Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-29 / 66. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. • Cl Telefon 305. • a Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24-— félévre.... K 12-— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28 — félévre K 14-— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. a • Szeged, 1912, I. évfolyam 66. szám. Kedd, október 29. „Mélyen érzett misszió." A miniszterelnök mondta Tisza Istvánról, — a „Budapesti Hírlap" egyik munkatársával folytatott, igen érdekes beszélgetésében, — hogy „mélyen érzett misszió" tartja őt helyén. Ám nyilatkozata minden sorából kitűnt, hogy ő is átérzi nagy felelőssége súlyát a mostani és a jövő nemzedékkel szemben s vállalt föladata teljesitése nélkül a rábizcrtt nemzeti ügyet cserbenhagyni nem hajlandó. Nem hajlandó sem ő, sem a képviselőház elnöke, sem annak többsége, mert nem a hatalom gyakorlásának kétes dicsősége, sem a hatalom megtartásának mohó vágya, hanem „mélyen érzett misszió" az, amely miatt félúton nem állhatnak meg s félmunkát nem végezhetnek. S ha a tiszadobi kastélyban —- a miniszterelnök telefonon leadott nyilatkozatából — csak az az egy mondás ragadt meg, hogy a miniszterelnök kész a mind szilajabbul táncoló Saloméknak ezüsttálcán prezentálni a fejét: a korai örömet alighanem elrontja a miniszterelnöki nyilatkozat teljes tartalmának az ismerete, a mely szerint — s ez a lényeg, ez a sine qua non — „azt a missziót, amelyre vállalkoztunk, hogy orvosoljuk a beteg parlamentet, nem hagyhatjuk cserben". A miniszterelnök nem hiszi, hogy Andrássynak volna akkora befolyása az ellenzékre, hogy a miniszterelnök félreállása esetén, az ellenzéki prátokat rátudná venni oly békés egyezségre, amelynek alapjául az a fölfogás szolgálna, hogy azok a célok, amelyekért a többség küzdött, amelynek érdekében az obstrukciót letörte, amelyek oltalmára és jövendő biztosítására erős poziciókat foglalt el, — semmikép ne érintessenek. A házszabályok revizióját hajlandó a miniszterelnök az ellenzéki pártokkal egyetemben, újra megcsinálni. Ezért terjesztetett a legutóbbi munkapárti értekezlet elé s fogadtatott el az a javaslat, hogy ily célból pártközi bizottság küldessék ki. Íme, a kormány és a többség, nagy előzékenységének adja jelét e lépésével; de már is olvassuk ellenzéki lapokban, hogy a kormány és a többség békeszeretetének az eklatáns bizonyítéka hidegen hagyja az ellenzéki politikusokat. Attól tartunk, az ellenzék ily ridegen elutasitó magatartása nem okos stratégia a szövetkezett pártok részéről. Köteles nyíltsággal mindjárt meg is mondja a miniszterelnök, hogy a pártközi bizottság munkálatából minek nem szabad hiányozni: a technikai obstrukció teljesen lehetetlenné tételének. E törekvéssel, ugy hisszük, szolidaritást vállalhat az ellenzéknek is minden komoly, számottevő eleme; talán azokat kivéve, akiknek a technikázás a szenvedélye. Az elnöki jogkör szabályozása is benne van a kormány és a többség programjában s e tekintetben Andrássy gróffal harmonikusan gondolkoznak. JEgy esetet kivéve: ha Andrássy azt tervezné, hogy az elnöki állás teljesen elnyomorittassék, kezén-fábán megköttessék; s ha el akarná szedni tőle azt az erőt és hatalmat, — a mellyel pedig mi épen fölruházni szeretnénk, — hogy a rend megzavarása, továbbá a Ház iránt tanusitott engedetlenség és rakoncátlankodás esetén, joga is, módja is legyen a Ház akaratának érvényt szerezni. A miniszterelnök nyilatkozott az úgynevezett reparáció kérdésében. Hajlandó a kormány és a többség akár a legünnepélyesebb formában is kijelenteni, hogy a junius negyediki eset a parlamentben precedensül nem szolgálhat. Ám feleslegesnek tart minden törekvést, amely a már meghozott törvényt utólag legalizálni akaraná. Ez kaudiumi igát, megaláztatást jelentene