Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-09 / 49. szám

*> delmagyarorszag 1912. október 8. reménysugár sem dereng számukra. A j nemzet óriás zöme ellenük van. A szociá- j listák sem biznak, nem is bizhatnak bennük, csak eszközöknek tekintik Őket. Ez az egyetlenegy támaszuk van, de ez is csak kölcsön kapott támasz s olyan, mely csak — gyengiti őket. Hát a benső összeroskadás, megsemmisülés előtt állanak. Csak az egyenes útra, a parlamenti rend és törvényszerűség útjára térve menthetik meg gyakorlati és erkölcsi létüket. A fogadalmi-templom és a javadalmi-palota. — Szerdán vége lesz a közgyűlésnek. — (Saját tudósítónktól.) Majd egy heti megszakítás után, kedden délután négy órakor folytatták a szeptemberi közgyűlést. Dacára, hogy már október közepe táján vagyunk a szeptemberi közgyűlés még most sem ért véget. Pedig az érdeklődést tekintve, már régen véget érhetett volna. Alig volt a mai közgyűlésen husz bizottsági tag. De azok is olyan lassan gyülekeztek, hogy amikor az elnök megnyitotta az ülést, csak hárman voltak a teremben. Ehez mért gyorsasággal tárgyalták is az ügyeket. Fölszólaló alig akadt. Minden fontos és a város anyagi előnyeit érdeklő pontokat, egyhangúlag szavazott meg a közgyűlés. Különben ez kitűnik részletes tudósításunkból, amely itt következik: Elnök Lázár György dr polgármester. Jegyzők Taschler Endre dr főjegyző, Bárdoss Béla dr és Hegedűs Antal osztályjegyzők. Elnök az ülést délután 4 órakor megnyitja. A jegyzőkönyvet észrevétel nélkül hitelesiti a közgyűlés. Ezután Lázár György dr a napirend előtt megemlékezik arról a szomorú gyászesetről, amely Szekerke Lajos halálával érte a várost. A közgyűlés jegyzőkönyvileg megörökíti az elhunyt érdemeit. Ezután a napirend értelmében a Kálvária-ut külső részének rendezése következik, amelyre nézve Ördögh Péter és 64 társa tett inditványt. A tanács ezt azzal a javaslattal terjeszti a közgyűlés elé, hogy a Kálvária-ut külső része a Nagy-köruttól kifelé az uj szabályrendelet szerint rendeztessék és 6 méter magasra töltsék csak föl, ne pedig a régi nivó szerint. Ez által, mintegy kilencezer koronát takarit meg a város és különben is a királyi biztosság által megállapított nivőt, már leszállította a közgyűlés. Tóth Mihály főmérnök, nem helyesli a tanács javaslatát, mert szerinte a csatornázás kivitelénél nagy akadályt képez a leszállított nivó. Bokor Pál előadó felszólalása után a közgyűlés elfogadja a tanács javaslatát és a Kálvária-utat, már az uj feltöltési színvonal beállításával rendezik. Ezután több kisebb tanácsi előterjesztéssel foglalkozik a közgyűlés, amelyeket a tanácsi javaslat értelmében intéznek el. A Vöröskereszt tó halászati bérlete tárgyában az eddigi bérlő Ecsedi Ferenc tett ajánlatot. A tanács oly javaslattal terjeszti az ügyet a közgyűlés elé, hogy árlejtés mellőzésévei adjak ki a tavat az eddigi bérlőnek. Doktor János és Lévai Béla szintén ajánlatot tettek a halastó bérietére. Becsey Károly dr nem tartja helyesnek a tanácsi javaslatot, hanem indítványozza, hogy a tó hasznosítását nyilvános árlejtésen végezzék. Bokor Pál a tanács nevében hozzájárul Becsey indítványához, mire azt a közgyűlés elfogadja. Ezután Lippai N. Antal felebbezését tárgyalja a közgyűlés. Lippai ugyanis azt kérelmezte a várostói, hogy a magasnyomása vízvezeték a külvárosra is terjesztessék ki. A tanács ezt a kérelmet elutasította oly indokkal, hogy mig a kötelező vízórákat be nem állítják, addig a magas víznyomású 'ezeték rajonja ki nem terjeszthető. Bokor Pál előadása után a közgyűlés ilyen értelemben határoz és elutasítja a feiebbezést. Völgyessy János gazdász a konyhakertészeti telep vezetéséért évi dijat kér a várostól. A tanács javaslatára 1910-től visszamenőleg évi 300 korona tiszteletdijat szavaz meg a közgyűlés. A ragálykórház kibérlésének .ügye következett volna, mellyel ma részletesen foglalkozott a Délmagyarország. De az ügy tárgyalását hoinapra halasztják, mert az előadó tévedésből a fertőtlenítő intézet kibővítésének aktáit csatolta be. Bokor Pál: A közgyűlés elhatározta, hogy a Mars-téren javadalmi palota építtessék. E célra 155,000 koronát szavazott meg. Az árlejtést ismét megtartották, mert kétszer már eredménytelen volt, mivel oly nagy öszszeget kértek a pályázók, amit meg nem adhatott a város. A mostani versenytárgyalás már eredményesebb volt. Mivel a legolcsóbb pályázó 171,650 koronáért hajlandó fölépíteni a javadalmi palotát. Mivel az engedélyezett összegnél ez csak 16,650 koronával több, indítványozza a tanács, hogy most már ne hirdessen