Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-20 / 59. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. a c Telefon 305. a a Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2 Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28 — félévre.... K 14-— negyedévre K 7-— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. a • Telefon 81. • a Szeged, 1912. jyjM-10 I. évfolyam 59. szám. Vasárnap, október 20. A novemberi delegáció. Andrássy Gyula gróf hangoztatja, hogy a külpolitikai szituáció szempontját a maga állásfoglalásában az ellenzéknek sem szabad mellőznie, Andrássy ezt ugy fejezi ki, hogy a külpolitikai helyzetnek vissza kellene hivnia az ellenzéket és a kormányt egyaránt, hogy kölcsönös engedékenység és méltányosság árán a parlamenti békét tegyék lehetővé. Sajnos azonban, hogy ezt az igen helyes és igen hazafias belátását Andrássy gyakorlatilag egyáltalán nem bizonyítja, mert ugyanebben a nyilatkozatában a parlamenti béke árául a kormányelnök személyének föláldozását követeli. Ilyen körülmények között nem vagyunk képesek belátni, hogy a kölcsönös engedékenységet és méltányosságot ő a maga részéről mennyiben és miben gyakorolja? Ha egy kisebbség a többségtől azt követeli, hogy bizalomtól övezett vezérét áldozatul dobja, ugy az ilyen követelést támasztó ellenzék igazán nem állithatja azt, hogy öt méltányosság és engedékenység vezeti. Súlyosabb követeléseket, mint az engedékeny és méltányos Andrássy, az intranzigens Apponyi sem hangoztat, ki pedig „nem akar balek lenni" és nem akar koncessziót tenni a külpolitikai szituációnak. És ugyanezeket a követeléseket hangoztatta Andrássy akkor is, amikor a külpolitikai horizont még nem volt olyan fenyegető és a magyar fővárostól tizenhat órányira nem dörögtek az ágyuk. Szeretnők megérteni, miben találja tehát Andrássy a kölcsönös méltányosságnak azt a részét, melyet ő vállal? Az ellenzéknek létérdeke az, hogy valamiképpen bekapcsolja magát a politikába. Micsoda ellenzék az, amelyik vidéki népgyűléseken szónokol, mialatt körülöttünk világhistóriai események játszódnak le s a keleti kérdés kerül megoldásra? Hát lehet arra mentsége az ellenzéknek, ha ilyen viszonyok között Zsombolyára, meg Czeglédre vonul vissza, ahelyett, hogy a delegáció tanácskozótermében kontrolálja a monarchia állásfoglalását? Méltó az egy Apponyihoz, egy Kossuthhoz, hogy igy devalválják a saját maguk politikáját? Nem azért mondjuk mi most mindazt, mindha az ellenzék abszentálása zavarba hozná a majoritást. A többség becsületesen teljesítette a kötelességét a napokban tartott delegációban. Az egész országban feltűnt az a példátlanul erélyes hang, a mellyel a munkapárti delegátusok a kizárólag reájuk hárult ellenőrzést gyakorolták. A közös miniszterek bizonyára .simábban jutottak budgetjükhöz a koalíció idején. A közvélemény szemében a többség a delegációs ülésszak után csak nyert tekintélyében, egyetemben a kormánnyal, a mely lelkiismeretesen és pozíciójának egész latbavetésével őrködött érdekeink felett. Az ország láthatta, hogy a nemzeti munkapárt kötelességérzetére nyugodtan épithet. Az egész ország tudomása szerint a többség vezére, a kormányelnök a nagy nyilvánosság előtt igen szabatosan körülirt kezdeményezéssel lépett elő. Proponálta a képviselői immunitás szabályozását az elnöki jogkör preciz körülírását, proponálta a pártok részéről delegálandó bizottságot a béke módozatainak megtárgyalására. Az ellenzéknek nem volt joga ahhoz, hogy ezeket a békét szolgáló, loyális, propoziciókat a legkomolyabban meg ne fontolja. És Andrássy se teheti azt, hogy e fölött az iniciativa fölött egyszerűen elmegy és szemére veti a többségnek, hogy békét nem kezdeményez. A végén is bajosan kezdeményezhet a többség valamit, ha a béke föltételeit az ellenzék akarja megállapítani és azután diktálni a majoritásnak. Béke csak ugy jöhet létre, ha az ellenzék tudatára jön annak, hogy nem diktálhat. Ha belátja azt, hogy a 256 tagu többség nem vert had, hanem győztes sereg, mely erősnek érzi magát a közvélemény támogatásában. Az ellenzék hónapok óta járja az országot és a törvényhatóságok sorra bizalmat szavaznak a kormánynak. Ahol csak egy