Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-03 / 44. szám

2 " dEÜmagyarorszáq 1912. október 2. gyelmezett, erős hadseregre a mai európai konstellációk mellett föltétlenül szükségünk van. Szerencsénk, a szerencsétlenségben, hogy eddig késett az ultimátum. ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••a A szegedi iparos meg Károlyi gróf. f- : - -> /. A cikk. Legfelül, a sok ezer holdaknak tetején Károlyi Mihály gróf hirdeti a politikai kezetnemfogást mindazokkal, akiket Pavlik, az államrendőrség főfelügyelője nem cibált ki a parlamentből. E miatt tudvalevőleg le is mondott az Omgének, a földbirtokosok országos egyesületének elnökségéről. E testületben kénytelen lenne munkapárti gazdák tenyészállatainak terjesztéséről, mungó latifundiumok gabonájának jobb értékesítéséről is gondoskodni, oly határozatokat enunciálni, amelyek a juniusi házszabálysértést helyeslő mezőgazdák érdekeit is szolgálják. Károlyi Mihály gróf azonban, mondjuk csak magyarosan, nem áll szóba a mungó apaállatokkal és azok gazdáival. Könnyű a grófnak! Hogy miért, azt a nehéz pénzviszonyok között nem kell részletezni. Ámde Szegeden, egy kicsi, ismeretlen nevü • kárpitos, vagy paplanos, kijelentette, hogy mungónak nem dolgozik. Gondolatban talán hozzátette: az ördög csináljon neked madrácot, mungó, nem én, — de szép volt tőle, hogy ezt mégse mondta. Hanem annyit mondott, hogy mungónak nem dolgozik, pedig ő szegény ember, a két keze után él, nem ugy, mint Károlyi Mihály gróf, akinek több hold földje van, mint amennyi paplant ő három év alatt csinálhatna és akinek akkor se lenne baja, ha az Úristen is munkapárti lenne s boszuból jéggel veretné el a gróf búzáit. Milyen szép, nemes, fölbuzdulni való példája ez a politikai elvhüségnek! Ha a mi tisztünk lenne, hogy róla vezércikket írjunk, ezt a cikket, becsületünkre, igy fejeznők be: — Annak a nemzetnek, amelynek ily paplanosai vannak, nincs elveszve a jövendője. II. Az ellencikk. Nekünk azonban nem hivatásunk, hogy az elvhii paplanost dicsérjük, — és még kevésbbé az, hogy megtámadjuk, vagy hogy csak az ő kimagasztalását kicsinyítsük. A mi dolgunk az, hogy itt lenn, a magunk kis világában, nézzük az eseményeket, nem is annyira a nagy politika érdekeinek látószögéből, hanem, hogy milyen hatással van az a liétköznapi, sok küzködéssel teli polgári életre. Bizony, sok zavarral teli viz az most; egy kis kavics is, ha belépottyan, ártalmakat okozhat. Károlyi Mihálynak és a szegedi paplanosnak abban egyforma az esete, hogy a politikai bojkottal egyik sem árthat magának. Az egyiknek nincs mit veszteni, a másik nem veszíthet sokat. Mert egy mungó rendelés, csak egy rendelés; ha ötvenről lett volna szó, az már nagyobb próbára tenné az elvhiiséget. A rossz az, hogy másoknak árt vele. Mert az a mungó, a tüz égesse meg ezt a romlott országot, kap még paplant. Hanem az embereknek megvan az a hibájuk, hogy apró, jelentéktelen esetekből általánosítanak. Bekövetkezhetnék például az a nagy igazságtalanság, — amelynél, erősen hangsúlyozzuk, helytelenebb dolog alig lehetne, — hogy az a szerencsétlen, aki nem kapott paplant és mások is, akiknek az esetéről hirt vitt a betű, azt mondanák: — Mi? A függetlenségi iparosok nem akarnak mungóknak dolgozni? Hát majd mi mungók nem fogunk függetlenségieknél semmit se csináltatni, se venni! Bocsánat, bocsánat, türelmetlen mungók: nem a függetlenségiek nem dolgoznak mungók számára, csak egy függetlenségi, (ha ugyan az), akinek az a hibája, hogy valamiben hasonlítani akar Károlyi Mihály grófhoz. A függetlenségi iparosok, tessék megpróbálni, valamennyien szívesen csinálnak a mungó testekre ruhát, a mungó lábakra cipőt és Tisza Istvánnak bizalmat aláiró kezekre keztyiit. És ez természetes. A mungók ugyanezt megteszik az ellenzéki kuncsaftokkal, akiknek, dicséretükre legyen mondva, szintén nem jutott eszükbe nézni a politikai pártállást, amikor egy boltba, vagy műhelybe mennek. Aminthogy mindennek a politikához nincsen is köze. A szociáldemokraták — pedig az ő példájukat most állítólag nagyon tiszteli Károlyi Mihály — sohase mondták, hogy mungó gyároshoz nem szabad beállani. Szóval, nem kell félni egyik oldalon se, ma még a bojkott kifejlődésétől. Mégis látni, milyen hatása van Károlyi Mihály gróf pózainak, amelyek neki talán jól állanak, de a kis embert humorossá teszik, a kis emberek társainak pedig károkat okozhatnak. Mert a nagy emberek és kis emberek bojkottjai között még valami különbség van. Károlyi Mihály gróf, a dolgok rendbe szedődvén, ki fog békülni az Omgéval, újból megbarátkozik munkapárti grófi barátaival s az egész ügy csak politikai pályájának