Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-23 / 61. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. • D Telefon 305. • a Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12-— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-- félévre.... K 14-— negyedévre K 7-— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. a a Telefon 81. • • Szeged, 1912 i. évfolyam 61. szám. Szerda, október 23. Andrássy cikke. Andrássy Gyula gróf, miként ezt már annyiszor megcselekedte, ismét magára öltötte Magyarország gondviselésének palástját és a Neue Freie Presse vasárnapi számában hosszú lélekzetii cikket irt. „A magyarországi ellenzék küzdelme és a monarchia érdeke" cimmel. Ebben a cikkben három hasábon azt fejtegeti a nemes gróf, liogy a mostani belpolitikai helyzet tarthatatlan s tekintettel a rendkívül bonyolult külpolitikai helyzetre, ezt az állapotot sürgősen meg kell szüntetni. A cikk végkövetkeztetése minden magyar politikusnak hejveslésével fog találkozni, de annál inkább kihivja a jogos bírálatot a cikknek többi tartalma és az az okfüzés, amelyből az illusztris cikkiró ezt a végső konzekvenciáját levonja. Azzal kezdi a gróf, hogy: az olyan delegáció, melyben nincsenek képviselve az összes pártok, nem birhat oly erkölcsi súllyal, amelyre szüksége van. Aztán előadja, hogy ez a mostani delegáció olyan terheket szavazott meg, melyeket az ellenzék nem is ellenőrizhetett s azt a kérdést veti föl, hogy emelni fogja-e a monarchia tekintélyének a súlyát az, ha a delegációk által megszavazott közös költségeket is rendőri asszisztencia mellett kell majd az állam költségvetésébe beállítani? Majd azt fejtegeti, hogy a hadseregek erejét nem a katonák és ágyuk száma adja meg, hanem a nemzet normális erejének és áldozatkészségének nagysága, mely nincsen meg, ha a nemzet ilyen nagy külpolitikai válságok idején pártokra van szakadva, melyek gyűlölettől eltelve állanak egymással szemben. Fölhozza még, hogy egy országban, ahol egy képviselő az ország egy részének tapsai között golyót röpit az elnök felé, ott, ahol e mozgalmak közepette egy köztársasági párt alakul, ott, ahol olyan konzervatív politikusok, mint Apponyi, Károlyi. Mezössy és Désy az obstrukció fegyvereihez fordulnak, ahol a néppárt és a szociálisták egy táborban küzdenek a kormány ellen, ott nem lehet arra számitani, hogy a nemzet ismét egységessé legyen. Rendszerváltozásra van tehát szükség. De e rendszerváltozást nem uj választásoktól, hanem egy kompromisszumtól várja, melynek alapján a parlamentáris rend helyreállíttatnék. Az ellenzék az alkotmány helyreállításáért küzd s ebben a küzdelmében számit Ausztria alkotmányosan gondolkozó elemeire, kiknek sorsa a miénkével kapcsolatos. Azzal fejezi be cikkét, hogy kötelességének tartja a békét előidézni s fölhívja a többséget, hogy tegye meg a kezdeményező lépéseket a béke megteremtésére s nem kételkedik abban, hogy a nemzet existenciális érdekei a békét meg fogják teremteni. Aki a cikket figyelemmel elolvasta, elsősorban arra a következtetésre fog jutni, hogy a cikk irója a magyar parlament történetének utolsó tiz esztendejét átaludta s politikáját csupán a junius negyedike óta lefolyt eseményekre alapítja. A cikk irója feledni látszik azt, hogy az utolsó tiz év alatt a magyar politikát az obstrukció dominálta s hogy az utolsó tiz év alatt ez az obstrukció enerválta teljesen a magyar közéletet. Hogy az obstrukció Magyarországon oly hatalmassá lett. abban talán épen a cikkírónak van a legnagyobb érdeme, aki Bánffytól kezdve végig valamenynyi kormányt az obstrukció támadásaival szemben mindig pontosan cserben hagyott s az obstrukciót mindig hatalmasan támogatta. Azért talán Andrássy grófnak áll legkevésbé jól a békeszerző szerepe, hacsak a ,,Si vis pacem, para bellurn" elve alapján nem. Az igaz, hogy a mai helyzet áldatlan s a normális viszonyok helyreállítása minden hazafinak igaz óhaja. Ámde a normális helyzetet csakis azok állithatják helyre, akik azt előidézték. Andrássy Gyula gróf cikkében kijelenti, hogy a mostani többség és az ellenzék között a megállapodás lehetetlen. A cikk vége azután ritka logikával abban csuRézvár állomás. Irta: Lengyel