Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-03 / 44. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. D D Telefon 305. n o Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24-— félévre.... K 12negyedévre K 6-— egy hónapra K 2'Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28 — félévre.... K 14 — negyedévre K 1'— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • D Telefon 81. • • Szeged, 1912. I. évfolyam 44. számJ Csütörtök, október 3. Az ultimátum. Talán még az éjjel, talán egy hét múlva, de a legnagyobb valószínűség szerint tényleg megjelenik közöttünk a háború réme. Ma reggel még messze volt, ma reggel még csak néhány szigorú ábrázatú távirat engedett arra következtetni, hogy háborús tüzek kezdenek lobogni a Balkánon; és ; máris izgalmas, feszült volt az élet egész Európában. Apró robbanások, amelyek, ki tudja, mióta otthonosak, mindennaposak j voltak a gyulékony félszigeten, ma egyszerre egy iszonyú máglyává változtak. ' Mindenkinek tisztában kell vele lennie, hogy a sok könnyelmű játékból komoly ve- \ szedelem lett és a katasztrófa-máglya ' egész Európát be fogja világitani vörös tüzével . Ma még talán vissza lehet táncolni a háborús farkasszemet-nézésből, de már ma töméntelen a kár, amelyet Európa gazdasági élete szenvedett. Kissé bátornak fog feltűnni a megállapodás, amelyet megkockáztatunk, de sok az igazsága annak, hogy a börze a nemzetek életének ütőere, sőt a történelemnek is hőmérője. A mai napon pedig, az ultimátumok megszületésének hirére olyan ideges, olyan lázas volt a budapesti tőzsde, hogy kétségbe kell esnünk. Ez az idegesség azonban nem a mi kiskorú kereskedelmi életünk félénkségét példázza, nem a mi gyermekbetegségünk volt a mai katasztrofális derout. Európai járvány volt, amely a berlini és bécsi tőzsdéken át ragadt a'budapestire. Pedig a mai még csak az első, a legelső nap volt. Az örök ellenségeknek gyors egymásutánban való fegyverhez kapása, amelyhez hasonlót már százat láttunk. Az ember lehajtja a fülét a földre és lódobogást hall: de nem tudja, barát-e vagy ellenség. A kicsi balkáni földrengés, néhány nehéz zuhanás, egész Európa pénzpiacát megrázkódtatta. Kétségbe kell esnünk, hogy mi lesz holnap, mi lesz holnapután, mi lesz, ha a korcsmai verekedés európai skandalummá érik? Mer ez előtt állunk. Kállay Béni vizibornyuja, amelyet szerinte Európa nem tud megemészteni, most végre tényleg a hasunkba jutott és most ugy tetszik, mégis fog vele valami történni. Európa ma valóban egy beteg gyomor, amelyben ott fekszik mozdulatlanul ez a borzalmas darab kő, se föl, se le, csak lázat, csak nyavalyát, csak rettenetes betegséget okoz. És a láz napról-napra emelkedni fog. Az izgalmak, a háborús hirek kritikussá teszik a betegséget. Maga a háború pedig, amelytől ma már minden pillanatban csak egy hajszál választ el bennünket, kétségbeejtő eredményeket hozhat létre. Ennyit általánosságban. A nagyokat, az erőseket azonban csak megtöri a lázas állapot, lecsapolja az erejüket, meghalványitja az arcuk szinét, egy másik talán mankót is kap. De mi lesz mi velünk? Természetesen nem nézhetjük tétlenül a balkáni marakodást. Holnap vagy holnapután mi is állig fegyverben állunk majd. Állampolgári kötelességtudással fogjuk meghajtani fejünket az uralkodó akarata előtt. Magyar vér fogja öntözni az idegen csatateret. A véletlen még hadi dicsőséget is szerezhet. Elrémítő azonban az a kép, amely a hadi dicsőség mögött leskelődik •ránk. Ha győzünk, akkor is csak a koldusbotot fogjuk meghódítani a magunk számára. A koldusbotot, amelyet rémes pénzkrizis már sokunk kezébe adott. Az ultimátumokkal, amelyek ma a portára küldöttek és a tiagyvezir válaszával könnyen véres napok Íródhatnak Európa történetébe, amelyek megváltoztathatják térképét. A külügyminiszter ekszpozéját nyomon követte a helyzet végleges kiélesedése és az ekszpozé alig azután mondódott el, hogy Tisza és Lukács akciója rendezettebb viszonyok közé juttatta a mari a rchia és az ország hadseregét. Az eseményeknek ez a gyors egymásutánja, a melyben annyi fenyegető és tanúságos