Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-20 / 33. szám

Szerkesztőség Kérész-tea 9. Telefon 305. a • O D Előfizetési ér Szegeden egész évre . K 24'— félévre.... K 12-negyedévre K 6#— egy hónapra K 2'Egyes szém éra 10 fillér. Előfizetési ér vidéken egész évre . K28-— félévre.... Kiénegyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szém éra 10 fillér. Kiadóhivatal Kérész-utca 9. • a Telefon 81. • • Szeged, 1912. I. évfolyam 33. szám. Péntek, szeptember 20. Beöthy körűi. A kereskedelmi miniszter a legfiatalabb tagja a kormánynak. Nem életkorra nézve, hanem az időt számítva, a mióta tárcát visel. Megelőzően se sok időt töltött a poiitika szolgálatában és a politika komédiáinak középpontján. Főispán volt a vármegyében, ahol szintén harcok vannak a politikában, összecsapnak a más-más pártbeliek, de a 'harcokban is megmaradnak polgártársak és felebarátokként. A becsületét senki a másiknak nem húzza le azért, mert másféle programban, elvekben hisz; viszont nem is tesznek az emberek olyan megkülönböztetéseket, hogy egyénileg tisztelnek, becsülnek'valakit, akit politikailag legazembereznek. Harcok közepette is megmarad az emberi méltóság, amelyet a küzdők magukban is, az ellenfelekben is kiméinek. Ebből a világból nem nagyon hosszú ideje fölkerülvén Beöthy László, nem szokhatta meg, hogy a képviselőházban sehonnai bitangnak nevezze a minisztert az az ellenzéki képviselő, aki az ülésen kivül ugyanettől a minisztertől a külön Wonat dijának elengedését kunyorálja; nem tudta még bevenni a gyomra, hogy az ádáz villámokat nyilazó szemekből, a gorombaságtól habzó ajakról egyben azt is le tudja olvasni: „dekérlek kegyelmes uram, ez utóvégre a politika". És bizonyára nem tudta fegyelmezni az önérzetét se, hogy békén viseljen személyi inzultusokat, amikor ezek megtorlásánál mindenesetre előbbre való, hogy az ellenzéki provokációknak minél kevesebb sikere legyen és hogy az országot azok révén minél kevesebb megrázkódtatás érje. A kereskedelmi miniszter bántalmaztatása, amelyet különben maga az ellenzék is röstelni kezdett, önkéntelenül a tintatortókra emlékeztet, amelyet, hasonló virtuskodásból és „alkotmánymentö" fölindulás alatt a Khuen-Héderváry kormány tagjaihoz vagdaltak. Azok a tintatartók megbélyegezték nemcsak azokat, akik elparitytyázták. de az egész ellenzéket is. És a tintatartök után következő választás hatalmas, ragyogó elégtételt és szikla-többséget adott a meghajigált mniszterelnöknek és a tintatartók pártját megtizedelte. És — ez az események szatirája — eljött az az idő, amikor ugyanennek az ellenzéknek tagjai sóhajtották vissza, kívánták elő KhuenHéderváryt, a megdobált ,,granicsár"-t. Az inzultusból nem csinált nagy esetet se a miniszter, se pedig a többség. Tisztességében, becsületében, tekintélye épségében ez nem érinthette Beöthy Lászlót. Amit benne a maga dolgának tekintett, azt elvégezte: bocsánatot kért a képviselőháztól, a miért a törvényhozás termében a rajta esett sértésen, érthető fölindulásból, olyan módon akart elégtételt venni, a mely ép ugy nem Illett a képviselőház méltóságához, mint a sértegetések módja, a melyet vele szemben használtak. A képviselőház tudomásul vette a miniszter nyilatkozatát és ezzel a többség azt el is intézte. Hogy az ellenzéknek oka lesz-e arra visszagondolni: az más kérdés. 'Abból a kavarodásból, az ökölre menő verekedésekből! duhajkodásokból, amelyek két napon át a parlamentet Magyarország szégyenének avatták, nem lehet olyasmit kiolvasni, mintha itt csak egy miniszterelnök és egy képviselőházi elnök megbuktatásáról lenne szó és mintha ennek a kettőnek s velük együtt az egész többségnek egyéb célja nem lenne, minthogy ezt megakadályozzák. Mindakettőnek része volt már a hatalomban, a magas tisztségben; könnyű szivvel tudtak attól megválni, amikor a helyzet akként alakult és mindakettőnek volt már alkalma arra is, hogy a fölkínált tárcát és tisztet elutasítsa, elhárítsa