Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-31 / 68. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. a n Telefon 305. a • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. " " —HP Kiadóhivatal Kárász-utca 9. a a Telefon 81. a a Szeged, 1912. I. évfolyam 68. szám. Csütörtök, október 31. A Ház. Szerdán ismét összeült a képviselőház és ismét „szuronyok között". A szuronyokon természetesen megint azok ütköznek meg, akiknek módjában állott volna és módjában állana, hogy a parlament ne katonai kordon között, hanem a béke minden derűje és nyugalma alatt tanácskozzék. A kormány megint kísérletet tett a béke-teremtésre, az ellenzék pedig újra a „nem békülünk" egyszerű és kényelmes álláspontjára helyezkedett. Eddig csak megjárta ez az álláspont, amely egyre-másra döntötte föl a kibontakozásra alkalmas terveket. Olyan időkben azonban, amikor a belpolitikai bizonytalanság mellett a nemzetet külső veszedelmek fenyegetik s amikor a közös hadsereg részleges mozgósításáról beszélnek, fokozottan hárul a felelősség az ellenzékre, amely a válságos időkben se tudja személyes és talán részben elvi okait háttérbe szorítani, hogy a nemzet sorsán valamelyest enyhitsen. Különböző választások eredményei mutatták, hogy ez a felelősség nemcsak az elméletben áll, hanem azt a nemzet érvényesiti is. Az obstrukciós ellenzék kapott ily leckét az ő helytelenített politikájáért az 1910-iki választásokon is. Ekkor ugy látszott, hogy a Justh-párt, mely tulaj donképen egyedül képviselte az obstrukciós ellenzéket, ezt tudomásul is vette és más irányban próbálkozott. Más taktikai irányt vett és pedig az általános, egyenlő titkos és községenkénti választói jog behozatalát követelte, sürgette és mint priuszt állította be. Minden más politikai célt mellőzve és addig semmi máshoz fogni nem akarva, amig az általános választói jog törvénybe iktatva nincs. Mint később kitudódott, ennek a taktikának az volt a célja, hogy a többség sorait megbolygassa és egy uj kormányalakítás folyamatát nyissa meg, mely kormány egy választójogi uj többségre támaszkodott volna, amelynek magja, gyermeke, a hatalom birtokosa, letéteményese, őrzője, szóval a legfőbb tényezője a Justh-párt lett volna. Ez kitűnik a többi ellenzéki pártok gyanakvó irigységéből, amelyek ferde szemmel nézték a Justhpártot, valahányszor ez a taktikája kezdett, vagy legalább is látszott a célhoz jutni. Akkor ugyanis, amikor Khuen-Héderváry-kabinet katonai természetű válsága alatt,' a rezolució legfőbb helyről történt visszautasítása után, a Justh-párt Bécsben fölkinálkozott minden nemzeti engedmény nélkül a katonai provizóriumra, létszámemeléssel, az általános titkos választói jog beigérése mellett. Ugyancsak a béke-kötés jelszava alatt megegyezésre kínálkozott Lukács László kabinetjével, ennek alakulása heteiben. Midőn azonban Lukács László ennek a Justh-féle örökös fölkinálkozásnak oly meglepetésszerűen útját vágta a Justh-féle béke-ajánlatok rideg viszszautasitásával, ez a párt ismét a kérlelhetetlen obstrukció taktikájához folyamodott, amellyel szemben a kormánypárti többség az obstrukciónak a legelszántabb módon való letörésére vállalkozott és ezt Tisza István gróf, pártelnök junius 4-iki ismeretes cselekedetével végre is hajtotta. Ezt a tényt és ami azután következett, mi többé nem bolygatjuk. Mi csak a következményekhez akarunk fölvilágosítást adni az ellenzék felelőssége kérdésében. A nemzet és az ország a legnagyobb hidegvérüséggel nézte az obstrukció kérlelhetetlen és részleteiben a legnagyobb kíméletlenséggel végrehajtott letörését. Azok az érzékeny és izgató jelenetek sem indították meg az országot, midőn a képviselőket, akik azt hitték, hogy népszerűségükkel lángra lobbantják az országot, a rendőrök eltávolították az ülésteremből. Ezek a jelenetek kétségtelenül nagyon izgatók voltak, de az ország még sem akart izgulni. A Tisza István gróf és Lukács László miniszterelnök lenyakazása még mindig elmaradt, noha azok az