Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-12 / 77. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. november 10. kiindulási pontját ők teremtették meg, Bosznia és Hercegovina annexiója idején. Huszonöt évig tüzeltek azért, hogy e két szép tartományt megszálltuk. Huszonöt évig Magyarország pénzügyi és politikai romlását látták abban a tényben, hogy e két tartományt ideiglenesen kormányoztuk. S mégis a muló bájt ők tették örökössé és állandóvá. Azok az államférfiak, akik nagy nemzeti veszedelmet láttak az ideiglenes megszállásban is, végleg és teljesen annektálták Boszniát, mert hogy véletlenül hatalmon voltak. Ha igazuk lett volna, a minthogy nem volt, akkor árulást követtek el a saját vélt igazságukon. Ennek a koalíciónak vezérei naprólnapra azzal vádolják külügyi kormányzatunkat, bogy tudás, biztonság, előrelátás nélkül intézte az ügyeket, mert sejtelme sem volt arról, hogy a délszláv államok meg fogják verni Törökországot. Igaz ugyan, — mondják a koalíciós jósok, — hogy más európai államok sem látták előre a fejleményeket, sőt mi — koalíciós vezérek — is Törökország győzelmében bizakodtunk: de a külügyi kormány az más,annak okosabbnak kellett volna lennie, mint mi vagyunk, annak föltétlen bizonyossággal tudni kellett volna azt, bogy a délszlávoké lesz a győzelem. A legérdekesebb ebben a koaliciós fölfogásban, — amelynek Kossuth Ferenc sem restel kifejezést adni, — hoyv a nemzeti „ellentállás" hősei mindentudók módjára azt is tudni vélte, hogy külügyi kormányunk a háború kitörése előtt mit gondolt a háború végéről. S mialatt igy visszafelé Iélekolvasóknak állanak be, elfeledkeznek a nyilvánvaló tényekről, amelyekből láthatnák, bogy külügyi kormányunk mennyire készült minden eshetőségre. Hiszen épen ők, a koalíció vezérei, voltak azok, akik az előrelátó politika útját állották, akik bosszú időn keresztül minden tőlük telhető módon megakadályozták a véderő reformját. S mi más a véderő reformja, erősítése, fejlesztése, — ugy állunk, mint bárhol a világon — mint előkészülés minden eshetőségre, mint előrelátás a jövő fejleményeivel szemben. Hát ez a vád épp ugy jellemzi a koalíciót, mint minden más ráfogás. ő maga akarta megakadályozni az előrelátó politikát s még van merészsége másokat előrelátás hiányával vádolni. Az uj adótörvények. Irta: Pillich Gyula. I. Ehelyütt a közadókról szóló 1909. évi IX. és X. t.-cikkekkel fogok részletesebben foglalkozni, mint olyanokkal, amelyek a t. olvasót közvetlenül érintik és érdeklik, de általában ismertetést nyújtok a V., VI., VII. t.-c. vagyis a föld, ház és tőkekamat és járadékokról is. Szóval: az összes léletbelépő adónemekről, amelyek az adózókat többé-kevésbé érintik és érdeklik. Hogy előadásomat világosabbá és érthetőbbé tegyem, összehasonlítást teszek a még rövid ideig érvényben levő 1875. évi XXIX., XLVI1., 1880. évi XLV., 1881. évi LIII., 1883. évi X. és XLIV. t.-cikkbe foglalt III. és IV. osztályú kereseti adók és a már említett t.