Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-29 / 66. szám

12 dElmagyarorszaCi 1912. október 20. persze, csak a jóhiszemű, mert a rosszhi­szemű soha és semmivel sem lesz megelé­gedve. Ha lehoznák neki a napot az égről, arra is azt mondaná: hitvány mécsese a vak és siket sötétségnek! Azután, anélkül, hogy polémiába ele­gyedne vele, Lukács László válaszol An­drássy Gyula érveire, kétségeire, tűnődé­seire, tetszetős szofizmáira. Andrássy min­dig azt az egy mentséget hozza föl a tech­nikai obstrukció védelmére, hogy erősza­kos és korrupt választások után szokott járni, mint test után az árnyéka. Azt mondja erre a miniszterelnök finom guny­nyal: hát a koalíció idejében — amikor Andrássy Gyula volt a belügyminiszter — szintén korrupt és erőszakos választások voltak? Az akkori többség tagjairól is azt tartották az ellenzéki elemek, hőgy „föl­felé nem függetlenek?" Pedig ez a többség s ez a kormányzat is ép ugy az obstrukció nyavalyájával pusztult el, mint elődei. Vagy Széli Kálmán választásai is sok pénz­be kerültek? Nem ismerte-e el azt a kor­szakot még az ellenzék is a jog, törvény és igazság korszakának? S nem az lett-e a „jog" vége, ami a jogtalanságé? Nem oda vezetett-e a „törvény", mint a tör­vénytelenség? Nem itatta-e meg az ob­strukció epével és ecettel, nem ostorozta-e véresre vállait, nem feszitette-e keresztre az ,,igazság"-ot ép ugy, mint az igazság­talanságot? Andrássy kompromisszumot óhajt; de többség nélkül, — mondja Lukács ] László, — nincs kompromisszum. A több­séget ő sem megalázni, sem összetörni nem engedi. A harc eredményének meg kell ma- I radnia. A többségnek, mint a parlamenti rend elemének és mint a 67-es rendszer szilárd elemének a parlamentben sértet­lenül meg kell maradnia. Szóval: Lukács László ,,a többség által követelt célok biz­tosit ásában látja a béke föltételeit". Ezek hatalmas szavak! Erő és igaz­ság szól belőlük! Szomorú évtizedek le­szűrt tapasztalatai; keserű bánat, a nem­zet könnyen elfecsérelt tiz esztendei élete miatt! A város pénze és a bankok. — A pénzügyi-bizottság ülése. — (Saját tudósitónktól.) A pénzügyi bizott­ság hétfői ülésén a város betétjeinek az elhe­lyezésével foglalkozott. A városnak tudva­levőleg három millió és kétszázezer, a gyám­pénztárnak pedig egy millió korona betétje van a szegedi pénzintézetekben. A közgyű­lés december harmincegyedikére fölmondta a betéteket és a pénzügyi bizottságnak most abban kellett állástfoglalnia, hogy a jövő év­ben milyen módon helyezzék el a város pén­zét? A pénzügyi bizottság ülése iránt szokat­lanul nagy érdeklődés nyilvánult meg. A pénzpiac helyzete most olyan, hogy a legcse­kélyebb nyomás is érzékenyen sújtja, egy­egy pénzintézet életéhez százak eksziszten­ciája hozzáfüződött és ha romlásba dől a bank, a közvetlenebbül érdekelteket is agyon­sújtja. A város pénzének elhelyezésével kap­csolatosan pénzintézetek sorsa forog koc­kán. Az utóbbi időben érezhető megrázkód­tatások miatt több bankkal szemben a mini­mumra csökkent a közönség bizalma és ha ezt a bizalmatlanságot a város pénzének el­helyezésével még megerősítené, súlyos vesze­delembe sodorhatná a szegedi pénzpiacot. Ezeket a letagadhatatlan tényeket kellett gondosan mérlegelni a pénzügyi bizottság­nak, amikor a közgyűlés elé javaslattal lé­pett. És igy határozott: A városnak van a