egy színes epizódja lesz. Legalább eddig mindig ugy végződtek a politikai háborúk, A kuncsaft azonban, tisztelt paplanos, akit ön a haza érdekeire való tekintettel nem szolgált ki, soha, a politika semminő fordulása után se jön vissza önhöz paplant csináltatni. Helyes, ön nem törődik evvel: — mi is csak azért elmélkedtünk e fölött a csöpp eset fölött, hogy elmondjuk: politikai bojkottot csak legfölül szabad csinálni, alul azonban gondolni se szabad rá. Még egyet. Szegeden az emberek egyáltalán nem politizálnak. Itt az embereknek más dolguk is akad. Szegeden olyan nagy a szélcsönd, hogy az már országos nevezetesség lehetne. Mindenesetre ez a legjobb, ami ma a magyar politikában vidéki megnyilvánulás lehet. — A háborús hirek és a tőzsdék. A török mozgósításról szóló hir, valamint a mai reggeli lapoknak a külső politikai helyzetről ujabban közzétett tudósításai ismét módiföfőtt izgalmassá tették az üzletet. A megnyitásnál, amikor a háborús hir hatásq alatt a vidékről is teméntelen vásárlásról szóló megbízás érkezett, éppen olyan mozgal mas üzlet fejlődött ki a gabonatőzsdén, mint tegnap. Az értékpiac intenziven lanyha iránya következtében megokoltunk tartották a balkáni helyzetről való pesszimisztikus vélekedést a gabonatőzsdén is. Ez a módfölött jelentékeny árváltozás természetesen óriás izgatottságot okozott a piacon. Különösen akkor volt nagyon izgalmas az üzlet, amikor arról kolportáltak hirt, hogy néhány spekuláns számlájára és terhére kényszer utján vásárolták vissza az ángázsmánt. A déli zárlatig hivatalosan nem jelentettek be ugyan semmiféle fizetésképtelenséget, az exekueiós vásárlás azonban mégis nyugtalanította a piacot. A gabonatőzsde forgalma esztendők oia nem volt olyan iz% lyik nő közeledett felém, a sarkában voltam, és szeretetreméltó szavakat súgtam a füleibe; • a nő természetesen átmenekült a túlsó oldal- i ra, éppen a „Galerie" főbejárata elé s ekkor i csupán két eshetőség lehetséges: a nő vagy ! tisztességes, vagy pedig nem az. Ha tisztes- I séges, akkor üldözésem elől az áruházba me- 1 nekiil és fölhasználja az alkalmat bevásárlá- j sai eszközlésére. Ha nem tisztességes, akkor ] is bemegy az áruházba vásárolni, abban a i hiedelemben, hogy én majd gavallérosan ki- | egyenlitem számláját; természetes, hogy az ilyen esetekben valami ürügy alatt elpárolgók, mint a benzin, de az üzlet mindenesetre megtalálja mellette számadásait. — És mi a fizetésed? — Nagyon kevés. De miután minden nő bevásárlása után százalékot is kapok, nem lehet semmi okom a panaszra. — Annál kevésbbé, mert egyes alkalmakkor még a nőknél is akad szerencséd . . . — Soha, barátom, soha! Ha erre az útra tévednék, az egész üzletemet elronhatnám! Szentimentális lettem, kedves barátom1 és nősülni készülök. — Lehetetlen! I — Igen, feleségül veszek egy bájos, fiatal leányt ... a fehérnemiiosztály első elárusitónőjét. 1 Élővette óráját és fölállt helyéről: ( — Az ördögbe, hogy elröpül az idő . . . ' Az iizlet, a kötelesség szólit . . . Mennem kell ... A viszontlátásra! ... j Azután sokáig nem kerülhettünk össze, mert küldetésben voltam Bulgáriában, ahol néhány hetet töltöttem. j Párisba visszatérve, egy napon találkoz- j tam Morvillel, aki leverten, összetörve járkált a járdán. * — Hogyan, te állomást változtattál és már nem állasz szemben a „Galerie"-vel? — Nincs már ott nekem semmi keresni valóm, — válaszolta tompa, panaszos hangon. — Miért? — A konkurrens miatt ... A „QuatreSaison" áruház igazgatója, — nem tudom kitől, — megtudta a kombinációimat és annak mesés sikereit és ellensúlyozására sokkal ügyesebb dolgot eszelt ki . . . — Hogyan? — Toborzott egy párbajozó csoportot, amelynek tagjai az általam üldözött nők lovagjaivá tolták föl magukat . . . Amint valamelyik nőt nyomon követtem, hirtelen előugrott egy ur és durván rám rivalt: — Milyen joggal üldözi ezt a védtelen nőt? Maga arcátlan, gyáva! Fölszólitom, liogy szüntesse be tolakodásait! Én természetesen tiltakoztam a beavatkozás ellen, a többiek is körém csoportosultak, szidalmaztak, sőt majdnem meg is lincseltek. Egyik sértés a másikat követte névjegyeket cseréltünk és az utolsó hónapban 18 párbajban és 14 sebesülésben volt részem. Láttam, hogy az üzlet veszedelmessé vált. jónak láttam tehát a szegre akasztani. — Vigasztalásul legalább megmaradt a fehérnemiiosztály első elárusitónője . . . — Csalódol — válaszolta szomorúan André. — Képzeld csak, alig mondtam föl az állásomat, amikor a kicsike is visszavonta szavát azon ürügy alatt, hogy belőlem, az utcai Don Jüanból sohase válhatna tisztességes férj . . . inkább választja magának a cipőosztály első elárusítóját . . .