-cikkekbe foglalt általános kei eseti és jövedelmi adók között, amelyek helyébe e két utóbbi adónem lép 1913. január 1-ével. De mielőtt ezt tenném, nagy általánosságban a régi és uj adótörvények között mutatkozó főbb eltérésekre kívánok reá mutatni, amelyek leginkább vannak hivatva feltüntetni a lényeges eltéréseket. Ugyanis az 1875., 1880., 1881., 1883. stb. évek törvényei szerint eddig az állam polgáraira a következő adónemek voltak a birlalás és foglalkozás után kiróva; föld-, ház-, 1., II., III., IV. o. kereseti adók, tőkekamat s járadék adó, nyilv. számadásra kötelezett vállalatok adója, orsz. betegápolási pótadó, általános jövedelmi pótadó, fegyver, vadászati adó és hadmentességi díj. Ezekkel szemben az uj adótörvények csak a föld, ház, tőkekamat, nyilvános számadásra kötelezett vállalatok általános kereseti adó, jövedelemadó, vadászati, íegyveradó, orsz. betegápolási pótadó s hadmentességi díjban határozza meg a viselendő közterheket. Tehát az eddigi adónemeknél kevesebb lett az adónemek száma. Az 1909. évi V., VI., VII., VIII., IX., X., XI. és XII. t.-cikkekbe foglalt uj adótörvények és azoknak némi módosítását tartalmazó 1912. évi Lili. t.-c. szelleméről és gyakorlati oldaláról általánosságban szólva, különösen az a momentum emelhető ki, amely a régi adótörvények javulását, a közönségre nézve könynyebb elviselhetését tartalmazza: ez pedig a progresszív adóztatás, ami abból áll, hogy u magasabb jövedelmek magasabb, nagyobb adóval sújtassanak. Mig eddig az arányos adó képezte a régi törvények lényegét, ami egyenlő arányban sújtja a kis és nagy jövedelmet. Az adó progresszivitását vagy arányosságát az adókulcs segélyével érik el. Tehát arányos az adó, ha az adótárgyra ugyanazt az adókulcsot használjuk, progreszsziv lesz az adó, ha az adótárgy nagyságával emeljük az adókulcsot. A gyakorlatban tekintet nélkül az uj vagy régi rendszerre kétféle adót különböztetünk meg: a tárgyi és személyi adót, a szerint, arnint ingatlan vagy töke és maga a személy lesz megróva. Az életben azonban legelterjedtebb ezen adóknak egységes elnevezése, az egyenes adók cimén szemben a fogyasztási (közvetett) adókkal. Az egyenes adók az összes adók közül leginkább közelítenek a jövedelmhez, illetve a vagyonhoz vagy annak hozadékához. Annak nagyságát az adófizető ismeri, alkalmas létminimum adómentesítésére, a progresszív rendszerre. Hátrányos, hogy kivetésük alkalmával az adózó anyagi viszonyaiba is be kell pillantani, ami sokszor kellemetlen és terhes. A legtökéletesebb egyenes adó az általános jövedelmi adó, mely az egyén összvagyona után vettetik ki. Nehéz azonban az adótárgyaktiak megállapítása, ami ugy az adótizetők, mint az adókivetőközegek együttműködését és megértését kívánja. A másik Nászéjszaka. Irta: Heltay Jenő. Gyolcs Péter már negyvenöt éves volt és húsz év óta ugyanannak a nagy cégnek az irodájában vezette a kettős könyveket, azzal a kitűnő szorgalommal, amely a nyárspolgári érzésű emberek külön erénye. Vannak órák, amelyeket minden száz évben egyszer kell fölhúzni és akkor minden különösebb unszolás és serkentés nélkül pontosan és kifogástalanul eljárnak száz évig, a munka és a kötelességtudás remek példányai gyanánt. Ilyen kitűnő óra volt Gyolcs Péter is, akin husz év óta semmi javítani való nem akadt, még a fizetése sem. Ez a tény is bizonyítja, hogy a főnökei feltétlenül biztak benne. Már tudniillik abban, liogy nem hagyja ott őket. Tényleg, bár akárhányszor alkalma lett volna arra, hogy a sorsát megjavítsa, Gyolcs Péter nem bocsátkozott könnyelmű kalandokba és hiven kitartott a régi helyén, a régi fizetésével, a melyből különben ugy látszik, kitűnően megélt. Adósságai nem voltak és ha nagyobb költekezésbe