kerület képviselete megürül, ott a nemzeti munkapárt jeA szent tisztaság. Irta: Bródy Sándor. Vágyom már, hogy valami tisztát, egyszerűt irjak. Valami egészen légiest és kakukhiszagut, hogy azt mondják rólam: ez alapjában erkölcsös ember, kár érte, de végleg nincs elveszve. Tudok is történeteket, ahol a jó győzedelmeskedik, a szegény leány nagy parthiet csinál. Ez, különösen ez az, amire azt mondják: szép, tiszta és egyszerű. Ez az élet! De vájjon az-e? Akad ilyen is és én nekém meséltek egy esetről, amikor egy kis városban egy fiatal nő frizirozott, frizirozott, mig vén leány lön. Akkor megérkezett a kis városba egy nagy gazdag ember és igy szólt: — Hannah, tedd le a sütővasat és jer hozzám feleségül, mert én vagyok itt. Szerelő legény voltam, amikor neked itt helyben hűséget esküdtem és világgá mentem. Ismersz-e még? Azóta milliomos lettem és most viszlek el úrnőmnek, palotámba, hogy gyermekeimnek anyja legyél! A szegény vén leány letette a hajsütővasat, nagy úrasszony lett és mert a szerfölött erős hálát — amivel a gazdag és hü férfinak tartozott — elviselni nem birta, a második esztendőben két szegény fiatalemberekkel a férjét megcsalá... Ez tehát mégse a tisztaság, — vagy nem egészen az — amiről én egyszerűt és szépet irhatok, hogy a civil erkölcsű emberek is meg legyenek velem elégedve. Valamit — ugy — ki kell találnom, vagy a dolgokat a kezdetén be kell fejeznem. Azt már látom, a történetek befejezése visszaüt földi eredetünkre és teljesen hófehér csak az marad közöttünk, aki — meg nem született. Egy pár esztendeig még a születés után tiirhetőek vagyunk és ha visszaemlékezem egészen kis gyermekkoromra és azokra, akikkel egyformán fehér szárnyam volt: visszalélekzem azt a kristálytiszta kakukfü-illatu levegőt, amelyre minden agg fin talán mindörökre vágyakozik. Tiz éves voltam, ez a levegő egyszerre fölmelegedett. Fölfedeztem az első leányt. Egerben laktunk akkor. Apám az egri érsek udvari zsidaja volt, ami nekem abban az időben fájt és a szivembe nyilallott, ha olvastam az érseknek apámhoz intézett levelét, amelyben tegezte — egyoldalulag. Pedig az öreg érseket különösen tiszteltem, emberfölötti lénynek tartottam, főképp azóta, hogy megtudtam, — a kocsis maga be- j szélte el — kétfelé fogják eltemetni: a szivét aranyvederben a tót faluba viszik, a hol született, a nagy testét a sirpalotában, \ a kupolás sárga templom alatt helyezik el. A gyapjumintának és az uj búzának, amit apám az érseki uradalomból hozott, olyan szaga volt, mint amilyen a sirpalota szelelőablakán kiáradt. Egyszer azonban az érsek meghivta apámat ebédre és mivel hallotta, hogy szenteket faragok, — mit faraghattam volna mást Egerben — meghagyta, hogy engem is magával vigyen. Odahaza megsuroltak elevenen, mint valami élettelen tárgyat, két óra hosszant kitanítottak a késsel és villával való evésre. Mindezekre azonban kevés szükség volt. Az érsek maga egy szőlő-pecsltes reverendában, kézzel, sült krumplit evett. Tanította és szidta az atyámat, hogyan kell krumplit enni. Tótosan beszélt hozzá. Egész bátran néztem rá, csak a jobb kezét nem értettem: egy ujja aranyból és zöld kőből volt. Gondoltam, ez az! Ha valaki érseknek születik, ez a különbség, ilyen ujja női. Még savanyu levest ettünk tojással, tejbe főtt gancát és podlnpkát. — Ez podlupka! — mondá a főpap kétszer is, mind diadalmasabban. — Ezt ti zsidók — és a szinmagyarok — nem eszitek, mert nem tudjátok, mi a jó. Én tudom, mert én tót vagyok, mondják. Hát legyek én tót! Nevetett, de egy foga nem volt. És akik az asztalnál ültek, azoknak is elvétve volt egy-egy, foguk, öreg nők voltak ezek, az érsek rokonai, feketébe, mesteremberesen öltözködve. Három vagy négy, akik minden fogás között imádkoztak. Sőt az egyik horgolt, a másik — üvegpoháron— stoppolt, a mig az inas a teritékeket kicserélte. Ebéd végeztével — csak péntek volt— mindanytiyian, apám is, fölállottunk és fejünket mélyen meghajtottuk, mig az érsek ur imádkozott. Én majd orra buktam. Aztán az öreg nők, mintha ebből élnének, az ablak mellé húzódva, sürgősen varrtak, sőt foldoztak és szőttek is. Az egyik cérnagombolyagot tartott, a másik igazgatta, a harmadik elvágta.