magától. Másról van szó: olyasmiről, amt még azon is fölül áll, hogy a kormány tagját megtorolatlanul érik a legdurvább bántalmak, hogy az ország legelső polcán álló embereit szabadon érik a súlyos szavak, szitkok zápora. Akik az alkotmány védelmének jelszava alatt forgatják föl a parlamentet, azokx— öntudatlanul, vagy tudatosan — provokálják azt az állapotot, a mely az alkotmányosság rekonstrukciói áDrátna a tengerparton. Irta: Honoré de Balzac. A tenger szép volt: ép felöltöztem fürdés után; Paulinet vártam, aki egy gránitkádban fürdött, amelyet finom homok párnázott ki. A legnagyszerűbb fürdőhely volt ez, melvet a tenger najádjai, sellői számára tartogatott. Egy kis breton félszigeten, Le'Croisic-on időztünk, messze minden kikötőtől. Kedves kiáltás, mintha a sivatag csendjében csendülne föl női . hang, ahogy nő tud kiáltani, üditö, felfrissitő fürdés után — ujjongó, vidám 'kiáltás harsogta tul a parthoz ütődő hullámok lármáját. Csendesen mentünk a parton végig. Mikor a városbeli házak tetői szürke vonalként feltűntek a látóhatáron, találkoztunk egy szegény halásszal, aki Croisicböl tért vissza; lábai 'mezítelenek voltak, durva vászonnadrágja rojtos, foltos, inge szürke vitorlavászonból való s kabát helyett egy darab rongy takarta vállait. Ez a kiáltó szegénység fájt nekünk, megzavarta harmóniánk tökéletességét. — Jó fogást csináltak ma? — kérdeztem a halásztól. — Igen, uram, — felelte ő. — Megállt; ekkor láttam, hogy arca sötétbarna, mint az olyan embereké, akik órák hosszat időznek forró napsütésben. Az arcról lerítt a megadás, türelem, szelídség. A halász hangjában nem volt durvaság, ajka finommetszésü volt, nem volt gőgös s magam sem tudom, miért, valami forró epedés, sóvárgás 'volt benne. — Hol adja el a halakat? — A városban. — Megkeresi a megélhetésre valót? — kérdeztem, hogy megtudjam különös sóvárgása okait. — Sok fáradsággal, sok nyomorúsággal, — válaszolta ó. — A halászás a tengerparton keserves mesterség, ha az embernek se csónakja, se hajója nics. — Mennyit keres napjában? — Tizenegy-tizenkét sous-t. Elég is lenne ennyi, ha egyedül lennék, de az apámat is el kell tartanom s az öreg nem segithét nekem. mert megvakult. — Hogy él meg két ember napi tizenkét sous-ból? — Oh, uram, sokszor maszatot, különös növényeket eszünk, amit a sziklákon szedek. — Iszik néha bort? — Három-négyszer egy esztendőben. — No, ma ihat maga is, az apja is; enni meg majd mi adunk magának, ha a tengerparton elvezet bennünket Batz-ig, ahol meg akarjuk nézni a tornyot. — Ezer örömmel, — mondta a halász. — Menjenek maguk csak előre, én majd maguk után megyek, csak a szerszámaimat, horgomat rakom el. el Megegyeztünk s ő vidáman sietett Croisic felé. Már kiértünk a városból s azt a sivatagot jártuk, mely Croisicot Batztól elválasztja. Képzeljenek el egy két mértföldes pusztaságot, melyet izzó, fényes homok takar. Itt-ott egy szikla mered ki belőle, szinte óriási állatoknak látszanak, amelyek elnyúltak a fövenyen. A tenger mentén szakadékokat, bevágódásokat ostromol a hullám s az örökösen örvénylő, habzó viz olyan, mintha fehér rózsák szegélyeznék az egyhangu sikságot. Paulinre néztem s megkérdeztem tőle, van-e bátorsága a nap hevével dacolni s van-e elég ereje átgázolni a homokon. — Csizma van a lábamon, bátran indulhatunk, — mondta ő, közben a batz-i torony felé intett, mely ugy szökkent ki a pusztaságból, mint egy piramis. Néhány lépést tettünk, hogy egy szikla lábánál árnyékot találjunk, de délelőtt tizenegy órakor már gyorsan fogy az árnyék s mi biz csak a napsütésben pihenhetünk. Sietős lépteket hallottunk, vezetőnk ugyancsak kitett magáért. Batz felé nem vezetett ut. a kocsinyomokat szétfújta a szél, de vezetőnk gyakorlott szeme mindig fölfedezte az utat, mely hol a tengerparthoz vezetett le, hol sziklák csúcsára kanyargott. Tizenkét órakor még csak az ut felét tettük meg. — Ráérünk majd ott pihenni, — mondtam én egy távolabb fokra mutatva, melyet