ujabb árlejtést a város, hanem a különbözetet a beállított kiállítási költségekből fedezve, bizzák meg az épitéssel a legolcsóbb ajánlattévő Csókássy és Társa céget. Wimmer Fülöp indítványozza, hogy ha már eddig várt a város,várjon továbbra is, mert az épitő ipar annyira pang az utóbbi időben, hogy most már feltétlenül lesz olcsóbb ajánlkozó. Szavazás után a közgyűlés a tanács javaslatát fogadja el. A Bodzafa- és Hétvezér-utcákban a tanács javaslatára uj artézi kifolyók létesítését kimondja a város. Gaál Endre dr előadja, hogy a közgyűlés határozatát, amely a fogadalmi templom környékének rendezését kimondja, a belügyminiszter jóváhagyta. Most javasolja a tanács, hogy kérjen a közgyűlés a belügyminisztertől a környék rendezése céljából kisajátítási engedélyt. A közgyűlés ehez hozzájárul. Az ujszegedi kertészlak javítására 4000 koronát engedélyez a közgyűlés. Az 1913. évi . költségvetésbe fölveendő segélyezéseket a 1 tanács javaslata szerint elfogadja a közgyűlés. Boros Béni aradi szobrára 50 koronát megszavaz. Az újonnan alkalmazott rendőrlegénység fölszerelésére 2505 korona 06 fillért engedélyez a közgyűlés. A szerb-bánáti internátus épitéséhez hidvám-mentességet kérnek az épittetők. Mivel ez már szerződésileg is számukra biztositva van, a tánács javaslatára a közgyűlés ezt megadja. A Magyar Kender és Lenipar részvényNapok mullottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem mindig nagyon sokáig fenmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében, a kis penészvirágnak mindig olvasnia kellett a régi báli tudósításokat, Isten tudja hányadszor. — Esik a hó odakünn? — kérdezte egyszerre a nagyanyám. — Ugy érzem, mintha havazna. — - Majd megnézem az ámbitusról, — ajánlkozott a leány. Már éjfél felé járt az idő. — No nézdd meg — mondta vontatott hangon az öreganyám. — Bizonyosan havazik .. . A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagiát az ajtó és a küszöb közé, igy az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öregasszony az ajtórésre figyelt. Kis idő múlva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott egy kis hópihe. — Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis havazik, de csak nagyon gyengén. — Kivel beszéltél az udvaron? — kérdezte hirtelen a nagyanyám. — Senkivel . . . — Nem igaz! — A Bodrinak szóltam, hogy megösmerjen. A nagyanyám elgondolkozott. — Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne . . . A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta I a fejét. Ejnye, mintha már a nyaka sem j volna olyan vékony! — Olvassak tovább? — kérdezte lágy, ' álmodozó hangon. A nagyanyám intett, Csikorgó kisaszszony hangja gyöngéden hallatszott. Az eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt be a farsangi időszak örömeinek . . . — Gyere ide! — szólt közbe a nagyanyám. A leány vállára tette a kezét és a szemébe nézett: — GyerekKorod óta ismerlek. Mért nem mondod meg, hogy valami bajod van? Szerelmes volnál talán? . . . A kis penészvirág elkomorodott: — Nagyasszony, én holnap hazamegyek az apámhoz. — Tehát mi bajod van? — Semmi, — mondta a harászkendőjének Csikorgó kisasszony és hosszadalmasan a földre nézett. — Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell menni hadba. — Nincs mostanában háború és az apám már öreg ember. — Te azt nem érted, gyermekem. Most menj aludni. Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra, levélre vagy idegen kendőre . . . A leány szobája az ambituson volt, lobogó gyertyával ment végig az ives folyosón, távolabb már fehéredett az udvar a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához dörzsölődött, amint a leány után nézett. Másnap Hornyáknéval suttogott ebéd után az öregasszony. A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott a helyén. Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotográfiákat vett elő, amelyek nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó kisaszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott a tüz előtt és hosszasan belenézett. — Az éjszaka idebent alszol, nálam — mondta este, midőn az olvasgatás megkezdődött. Csikorgó kisaszony ijedten emelte föl a tekintetét. — Én nem tudok mással aludni, — mormogta. —• Te hálátlan! — kiáltotta az öregaszszony. A leány nem szólt többé, csak a hangja lett nagyon szomorú. Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csöndesen mozog a szobában, aztán kinyilott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd becsukódott. Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az ajtón.