szegedi pénzintézetek­ben négy millió és kétszázezer korona betét­je. Ebből ötvenkét százalék jut a Szeged­Csongrádi Takarékpénztárnak és a Szegedi Kereskedelmi Banknak. Nyolc-nyolc száza­lék marad hat kisebb pénzintézetnek. A gaz­dasági bankra vonatkozólag már határozott a közgyűlés, igy tehát hét bankról van szó. A pénzügy-i bizottság az öt fiatalabb pénz­intézetnél levő betétjéből visszavon egyötöd részt. A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár-' ban és a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank­ban nem változik a betét. A fölszabadult nyolcszázezer koronát egyelőre házi keze­lésben tartja a város, aztán pedig arányo­san elhelyezik a Csongrádi Takarékban és az iparbankban. Az árvaszék már önállóan határozott. A gyámpénztár egymillió koronáját kétharmad részben a Szeged-Csongrádi Takarékpénz­tárban, egyharmad részét pedig a Szegedi Kereskedelmi és Iparbankban helyezi el. Ed­dig a többi pénzintézetbe is jutott hatvan­hetvenezer korona. A pénzügyi bizottság elfogadta Wimmer Fülöp kiegészítő indítványát is, amely sze­rint a betét nem egy évre vonatkozik, hanem évközben is fölmondható. Fölmondási kló négy vagy hat hét. Ez történt a pénzügyi bizottság ülésén, amelyet olyan izgalmas várakozás előzött meg. A pénzügyi bizottság határozatáról nem mellőzhetjük a kritikát.. Amit a bizottság a közgyűlésnek javasol, az nem vall a pénz­ügyi helyzet gondos mérlegelésére és még kevésbé — őszinteségére. Mert ha egy bank jo háromszázezer koronáig, akkor jó négy­százezerig. Vagy mondjuk igy: ha aggodalom nélkül rábízhatunk egy bankra háromszáz­ezer koronát, akkor rábízhatunk négyszáz­| ezret is. És ha nincs bátorságunk rábízni négyszázezret, akkor ne bizzunk reá száz tem leánynak enyémnek kell lennie. Bárká­jától egy pillanatra sem távoztam. Mír.den este ott voltam mellette és gondolásom ad­dig furakodott, mig a bárka közvetlen köze­leoe nem férkőzött . . . Eleinte csak néhány szót váltottam Giovanninával, majd mind­jobban megbarátkoztunk. A vége az lett, hogy megkértem a kezét a szüleitől, szegény chioggiai halász emberektől. Giovannina meg­ijedt, hogy udvarlásom ily komoly fordula­tot vett. Én ezt meglepetésének tekintettem. Szülei azonban boldogok voltak és készség­gel nekem adták kezét. — - Igaz — és ezt Giovanninának érde­mid kell betudnom — igaz, ő mindjárt meg­mondta nekem, hogy az énekes társaság te­noristája, valami Andrea, jogot formál az ő szivéhez . . . ök már rég összeszoktak ... mindig együtt énekeltek . . . Azt is mondta Giovannina, hogy ö nem tud megválni Ve­lencétől, hogy ő a lagúnák nélkül, a borongó csend nélkül, a régi palazzók nélkül nem tud meglenni ... De én kinevettem. Csak le­gyen enyém, csak jöjjön haza, majd más­kép lesz minden! Maga fogja nevetni bohó vonzalmát a kopott Andreához, i kihalt, ros­katag komor Velencéhez. Giovannina nem volt ugyan megnyug­tatva, de végre is engedett. Eljegyeztem, nő­id \ ettem, hazahoztam és . . . most mind a kerten boldogtalanok vagyunk. — Miért? — Giovannina szivét nem tu it un meg­hódítani. Nőm lett, mert elbódítottam azok­kal a szines képekkel, amelyekkel jövőjét ki­festettem, mert bizonyára a szülei is erősza­kolták, mert talán maga is hitte, hogy egy uj, szebb élet vár reá és hogy a csillogó Ké­pek között a fakó multat el fogja felejteni. De már egy hónappal