nem is keveredett, viszont az apróbb fényűzések és kényelmességek elől sem zárkózott el. Mindezek szerint Gyolcs Péter a legkitűnőbb nyárspolgárnak látszott, annak a rendes, középfajú polgári embernek, akinek életét se nagy örömök nem fűszerezik, se nagy szomorúságok és lelki izgalmak nem háborgatják. És látván a rendszeres munka és a rendszeres pihenés e gép-emberét, akinek arcán a becsületesség valóságos orgiákat ült, mindenki meg mert volna esküdni arra, hogy ez ember életében egyetlenegy botlás sincs és nem is lesz. Ám a valóságban másként állt a dolog. Gyolcs Péter igenis biinös volt. És lelkét igen különös bűn nyomta, valami olyan, ami talán nem is volt nagy bűn, de a társaságos élet szempontjából végtelenül kellemetlen és kinos eset: közös háztartásban élt egy nővel, aki nem volt a felesége. ö maga sem tudta, hogy jutott idáig. Csak arra emlékezett, hogy valamikor, régen, ezelőtt husz évvel, amikor annak a bizonyos cégnek a könyveit vezetni kezdte, nagyon szerelmes volt egy íiizőcsináló leányba. Mind a ketten, ő is, a leány is, egyformán becsületesek és józanok voltak és szerelmük semmi esetre sem volt az a viharzó fergeteg, amely liliomokat tördel és könnyzáport hord méhében. Szerelmük mennyiségtani müvelet volt, utazás egy nem létező szám logarithmusa körül. Az a nem létező szám 2400 forint évi jövedelem volt. — Ha ennyi jövedelmem lesz, elveszem magát, mondta Gyolcs Péter. — Előbb nem, mert minek nyomorogjunk? Várjunk inkább! Hát vártak. Vártak nagyon sokáig, abban a reménységben, hogy a remélt jövedelem majd csak jelentkezni fog. A remélt jövedelem nem jelentkezett, ellenben az évek multak. Gyolcs ur ekkor kezdett férfi lenni, a fiatal leány azonban kezdett öreg leány lenni. És attól tartván, hogy az örökös várakozásban belevénül, merész fordulattal a szeretője lett Gyolcs urnák, akit ezzel a biztonsági lánccal egész életére magához kötött. Az első boldogság mézes heteiben mindennap megjelent a Gyolcs ur lakásán, hogy azután végleg ott maradjon és többé el se menjen. A kitűnő könyvvezető, akiben mindea józanság mellett is volt egy kis gyöngédség, nem merte elküldeni. Annál kevésbé, mert a törvénytelen hitves rendkivül hasznosnak mutatkozott. Gombokat varrt föl, harisnyákat foltozott, főzött, mosott és vasalt, veszekedett és takarékoskodott, olyannyira, hogy Gyolcs ur anyagi helyzete határozottan javulni kezdett. Ez a dolog meghatotta és egy szép estén igy szólt a füző-csináló leányhoz: — Erzsébet, minek várjunk addig, amig 2400 forint jövedelmem lesz? Ugy látom, kevesebbel is meg lehet nősülni. Erzsébet boldogan sirt, Gyolcs ur pedig másnap fekete redingotejában állitoft be főnökeihez, hogy ezt a nagy elhatározását közölje velük. — Tehát ön nősülni akar? — kérdezte a főnöke nem túlságos elragadtatással. — Igen. Ez a leghőbb vágyam — mondotta Gyolcs ur, aki szerette szépen kifejezni magát. — Sajnáiom, igazán, sajnálom, mert ettől eltekintve, nagyon meg voltam elégedve önnel. De ha nősülni akar, bármennyire sajnálom is, föl kell önnek mondanom. Gyolcs ur elszédült. — Nem használhatok nős embereket — mondta a főnök. — Minek áltassuk egymást? Az ön fizetéséből nem tudnak ketten megélni. Jönnek az örökös előleg-kunyorálások, a folytonos fizetés-emelési küzdelmek, az anyagi gondok, amelyek elveszik az ember kedvét a munkától. Akkor bocsássam el,