Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-13 / 53. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. október 18. tekintetben mondhatni még patriarchális állapotok uralkodnak; a technikai szaktudásnak az ügyek szellemi vezetésében alig jut szerep és maga az elavult minősítési törvény a vezető egyéniségek képzettségénél csak oly követelményeket állapit meg. melyek elegendők voltak a régmúlt századokban, de a technikai haladás idejében teljesen elégtelenek. Természetes, hogy minden szervezett emberi társadalomban, minden kultúrközösségben a jogi és közigazgatási szaktudás képviselőinek meg kell adni az őket megillető szerepet az általános vezetés és igazgatás terén; de viszont meg kell találni a módját annak, hogy a technikai szaktudás is harmonikus együttműködésben a maga terén megtalálja a közügyek vitelében a maga önálló hatáskörét; külföldön e feladatot nagy részben sikeresen megoldották. A magyar mérnök- és épitészegylet feladatai között kitűzte, hogy e cél elérése érdekében munkálkodik; hazánk és elsősorban városaink érdekében áll, hogy ebbeli célját mielőbb el is érje. Főpapi kinevezések. Befejezett dolog, hogy Vaszary Kolos hercegprímás mellé koadjutorrá fogják kinevezni Csernoch János kalocsai érseket. Az érsek egyik föladata lesz, hogy a primási javak dolgát is rendbehozza. A pápai konzisztórium Mayláth Gusztáv erdélyi püspöknek foja elküldeni a biborosi kalapot. A hercegprimási méltóságra Csernoch mellett tudvalevőleg Mayiáth püspök pályázott a legtöbb kilátással. A biborosi kalappal őt ezért a magas ambíciójáért fogják kárpótolni. Ezek a kinevezések hivatalosan még nem publikáltattak ugyan, de befejezett tényként tekinthetők. Hadi flottánk és Magyarország. (Saját tudósítónktól.) A magyar delegáció plénuma letárgyalta a közös haditengerészetünk költségvetését. Az ellenzék távolléte folytán egészen a munkapártra hárult az ellenőrködő föladat e fontos resszortnál is, ugy a hitelek budgetszerii fölhasználása s a flotta megfelelő fejlesztése, mint a magyar iparnak törvényes részesedése szempontjából. Megállapíthatja veliink az egész hazai közvélemény, hogy e föladatnak a magyar országos bizottság példás kötelességtudással és politikai felelősségének tudatában eleget tett. A költségvetés megszavazását beható vita előzte meg, mely a monarchia hadi tengerészetéhez fűződő érdekeiknek minden vonatkozására kiterjedt. S a kritikai fölszólamlásokból az a közbenyomás szűrődött le, hogy tengerészeti vezetőségünk, élén Montecuccoli tengernagygyal, komoly hivatásának magaslatán áll a szigorú bírálat igényeivel szemben s rászolgált bőségesen arra a bizalomra, a mellyel a delegációk évek óta támogatják. Nagy alkotó és szervező munkát kell végeznie, hogy az uj viszonyok közt, a tengeri hatalmaknak erőfeszítései s a nemzetközi helyzet számos feszültségei láttára, hadi flottánkat ugyszólva újjáteremtse, mert csak igy képes eleget tenni a fokozott várakozásoknak, amiket nagyhatalmi állásunk, partvédelmiink és szövetséges kötelezettségeink az osztrák-magyar hadiflotta irányában méltán támasztanak. Korábbi évek sok mulasztását kell e téren pótolni. Jól jegyezte meg Rosenberg Gyula előadó és Werner Gyula, hogy a flotta-fejlesztés most nagy terhekkel jár, mert eddig a kettős monarchia, kevésbé akut bajok közt és merő takarékosságból, elhanyagolta azt. Csutaliajóink száma csak egygyel több, mint amennyi ötven év előtt Tegethoff idejében volt. A szükséges áldozatok elől tehát nem lehet, nem szabad elzárkóznunk, ha nem akarjuk, hogy monarchiánk a tengeren mindenképen inferior maradjon. A politikai kormányzat dolga, hogy a pénzbeli szükséglet mértékét a fizető államok teherviselési képességéhez szabja s a teljesítést az igényekkel összeegyeztesse. E föladatnak a mi kormányunk, miként eddig tette, most is a legnagyobb rigorozitással meg felel. De készségesen ismerhetni el a tengerészeti hadvezetőség buzgó munkáját is az engedélyezett hitelek korrekt fölhasználásában. Mintecuccoli tengernagy lelke szinte lángol az ügyért, melynek az élén uttörőleg működik. Ö a hajósereg regenerátora, méltó utód azon a helyen, hol Tegethoff, a lisszai hős, egykor tündöklő például szogált és nagy tradíciókat hagyott hátra. Ebben a szellemben dolgozik most Montecuccoli admirális, hogy Ausztria-Magyarország tengeri erejét nagyra növelje, az összes modern harci egységekkel fölszerelje; bár folyvást kénytelen a pénzügyi korlátozásokkal is megalkudni, a mik adva vannak a monarchia mindkét államának közgazdasági állapotaiban. A delegáció előtt fekvő adatok s a hadvezetőség nyilatkozatai teljesen megnyugtatják parlamentünket, hogy a rendelkezésre bocsátott hadtengerészeti hitelből a közös hadi flotta uj építkezései hatalmasan előrehaladnak. Újévkor vizrebocsáttatik a második Dreadnought, másfél év múlva készen lesz a harmadik s ugyanilyen tempóban a megrendelt negyedik, mely a fiumei Danubius-gyárnál rendeltetett meg. Munka alatt áll ezeken kiviil három gyorscirkáló, tizenkét torpedónaszád és számos egyéb jármii. Nemzeti szempontból megelégedve roA zseni. Irta: Pakots József. Krizsócyné, a szép özvegy, beült a kis falusi templom legelső sorába, a külön padba, a melynek térdeplőjét szőnyeggel letakart puha vánkos födte és imádkozott. Krizsócyné nem volt vakbuzgó asszony, de szerette a templomot, ahol a művészet levegője sugárzott feléje mindenünnen: a Rafaello Madonnájának olajnyomatu, gyertyafüstös képmásáról, az öreg pap aranydiszes miseruhájáról, az ablakok 'góthikus iveiről. A szentély homálya, az örökmécs biborpiros rezgése, a miséző pap és a karinges ministráns gyerek latin feleselgetése, mind-mind valami mély, művészi ihletű áhítatos hangulatot ébresztettek benne. A falusiak azt hitték: ime, a kastély úrnője milyen vallásos, pedig Krizsócyné csak a művészi benyomásokat szűrte le a templomi ájtatatosságokból. Rajongója volt a miivészeteknek. Otthon, a kastélyát telehordta műkincsekkel. Két évi özvegysége alatt bejárta a világot. Perzsiából drága szőnyegeket hozott, Japánból kancsókat, Indiából sháwlokat, Ceylonból gyöngyöket, az olasz műkereskedőktől képeket, szobrokat, Hollandiából drága kötésű könyveket, Törökországból hímzéseket, Szicíliából terracotta szobrocskákat, Görögországból egy kiásott uj Vénuszt, azonkívül oszlopfejeket, kézírásokat, pergamenteket, egy lyrát a hellasi aranykorból, egy római diadalszekeret, amelyet a kastély verandája előtt állított fel a parkban, egy svájci órát, amely a XVI-ik században készült, egy földgömböt, amely a párja volt a velencei Doge-palota nagytermében levőnek, egy Medici-hereegnőnek menyasszonyi köntösét, egy zongorát, amelyen Mozzart játszott, Napoleon tábori székét, egy Heine-kötetet, amelyből Erzsébet királyné olvasott, Dante Divina Comoediájának Mátyáskorabeli példányát ragyogó iniciálékkal és több mást. Ami rendkívüli, szép, művészi és históriai értékű tárgy csak Htjába került, azt mind összevásárolta. A kastélya olyan volt, mint egy csodálatos muzeum. Es ez a művészlelkű, különös asszony szinte mámorosan járt-kelt az otthonában. Néha meg-megállt, valamelyik műtárgya előtt és a lelke visszaszállt az évszázadokba, a tárgyhoz hozzáképzelte a kort, az embereket, a társadalmat, a kulturát és az alkotó művészt. És a megértésnek, az együttérzésnek valami megindító, boldog, rajongó mámora öntötte el. Krizsócynénak fent, Budapesten volt egy barátja. Kalmárnak hivták, a Nemzeti Muzeumnak volt [tisztviselője és igen tudós, okos derék, jámbor férfiú hirében állott. Ezt az embert azzal a feladattal bizta meg Krizsócyné, hogy jegyezze össze számára a i világirodalom legszebb müveit és rendelje i meg. A legujabbakat is. Hálából azután min- , den nyáron lehívta a kastélyába, egy külön épületrészt teljesen átengedett neki s a de) rék muzeumi könyvmoly itt irta meg évrőlévre értekezéseit a Nyelvőr, a Phílologiai Közlöny és egyéb tudományos folyóiratok számára. E barátja előtt nem egyszer fakadt ki Krizsócyné mélabús panaszra: — Látja, én gyakran analizálom magamat, tanár ur! Igen gyakran. Tudom, hogy él bennem a művészi megértésnek olyan mélységes ereje él, mint kevés emberben. Szent, gyönyörűséges élményeim vannak. Néha olyan lelki extázisba emelkedem, hogy azt hiszem, én tudnám megírni a világ legszebben zengő sorait, én tudnám lefesteni a legeszményibb Madonna-fejet és az én ujjaim tudnák kiformálni agyagból a legrózsasziniibb, legillatosabb, legelevenebb vénuszi testet. És aztán kezembe ragadok hirtelen egy tollat — Petrarca irt vele valamikor — és két sort, csak két gyönyörű, uj felséges sort szeretnék leírni. Nem megy. Máskor felkapom Bellini palietáját — egy firensei műkereskedőtől vettem tízezer líráért — és színeket keverek rajta. És mikor a festék a vászonra kerül, szürke vagy rikitó hideg folt lesz. És igy vagyok mindennel. A lelkemet néha elringatja egy-egy melódia, zengő szim foniák hullámzanak körülöttem, leülök hirtelen a zongorához, ráütök a billentyűkre. Zűrzavar, zűrzavar! Hát látja, ez rettenetes. Ez lesújt, kétségbeejt! . . — De asszonyom, — felelte a tudós könyvmoly komolyan — önnek nincs igaza. Ne akarjon ön ilyeneket. — Hát? A muzeum derék tisztviselője ég felé fordította a szemeit és nagy, benső ellágyulásával, gyönyörtől átzengő hangon mondta: — Nincs szebb dolog a másolásnál! Krizsóczyné meglepődve nézett rá, de a tudós férfiú lelkesen folytatta: — Igen, a másolásnál! Ah, a másolás! Elmerülni egy nagy ;> szellem szemléletébe, elemezni tehetségének, teremtő erejének alkatelemeit, fölfejteni, részekre bontani és kivezni apróra, minden parányi szépségét, a