az esküvő után mind sűrűbben kezdte emlegetni Velencét, a Canal grandét és ha — kérésemre — egy dalt éne­kelt. könyek szöktek a szemeibe. Sóhajtott, sirf, szenvedett. Mikor a napokban ugy este­felé a városból kijöttem, rémülten vettem észre, hogy Giovannina szemei ki vannak sirva. Megkérdeztem, mi baja^ Mi bántja? Nem titkolt el előttem semmit. Kitárta egész lelkét. Ő nagyon boldogtalan; megmondta ő mindjárt, hogy nem tud meglenni Velence nélkül, ő a lagúnák után vágyódik, a gondo­lák suhogó csobogása után, a tenger után, melyhez lelke hozzá van nőve és vágyódik Andrea után, kit — és ezt határozottan jelen­tei te ki — nem tud elfelejteni . . . Es iiiába való minden! Hiába vagyok gyöngéd hozzá, hiába fogom körül szeretettel, imádattal... ő folyvást a lagunákat emlegeti, a la­gunákat és azt a kopott, züllött éne­kest . . . Kér, rimánkodik: engedjem öt szabadon, engedjem őt vissza, haza . . . ö nem hálátlan, de a szivének nem tud paran­csolni és ha föl nem bontom házasságunkat, ő visszaszökik . . . És barátom, én még most is szeretem ezt az asszonyt, szeretem őrülten. Érzem, hogy nélküle nincs célja, nincs' tartalma az életemnek. De vájjon van-e jogom őt vissza­tartani? . . . Van-e jogom őt is egy egész életre bol­dogtalanná tenni! ... És ha volna is, mit érnék vele? . . . Látod, ez kerget engem a kétségbeesésbe . . . Nincs éjjelem, nincs nap­palom. Azt hiszem, beleőrülök . . . Mit te­gyek? .... Nem feleltem neki mindjárt a kérdésé­re. Le kellett küzdenem mély meghatottságo­mat. — A történetedet — mondám aztán ne­mi szünet után -— igen jól ismerem. Te a „Tenger asszonyát" vetted feleségül . . . A tenger asszonyát? Igen, csak olvasd el, ha még nem is­mered, Ibsen darabját. A tenger asszonya, miután előbb bohó leányos ésszel eljegyez­te magát, később felesége lesz egy másik fér­fiúnak, elhagyván a tengert, melynek úgy­szólván a szülötte. De házasságában egész súlyával rászakad aztán a boldogtalanság. Visszavágyódik a tengerhez és ahhoz, kinek először adta a szivét . . . — És a megoldás? — kérdezé mohon Pataky. — A megoldás? Biz az szinpadi. De te sem tehetsz máskép. Szabaddá kell tenned feleségedet, vissza kell adnod a tengernek és első szerelmének. Talán ő is ugy cselek­szik majd, mint a tenger asszonya. Ha újból szabad lesz, akkor talán mégis téged fog vá­lasztani. Pataky kétkedőleg rázta a fejét és mély hallgatásba merült. Megérkeztünk a főváros­ba és elbucsuztunk. * Pataky még azon a héten visszakísérte Giovanninát Velencébe. Egy hónap múlva tért csak vissza egvo­dül . . . « Az ősszel, hogy a dogék városában jár­tam, egy este kigondoláztam a canalazzóra serenaiái hallgatni. Szemben a Santa Maria della Satu te székesegyházzal ott himbálózott az éneke­sek lampionokkal diszitett bárkája, melyet mint raj fogott körül a sok gondola. Vidám dal hallatszott a bárkáról. Egy csengő női hang kicsapongó jókedv­vel énekelt egy pajkos dalt: „Ouando passa il reggimento". Megismertem, ö volt. A lagúnák asz­szonya, Giovannina. Sugárzó szép volt az arca, csábitó a tánca. Csupa jókedv, csupa élet, csupa tem­peramentum, csupa tűz. Igazán megbűvölte széles kedvével az egész hallgatóságot. Tapsolták, újrázták. Meghajtotta magát és aztán szerelme­sen borult a társulat tenoristájának, egy sá­padt barna legénynek a keblére . . .

Next

/
Thumbnails
Contents