hogy maga a uagy európai török birodalom is el fog múlni. Ütött az órája. Ezer meg ezer avatott és rátermett újságíró köszörüli most a tollát, hogy a török pusztulás indokait megadja, megmaA drágaság. Irta: Molnár Ferenc. Személyek: A polgár, a felesége, a cseléd, a hírnök, ki pihegve jő. (Történik egy elég csinosan berendezett háromszobás lakásban, a körúton, harmadik emelet, napos oldal. Most múlván el elseje, a polgár ama ropogós és uj tízesek közt lapozgat, melyeket fizetés elmén kapott.) A polgár: Tehát nem elég százötven forint a háztartásra, édesem. Jó. Ezt tudomásul veszem. És alázattal kérdezem, miért nem elég? Az asszony: Mert nagy a drágaság. Megdrágult a hus, a krumpli, a zöldség, a gyümölcs, a liszt, a vaj, a tej, a turó, a kenyér, szóval röviden, de velősen; minden megdrágult, minden méregdrága, sőt még a méreg, amely eddig is annyira drága volt, hogy a drágaság felsőfoka gyanánt használták, maga a méreg is drága, hogy ne mondjam: méregdrága. Érted ezt, te drága? A férj: Kétségbeejtő. A gyárban kapok havi száznyolcvan forint fizetést. Ebből már elfizettem a következő részleteket: a szabónak tizet, az Általános Mégabőrétis Bank Mint Szövetkezetnek harmincat, végül a Skandináv Remekírókért öt pengőt. Marad tehát százharmincöt forintom. Ebből pedig adjak neked- százhatvanat, mert százötven kevés. Te a keserűség egy nemével fogsz fölgyarázza; én tehát nem is próbálkozom meg ezzel a témával. Azt az észleletemet azonban el nem hallgathatom, hogy ahol az ember Karabánál a bolgár határt elhagyja, 4—5 órai gyorsvonati utazás alatt, bárha a vonat természeti alkatánál fogva, termékeny és sik földön vonul át San-Stefanóig, nem lát az ember semmi egyebet, mint cserjét és bozótot, sehol egy tanya, sehol legelésző nyáj, vagy gulya, műveletlen, egyhangú, unalmas sikság, száz és száezzer holdszámra terjedő földeken mindenfelé. Ellenben Konstantinápolyban fény és pazarlás a szultán 5—6 palotáján, ezernyi szolgasereg mindenütt és a szelámikon egy keleti uralkodó által kifejtett vakitó pompa. Már maga az a jelenség, hogy "földeket hagynak műveletlenül százezerholdszámra, de emellett a szegény népből a hatalmon lévők fényűzésre kisajtolják adóban az utolsó piasztert is, megmond, megmagyaráz mindent, még a háborúban való balszerencsét is. De emellett maga Konstantinápoly a maga regés érdekességével sem egyéb, mint az ellentétek városa. A pazar fény mellett a sötét árnyék, a gazdagság mellett a sajgó szegénység még rikítóbban, mint Európa összes metropolisaiban. Köztudomásu, hogy a török már vallási parancsai folytán is a legbecsületesebb emberi egyed a világon, hiszen a törökökkacagni, mert én csak százharmincat fognk neked adni. A feleség: Hát muszáj volt neked a Skandináv Remekírókat megvenni? Minek neked diszkötésii könyv a szalonodban? Fogorvos vagy te? Te csak aláirsz könyvet, váltót, mindent. Közben körülötted drágul minden, csak a fizetésed marad a régi. Ugy érzem magamat, mint valami sziget, amely körül dagály van. Még egy félóra és elborít bennünket a drágaság. A férj: Hát mit csináljak? Pukkadjak meg? A feleség: Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez olcsóságot fog teremteni. Ellenben emeltesd föl a fizetésedet. A férj: Az undor egy nemével hallom ezt. Kértünk fizetésemelést a gyufagyárban, ahol tisztviselő vagyok, de a gyáros nem adott, mert nagy a drágaság. A feleség: Epp ezért kellett volna adnia. A férj: Dehogy. Ezt mondta: drágább lett a fa, a rniből a gyufa nyelét csinálom; drágább lett a foszfor, a kén, amiből a fejét csinálom; drágább lett a munkás, akiből az egészet csinálom; drágább lett a fuvaros, a ki elszállítja és mindezekkel szemben kevesebb lett a vevő, mert mindenki spórol és senki sem vesz gyufát, a pénz kenyérre kell. Tehát elég nekem ez a baj, most még a tisztviselőim is drágábbak legyenek? A feleség: De hát miért nem mondtánél még az adóslevelet is az adós kapja kézhez, mert annak kell tudnia, hogy mikor jár le a tartozása! De viszont sehol nincs a megvesztegethetőségnek és a közvagyon elsikkasztásának akkora lehetősége és megszokottsága, mint éppen a törököknél. A török némi dolgokban hihetetlenül szemérmes, azonban a prostitúció minden fajtalan formájában sehol sem tobzódik annyira, mint éppen Sztambulban. A török karnál szorgalma és emberfeletti tehervivő képessége egészen megdöbbentett, — hiszen magam láttam, hogy egy ilyen török a hátán hozott föl a tengeri kikötőből egy egész nagy zongorát a pérai meredek partra, — viszont azonban sehol annyi tétlen szemlélődő embert nem láttam életemben, mint magában Konstantinápolyban. Emellett maga a pompázásuk, a parádéjuk is valami keletiesen primitív. A szultán hires lovastestőrsége, mely a szelamlikhoz kivonult, remek paripákon ült, minden, a lószerszám, az egyenruha fényes és káprázatos, de a kengyelvasat és a zablát a rozsda marja. Láttam egy diszbeöltözött lovas őrnagyot egy pompás trakóni ménen a galatai főutcán végiglovagolni, de előtte a nyeregkápán általvetve egy levágott birka hevert. Láttam egy utcai sokadalmat. Odamegyek. talán zsebtolvajlás, vagy mi eftok meg neki, hogy a ti életetek is drágább lett? A férj: Megmondtuk eztis. Azzal felelt, hogy az övé még drágább lett. Már nem is birja. A cseléd (bejön): Nagyságos ur, meghoztam a cipőt a susztertől. A talpalás nem három korona, hanem hét forint. A férj: Nem sül le a bőr a suszter pofájáról? A cseléd: Én is ezt mondtam neki és ő azt mondta: épp az a baj, hogy nem sül le, mert ha lesüthetné a pofájáról, eladná, olyan drága lett a bőr. Ezért hát a talpalás is fölment. A feleség: Hát a bör miért drága? A férj: Mert drágább lett a marha és drágább lett a timár és drágább lett a dikics és drágább lett az aprószög, a csiriz, minden. És a timár azért lett drágább, mert sztrájkolnak a legényei és a dikics azért, mert a vasgyárak kartellt kötöttek és a csiriz azért, inert megdrágult a keményitő, mert nincs eső. Folytassam? Megint csak az elejére lyukadunk ki. A timárlegények azért sztrájkoltak, mert általános a drágaság, a . . . A feleség: Elég, elég. Kimehet, Mari. Muri: De nem megyek ám ki. A feleség (elképedve): Megőrült, Mari? Mari: Nem én, nagysága, de kilenc forintért nein szolgálok tovább, inkább elmegyek. akad nekem helyein, minden ujjamra kettő, aztán kilátásban van már egy uri ház.