óriási katonai teri hek, amelyeket a Lukács-kabinet kénytelen | volt vállalni, épen nem alkalmasak egy i kormány népszerűségét emelni. De még ennek dacára sem lelkesedik a nemzet és nem áll melléje az egyesült ellenzéknek, j hogy boszut vegyen a junius 4-ike és a szeptember 18-ika előidézőin. Az ellenzék Szeretlek. Irta: Kosztolányi Dezső. Rózsit nagyon nehéz volt meghódítani. Esténként egy utcasarkon vártam, egy üzlet tükörabiaka előtt. Sok-sok tükör fényében forgott. Nyolc Ívlámpa viharos erővel ragadott rá. Ebben az ezüst folyadékban boldogan és sápadtan lubickolt, vérszegény ujiain szalagokat és tűket táncoltatva. Várakozás közben gyakran gondoltam, hogy ez az esti láng teszi öt meddővé és közönyössé, mint mesék tündéreit a részvétlen holdfény. Szerettem volna fölébreszteni benne a nőt. Eleinte pásztorkölteményt látszottam. Rózsaszínű, illatos bonbonokat adtam neki, parfümöket és ritka szalagokat. Aztán csiklandó szavakkal hízelegtem a fülének, remegő ujjakkal nyúltam a karjához, hogy fölrázzam azt a kis merev tündért, aki benne hosszú szempillákkal, öntudatlanul aludt. Egy este végre aZt mondta: — Szeretlek. Ez a szó tüzes ivben rakétázott föl a plafonra. Minden szobámon keresztül kacagva visszhangzott. A gitár, amely fekete bársonyszalagon lógott a falon, hirtelen összerezzent, a dédapám komoly képe a falon mosolyogni kezdett, a hold pepiig az örömtől, a láztól egész éjszaka nem feküdt le. Másnap megint eljött. Alázatosan letette a kalapját, kisimította szük homlokából a szőke hajtincseket és azt mondta: — Szeretlek. Lázasan vártam a folytatást. Az apró leánynak minden roppant újság volt. Szemöldökei magasra szöktek és maga is csodálkozott, hogy olyan boldog. A téli esték zsolozsmaszerii csendjében vert az ő kis szive. A békés idillen, a mély és sárga teán pedig forrón libegett a szerelme, mint a rumláng. Ha erről a merev és dacos szájról hallottam a vallomást, elöntött a mámor, pirosra gyulladt a fülem, félreverték a harangokat s künn az utcán trombitálva, lobogó fáklyákkal tűzöl tókocsik vágtattak végig. Egész télen tartott a viszony. A színház utáni esték izgalmas lázban lobbantak el. De aztán kitavaszodott. A télikabátot naftalinba tettem, a japán kályhaellenzőt, amely annyi csókunkat bámulta, kivittem az előszobába, a nehéz bársonyfüggönyöket fehér csipkékkel cseréltem föl és ebben a változásban valami újság szükségét éreztem. Rózsi pedig még mindig azt mondta: — Szeretlek. A szókincse nem nagy — gondoltam magamban — és el tudok képzelni valakit, aki ezt egy kissé változatosabban fejezi ki, de egyszerű kedély és ezt meg kell becsülni, hü és ez a fő. Lassanként mégis szökni kezdtem a találkákról. Udvarias levelekben takarodót fújtam. Különböző hosszú és fontos utazásokról beszéltem. A leány mégis mindennap eljött. Éjfél után érkezett, otthonosan leült az ágyra és a kályhába meredt. — Mi újság? — kérdeztem kelletlenül. — Szeretlek. — Igen. Ezt már hallottam. Most mondj valami mást. Rózsi erőlködött, köhögött, fészkelődött az ágyon és aztán elpityeredett. Nem tudott mást mondani. Csak ezt az egy szót tudta. Mint ahogy egy zsarnoki álmatlan csecsemő folyton ezt ismételgeti: „Anya". — Buta vagy, Rózsi, — mondtam szeliden és melankolikusan. — Menj haza. Másnap reggel levelet kaptam tőle. A paplanomra hozták kora reggel, minthogy expressz adta föl. Türelmetlenül bontottam i föl. Azt hittem, hogy végre megsokalta a durvaságomat, a hidegvéremet és a szakítást adta tudtul. A levélben egyetlenegy szót irt, j óriási gömbölyű betűkkel: — Szeretlek. Keringett velem a világ. Mit tegyek? Ez j az ártatlan és banális szó, amely eleinte sáfránya és illata volt az életemnek, most hatalmasan, borzasztóan, imponálóan beléje furakodott, uralkodóvá lett és elöntött mindent, beszívódott a ruháimba., a bútoraimba, a könyveimbe, mint egy tlcsó és émelyitő parfüm s nem volt szabadulásom tőle. Ahová tekintettem, mindenütt az ő nyoma. Egy párna a pamlagon, amelyre kék selyemmel hiJ