erő lakozik, talán felébreszti az ellenzéket. FeA modern Don Jüan. Irta: Gabriele Timmory. Irány és cél nélkül kóboroltam a boulevardon, amikor véletlenül megpillantottam Andiié Morville barátomat, aki egy fiatal, elegáns nőt üldözött. Eleinte alig ismertem rá, mert amikor utoljára láttam, külsejét nagyon elhanyagolta. Szakálla éppen olyan gondozatlan volt, mint a ruhája, cipőjéről néhány gomb hiányzott és gyűrődött puha kalapján feltűnően észrevehetők voltak a sors kernénv csapásai. Ma azonban egészen kifogástalan eleganciával taposta a járda aszfaltját. Vadonat uj, finom zsakett simult karcsú termetéhez és fényes cilindere több sugárt lövöldözött, mint a leáldozó nap. Olyan ruganyosan lépdelt, mintha meg akarná hódítani az egész világot, vagy legalább is azt a nőt, akit szerelmével üldözött az utcán; a nö hirtelen kitért előle a járda túlsó oldalára és eltűnt a „Galerie"-ban. Páris egyik legelőkelőbb áruházában, ahová André is nyomon követte. Másnap a véletlen ugyanarra a helyre vezérelte lépteimet és ismét láttam, amint Morville üldözőbe vett egv polgáriasan öltözött nőt, aki mint az üldözött vad, hirtelen átszökött a boulevard túlsó oldalára és Morvillel együtt a Magasin des Nouveautés-ben. Azóta alig telt el egy nap is, hogy Morvillet valamely szép asszony nyomában ne láttam volna és el kell ismernem, hogy nem nagyon volt válogatós, alacsony-, közép- és magasterrnetü egyaránt ostromolta a szerelmi j ajánlataival. Azt kellett hinnem, hogy Don Juán példájára rekordot akar elérni a nőhóditásban, mert olyan heves és szenvedélyes volt utcai kalandjainak hajhászásában, hogy gyakran elrohant mellettem, anélkül, hogy észrevett volna. Az eset annál jobban izgatott, mert tudtam, hogy André szegény családból származott és bizonyosan nem örökölhetett senkitől semmit. Vagy talán olyan jövedelmező állásba jutott, hogy nemcsak a hódításokra, hanetn a fényűzésekre is berendezkedhetett? Saját izgató kérdéseimre azonban nem találtam megnyugtató feleleteket. Már majdnem kétségbe estem a gyötrő bizonytalanságon. amikor egy napon észrevettem, hogy az a nő, akit magának Morville kiszemelt, a rendes szokás ellenére, nem futott át a járda másik oldalára, hanem egy autóba ugrott, mely gyorsan elrobogott vele. Morville magán kivül volt meglepetésében, hirtelen megfordult és belém ütközött. — Te vagy? — kiáltott hangosan. Milyen szerencsés véletlenség. Az első baráti ömlengések után meghívott egy pohár sörre, szívesen elfogadtam, mert kiváncsi voltam az életére vonatkozó fölvilágositásokra. Alig foglaltunk helyet, máris arra a témára tereltem a beszélgetést, amelyik iránt legjobban érdeklődtem. — Engedd meg, hogy gratulálhassak! Olyan vidám, jókedvű és elegáns vagy, mintha évjáradékból pazarul élhetnél. — Csalódol barátom, nincs semmi járadékom, de dolgozom. — Dolgozol? Ugyan mit? — Fényes állásom van a „Galerie" áruházban. Erre elmondtam neki, hogy naponként megfigyeltem, de sohase láttam dolgozni, hanem folyton az utcán járó nőket molesztálta. — Ez az én speciálitásom . . . ebben dolgozom a „Galerie" érdekében — válaszolta diadalmas mosollyal. Látod, vannak olyan kereskedelmi utazók, akik a vidéken házalnak cégeik érdekében. Én csak a járdán utazom a „Galerie"-val szemben. — Nem értelek . . . — Meghiszem, de azonnal fölvilágositalak. Hosszú semmittevésem ideje alatt egész napokon át barangoltam tétlenül a boulevardokon és ekkor azt az élelmes megfigyelést tettem, hogy minden nő, akit valamelyik férfi az utcán üldözőbe vesz, önkéntelenül átfut a járda túlsó oldalára. Ebből merítettem aztán azt a zseniális üzleti eszmét, amelyet az áruház igazgatósága elé terjesztettem, aki eleinte vonakodott ajánlatomat elfogadni, de mikor megfenyegettem, hogy akkui eszmémet a konkurrense érdekében érvényesítem, mégis kísérletet tett velem. Megfelelő előleggel ellátva, csinosan kiruháztam magamat uj hivatásomhoz. — Még most sem értelek. — Pedig a dolog nagyon egyszerű. A boulevard páratlan számú oldalán foglaltam helyet, mert az áruházunk éppen a páros oldalon volt. Amint észrevettem, hogy valame-