a többségre nézve. A választójogi javaslatra nézve is a legnagyobb nyíltsággal és koaliciós köntörfalazás nélkül tett nyilatkozatot a miniszterelnök. A legrövidebb idő alatt elő fogja azt terjeszteni. A javaslat olyannak készül, amely eleget tesz a demokráciának, de a nemzeti álláspontnak is; mellyel tehát a „jóhiszemű" politikai közvélemény bizonyára teljesen meg lesz elégedve. De A lagúnák asszonya. Irta: Hevesi József. A inult évben már késő tavasz volt, mikor kihureolkodtunk a nyaralóba. A vörös akácnak már tovaszállott rózsaszinii álma, az orgona elvirágzott és a bokrok sűrűjében nem kacsintgatott többé kék szeme az illatos ibolyának. Már minden villának künn volt a lakója és a szomszéd verandákról iiangos beszéd, kacagás, dudolás hirdette, hogy itt mindenütt élet van. Mikor az első este kiültünk a verandára és néma merengéssel engedtük át magunkat a falusi csöndnek él a levegő harmatos illatának — milyen jól esett ez a városi zajtól fölkorbácsolt idegeinknek! — Patakyéktpl hangos olasz beszéd hallatszott át hozzánk. Lágy, dallamos olasz szavak női ajkakról. ! Pataky ék töszomszédjainak és ahogy j most verandájukról az olasz szó áthallatzott, eszünkbe jutott Pataky Feri házassága, amiről a télen annyit beszéltek. A dúsgazdag épitész künn járt Velencében és ott beleszeretett egy olasz leányba. Sok mindent beszéltek erről a dologról. A tény az, hogy Pataky azt az olasz leányt eljegyezte, feleségül vette és a lagúnák virágát átplántálta a magyar földbe. Az asszonyok kíváncsiságát nagyon izgatja az ilyen regényes holmi és a feleségem az est folyamán sokszor szóba hozta az olasz menyecskét. — Azt mondják, hogy utcai énekes volt! — Meglehet. -— Nagyon szépnek kell lennie! -— Majd meglátod. — Vájjon áthozza-e majd Pataky? — Csak nem fognak örökké kettesben turbékolni! * Hét hét után mult, de Pataky nem hozta át hozzánk a menyecskét. Pedig nem igen turbékoltak. Nagyon is süriin áthallatszott hozzánk csöndes estéken heves szóváltásuk. Olaszul beszéltek és talán nem gondoltak rá, hogy minden szavukat megértjük. Pedig ezek keserű szavak voltak! Szemrehányás, panasz az egyik részről, a bánat és szenvedés kitörése a másik részről. Világos volt, hogy a boldogság madara a szomszéd villában fészket nem rakott. Egy reggel — ugy nyár közepén lehetett, — a vasúthoz vezető fasorban találkoztam Patakyval. Ö elől ment, de bevárt. Az arca zavart volt és szenvedő. Valami udvariasságot akartam neki j mondani, ő elém vágott: — Vártalak. Komoly beszédem volna veled, barátom. Tanácsodat kérném. — Kérlek alássan! Mikor aztán helyet foglaltunk a vonaton egy külön fülkében, Pataky megragadta a kezemet és elfojtott hangon mondta: — Barátom, nagyon boldogtalan vagyok! Aztán látván néma csodálkozásomat, folytatta: — Nem birom tovább. Négy hónap óta szenvedem a pökol minden kínját ... És nincs semmi megoldás! — No, no. talán mégis . . . — Nincs semmi remény. Pedig ez nem tarthat igy tovább! Tennem kell valamit. És épen azért fordulok hozzád. — Parancsolj velem! Kis szünet állott be. Ugy látszik, kereste a formát, hogyan adja elő a dolgot. — Oiovanninát a Canal grandén ismertem meg, este, holdfénynél, mikor egy bár kában mint egy daltársulat tagja az idegeneknek énekelt. Leírhatatlan mély benyomással volt rám. Megjelenése ebben a keretben mesés volt, földöntúli. Művész lelke enné! szebbet nem álmodott. Az éneke bűbájos volt, belopta magát a szivbe és mint virágfolyondár fonta körül, rabul ejtve a lelket. Mint a raj fogta körül a bárkát, melyben énekelt, a tömérdek gondola a sok idegennel és valósággal megbűvölte hallgatóit énekével, kedvességével, ragyogó temperamentumával, pajkos jókedvével. Ott a Canal grandén, a csillagfényes ég aiatt, a Santa Maria Salutes székeseg> házzal szemben tettem iogadást, hogy enne*. az is-