Géza. Rézvár, ez egy kis állomás, közel a határhoz. Puszta, szürke, emeletes épület, mellette néhány apró házikó. Két vagy három hosszan elnyúló vasúti sin és körülötte nagy üresség. Falunak, városnak, sehol semmi nyoma. A térképen nincs is olyan hely, amit Rézvárnak neveznének. Az állomásra csak azért volt szükség, liogy a hossza uton megpihenhessenek a lassú tehervonatok, vizet szedhessenek föl és megvárják, mig hangos zakatolással elrobog mellettük a gyorsvonat. Az unatkozó hivatalnokok, akiket az igazgatóság kiszámíthatatlan bölcsesége iderakott, sokszor törték rajta a fejüket, miért is építették Rézvárat ide a pusztaság kellő kö- l zepébe és miért nevezték el épen Rézvár- | nak? Ezt a problémát azonban még senki j sem oldotta meg, szerencsére, mert mivel is | töltötték volna ki máskép az ólomlábakon ; cammogó órákat? Aki tehette, igyekezett el innen minél hamarább. Sokféle hiányosságán kivül az a veszedelmes hire is volt Rézvárnak, liogy megtöri a legcsökönyösebb agglegényeket is. Deresfejü, tarkóig érő homlokú hivatalnokok, akik baj nélkül bejárták az egész országot, itt nem birták ki egyedül, csak néhány'hónapig. Aztán szabadságot kéltek és a kollégák ilyenkor már kárörvendő mosoly- , gással jövendölték meg, hogy mi következik. ! Utazás valahová az ország másik szélére, 1 eljegyzés és esküvő viharos gyorsasággal. Martin Qábor csak négy hete volt állomásfőnök Rézváron, mikor már beadta a derekát. Otthonról, a szülőfalujából hozta el Fehér Juliskát. A nászút után félve mutogatta az asszonynak a kopár hely szegényes nevezetességeit. A lugast, a kis kertet, a kuglizót, a tiszta vizű hideg forrást. Félt, hogy még igy, kettesben, sem birják el a lélekzetet ölő nagy unalmat. Aztán boldogan nyugodott meg benne, hogy Juliskának nincsenek emésztő vágyai, elfoglalja a kis háztartás és naponta kétszer elegendő szenzációt ad neki a gyorsvonat, mely megállás nélkül rohan át, de ablakain keresztül megvillantja az életet, nyüzsgő alakokat mutat és elhiteti egy-egy pillanatra, hogy Rézvárnak is van valami köze a világhoz. A lakás csöndes volt egy kicsit, de maga az asszony vigasztalta Martint: — Ne féljen, leszünk még többen is. Majd el is unja a nagy lármát. Juliskának egyelőre semmi oka nem volt erre a kijelentésre, de bizalmas órákban megvallotta az urának, hogy valamire való házaséletet el sem képzel máskép, mint hangos gyereksirással. Gábor ráhagyta és azontúl megszaporodtak apró szórakozásaik egygyel: a várakozással. Ez a mulatság sokáig tartott. Egy év, két év; még mindig kettesben sétáltak az apró virágágyak között. Télen, amikor szibériai szelek fújtak, az aszszony le se jött a jól fűtött emeleti lakásból. Az ablakból nézte a fehér mezőket és valami kevéssel szótlanabb, elgondolkodóbb volt, mint az első időkben. Valamelyik délben Martin elkésett az ebédtől. A jelzőharang már rég tudtul adta, hogy pontosan most van tizenkét óra, várt a teritett asztal, várt az asszony, Gábor nem jött. Az asszony kinyitotta az ablakot és kikiáltott a hideg, téli levegőbe. Semmi válasz. Leküldte a kis cselédleányt, az is elmaradt. Egy órakor lihegve, kipirosodva rontottak be mind a ketten. — No, most már nincs semmi baj, — örvendezett Gábor. Azután elmondotta egy lélekzetre, hogy a váltóőrnél kis babát vártak, de orvos is kellett volna. Ilyen mesterembernek pedig Rézvár környékén híre sincs. Borzasztó kínokat szenvedett a szegény asszony, de szerencsére idejében sikerült telegrarálni a szomszédba. A tehervonattal megjött a doktor, negyedórával ezelőtt és most már rendben van minden. A jó Gábor mosolyogva ölelte át a feleségét. — Látod, látod, ilyen a pusztai ember sorsa. Ugy-e, jobb igy kettesben:1 . . . Juliska hangtalanul, siirii könyliullatással sirt. Szótlanul iilt az asztalhoz és Martin is hallgatott abban a szent hitben, hogy a szegény szenvedő asszony sorsa érzékenyítette el ennyire. Tavasszal a szomszédban, a hivatalnokéknál vártak kis jövevényt. — Utazzunk el, vigyél haza egy kissé, — mondotta idegesen Juliska, mikor ezt a hirt megtudta. Szegény Martin sietve pakkolt össze. Es az ideges érzékenység, a gyors menekülés megismétlődött nyáron és ősszel, meg a ma-