Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-17 / 30. szám

Szerkesztőség Kárász-tea 9. D q Telefon 305. • • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24-— félévre.... K 12 — negyedévre K 6 — egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-- félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal K&rász-utca 9. a a Telefon 81. a a Szeged, 1912. I. évfolyam 30. szám. Kedd, szeptember 17. Hajdan és most. Azt a korszakos eseményt, hogy a címer- és jelvénykérdés immár végleg megoldásra kerül, vasárnapi számunkban méltattuk jelentősége szerint. Egyúttal megemlékeztünk azokról, akik a kilences bizottság programjának megalkotásában részt vettek, köztük Andrássy Gyula grófról és Apponyi Albert grófról is. S kérdeztük, mit szólnak ők, — akik a nevezetes program megteremtésének oly nevezetes részesei — ahoz, hogy a kilences bizottság még hátralevő utolsó kivánalmát is megvalósítja a munkapárti kormány? Hisz Andrássy annak idején azt mondotta a követelésről, hogy „a párt oly vívmányokat ért el általa, melyekre századok óta törekszik a nemzet" s hogy a párt e program alapján ,,önérzettel láthat a kibontakozás munkájához". Nagyobb önérzettel láthat most e munkához, mikor a kilences bizottság programja már nemcsak kivánalom, hanem valóság s egyetlen még nem kész pontja is most realizálódik. Ennek talán csak örülnek az állítólagos nemzeti hősök? S talán csak örülnek a közvélemény mindama organnmai, melyek a nemzeti kívánalmakért az országot annak idején lángbaboritották? Mert örülniök kellene, ha nem pusztán egyéni és pártérvényesülési vágy, hanem közérdek is vezetné őket. De nálunk, fájdalom, ugy van, hogy minél több hasznos, üdvös, vagy korszakos jelentőségű jót valósit meg a kormány és a -munkapárt: annál kisebb a kisebbség öröme, annál nagyobb dühvel fordul azok ellen, akik a fontos reformmal maguknak elévülhetetlen érdemeket szereznek. S előre mondható minden egyes alkalommal, hogy bizonyos ellenzéki vezérek s azok barátai akkor lesznek legharagosabbak, ha a kormány a nemzet számára valami nagy jót hoz. Ezt a nemzetnek hozott jót ők nem birják elviselni, mert a nemzet előtt világossá teszi az ő felesleges voltukat. De még fájdalmasabban sújtja őket, ha a kormány oly jót hoz, amit ők sokáig Ígértek s megvalósítani sehogysem tudtak. Mert az ily nagy e'tdmény nemcsak azt tárja fel a nemzet előtt, hogy a kormány mit tudott megteremteni, hanem azt is, hogy ők mit nem tudtak létrehozni. Csak ez, vagy ehhez hasonló lélektani szempont magyarázza meg Andrássy Gyula gróf mostani sajátságos állásfoglalását az évszázadok óta kivánt s most végre megvalósulásra kerülő óhajjal szemben. Természetes, hogy Andrássy, aki a kilences bizottság programjának egyik nevezetes részese volt, nem mondhatja most nyíltan azt, hogy a cimer- és jelvényügy rendezése neki nem kell, kinos-keserüen bár, ki kell mondania annyit, hogy „ha az elintézés jó lesz, annak minden magyar hazafi csak örülhet". De érdekes, hogy Andrássy még sem örül. Hanem mindjárt támadást intéz a kormány ellen, hogy mért valósitja meg azt, a minek minden hazafi csak örülhet? „Lehetetlen sajnálkozás nélkül nézni és kevés bölcseséget mutat, — mondja Andrássy — hogy a kormány egy ily nagyfontosságú kérdést taktikai előny szempontjából kezel". Tehát Andrássy a helyett, hogy lelkesen üdvözölné a kormányt, mert megvalósítja azt, aminek műiden hazafi örül s amit Andrássy is kíván, még váddal illeti, mert a jót hozván, azt taktikai célra használja. E fölfogás szerint soha senki jót ne tegyen, nagyot ne alkosson, mert azt csak taktika. Ellenben nem szolgál taktikai célt s szobrot érdemel az oly politikus, aki semmi jót nem hoz, semmi müvet nem alkot meg. Ezen az alapon a demokrácia hivei elitélhetnék azt, aki a szavazati jogot demokratikussá teszi, a nemzeti eszme hivei pálcát törhetnének a fölött, aki a nemzetnek jogokat szerez, szóval, mindenki megtámadhatná azt, aki kívánatos, üdvös, remek dolgot létesit, csak azért, mert ezzel a maga és pártja taktikai érdekét szolgálja. Hát ez bizony igen siralmas kifogás, szánalmas vergődés — az igazsággal szemben. Még mindig tartja magát a politikusok ama tipusa, akik minden jelszót csak érvényesülési eszköznek tekintenek, — a kik készek a saját fennen hirdetett köveA bál. Irta: Henry Regnier. — Tehát, kedves barátom, ön azért jött hozzám, hogy meginterjúvoljon? E szavak után Bérague Francois szorosabbra húzta a takarót, amely a lábait beborította. Sovány arcát jóakaró, bár kissé csodálkozást is kifejező mosoly tette fiatalabbá s egy kézmozdulattal intett, hogy foglaljak helyet. Mialatt én leültem a székre, amelyet mutatott, nagy érdeklődéssel pillantottam reá. Hirtelen éreztem, hogy milyen félszeg elfogultság vesz rajtam erőt. