Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-05 / 20. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon 305. • • • • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12negyedévre K 6 — egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon 81. • • a • Szeged, 1912. I. évfolyam 20. szám. Csütörtök, szeptember 5. Ellentmondások. Hálátlan feladat a mi ellenzékünkkel vitába bocsátkozni. Súlyos érvekre — sipolással felel. A nagy igazságokat ettől nem hallja meg, de nem is akarja meghallani. S ha aztán a tények ereje arra kényszeríti, hogy valamely állítása terjesztését abba hagyja, — nyomban más valótlanságot gondol ki s ez igy megy kábitó gyorsasággal, a közönség ép oly rohamos feledékenységére számítva. Hát ily körülmények közt vitatkozásról nem is lehet szó, — s mi nem is szándékozunk meggyőzni azokat, akik eleve, készakarva zárkóznak el az igazság felismerésétől. De a jóhiszeműek kedvéért mégis rámutatunk azoknak a belső ellentmondásoknak, lehetetlen állításoknak egész csokrára, amelyeket ellenzéki részről hallhatunk. Hónapokon át minden lehető és lehetetlen módon biztatták, tüzelték, izgatták a népet, hogy ne hagyja a munkapárti képviselőket szóhoz jutni, akadályozza meg a többség szólásszabadságát. Ugyanakkor, mig ők támadták a kormányt, hogy nem tiszteli — a szólásszabadságot. Egyrészt mindent elkövettek, hogy a gyűléseken szükség legyen fegyveres erőre, — másrészt már előre kárörvendően kiáltották, hogy fegyveres erővel kell a munkapártot védeni. S most, mikor a munkapárti gyűlések nagy sokasága s rendkivüli sikere megszégyenítette az ő néhány és kétes eredményű gyülésüket s nem mondhatják már, hogy a többség „a fegyveres erő szuronyai mögé lapul", — hát azt mondják: „Mit szájaskodnak a munkapártiak annyit, ha rendben van a szénájuk?" Ha a munkapárt hallgat, — nem mer szólni. Ha hatalmas erővel kijejezi akaratát, — minek beszél annyit. Ugyanezt a csürő-csavaró, az igazságot soha beismerni nem akaró, mindig uj meg uj ráfogás mögé búvó, sajnálatra méltó módszert tapasztaljuk a munkapárti beszédekről szóló ellenzéki bírálatukban is. Ezek egyrészt hevesen támadják a többségi elv jogosultságát, másrészt azonban jogokat követelnek a — kisebbségnek. Védik az obstrukciót, amelyet ők mindannyian már — elitéltek. S mialatt jogosultnak mondják a kisebbségi erőszakot, erőszakos merényletnek minősitik — a többségi önvédelmet. S hogy annak minősíthessék, kimutatják, hogy a többség tulajdonkép — kisebbség. A kisebbség pedig — többség. Mert — s itt nyilatkozik a legvakmerőbb szofisztika — a mai cenzusos rendszer mellett csak a lakosság kisebbsége választotta a munkapártot. Ám arról hallgatnak a jeles szofisták, hogy ha ez igaz, akkor még lesújtóbb rájuk, mert őket is ugyané cenzusos rendszer mellett választották, őket tehát a lakosság kisebbségének kisebbsége, még pedig legtörpébb kisebbsége választotta meg. De a merész rabulisták egyfelől törvénytelennek, a népakarat meghamisitójának, romlottnak és eltörlendőnek mondják a mai parlamentet, — másrészt, mint nemzeti szentséget ugy féltik minden avult paragrafusának minden betűjét. Egyrészt forradalmár módra rombolják a Házat, a tekintélyét, — másrészt romjait és düledékeit is oltárokként szentelik. S mialatt a nemzeti akarat meghamisitójának bélyegzik a mai parlamentet, azalatt tőle várják a — saját reformját. De ugyanekkor kétségbevonják arra való hivatottságát, hogy — reformot létesíthessen. Ha itt igazán az ellentmondások oly útvesztőjébe tévedtek az ellenzéki csoportok, hogy abból soha ki nem bonyolódhatnak. Még teljesebbnek mutatja benső meghasonlottságukat a választóreformra vonatkozó uj taktikájuk. Egyrészt azt hirdetik, hogy akarják a reformot, másrészt ujabb zenebonával és sipolással meg akarják akadályozni a parlamenti munkát, vagyis a reform létesítését. Egyfelől hevesen támadják a kormányt, hogy titokban tartja a reformot, — másfelől kimondják az előttük ismeretlen tervezetről, hogy az rossz. S mialatt előre készülnek arra, hogy bármely liberális és demokratikus lesz is a kormány tervezete, túllicitálják; — azalatt soraikban foglalnak helyet minden liberális és demokratikus reform legismertebb régi ellenségei. Hasonlókép benső ellentmondások sokasága mutatkozik az ellenzék más nemli nyilatkozásaiban. Nagy garral hirdetik, hogy „késhegyig menő harcot" Tévedések vígjátéka. Irta; Pierre Valdagne. Lazzara asszony, a hires jósnő, a páratlan jövőbe látó szépcsöndesen otthon ült egy reggel, a kávéját szürcsölgette. Gugu, a kedvenc ölebe, melyet mindenek fölött szeretett, mellette nyalogatta a csészealjból a langyos tejet. Egyszerre csöngettek. Glória, a cselédlány, ki mellesleg a démon szerepét töltötte be, napbarnított arcával s nagy fekete szemeivel cigánylánynak „nézett ki, bár egyszerűen Clichyben született. Ő nyitott ajtót. Miután hosszas szóváltást folytatott a jövevénynyel, bement az asszonyához és elmondta neki, hogy egy nagyon elegáns ur minden áron beszélni kiván vele. Mellesleg megjegyezte azt is, hogy az ur öt frankot adott neki és megcsicserézte. Lazzara asszony csupa kíváncsiságból fogadta a vendéget jó husz percnyi várakoztatás után, mit arra használt fel, hogy egy kissé kicsinosította magát. Miután a látogató kijelentette, hogy nem jövendőmondást kér, az ebédlőben fogadta őt s az uri ember, ki harmincöt éves lehetett és gazdagnak látszott, legott beszélni kezdett: — Asszonyom, — mondta, — bocsánat, hogy erőszakkal hatoltam ide be, de ime a latogatásom célja: maga pár pillanat múlva két uri nőt fog itten fogadni, kik jövendőt akarnak maguknak mondatni. . . . — Az hivatalos titok . . . jegyezte meg Lazzara asszony komolyan. — Éppen az, mondta a látogató: erre a hivatalos titokra hivatkozom én, amidőn felkérem magát, hogy a legszigorúbb diszkréciót tartsa szem előtt arra nézve, amit most magának mondani akarok. Maga, mint tudom, ötven frankot szed egy jövendőmondásért, éppen annyit, mint egy hires orvos. Nos, én az ötven frankon felül, melyet minden látogatójától szed, mind a két nő után száz-száz frankot adok olyan feltétel alatt, hogy azt fogja nekik jósolni, amit én most mondandó vagyok. — Uram, mondta Lazzara asszony, a tudomány méltósága . . . — Ugyan kérem, vágott szavába a látogató, ne vesztegessük az időt. Maga zsembeszökően értelmes asszony. Lehetetlen olyan dodónai helyzetet teremteni, mint — aminő a magáé ami praktikusan modern életünk, az automobilok, repülőgépek, a politika korszakában anélkül, hogy kiválóan értelmes ne legyen valaki. És meg fogja érteni: a két fiatal nő közül, kiket nemsokára fogadni fog: az egyik az én nőm, a másik a legjobb barátnője. Nos, én el akarom csábitani a nőm» legjobb barátnőjét. Érti ? — Ez szégyenletes dolog! — mondta Lazzara asszony tettetett felháborodással. — Dehogy! Észbontóan szép asszonyka. Az én feleségem szép barna nő, impozáns, hideg, zárkózott. A legjobb barátnője — Irénnek hivják — szőke, ábrándos, bátortalan. A szive parlagon hever. A férje sohasem látható, mert az életét üzleti könyvei közé temetve tölti. Ugy hát, miután ismerem azt a rendkivüli befolyást, melyet a nőkre a maga hókuszpókuszai gyakorolni képesek és miután az én két asszonyomra vonatkozóan olyan részleteket és felvilágosításokat adhatok magának, melyek első pillanatra megdöbbenthetik őket s melyek teljesen kiszolgáltatják őket magának: azt kivánom, hogy mondjon el a nőm legjobb barátnőjének mindent, ami az én karjaimba kergetheti őt. Megérti, ugy-e? Látja a dolgot: meg nem értett szegény kis lélek, nem méltatott gyöngédség és elhagyatottság, jog a boldogságra, az újjáteremtő szere-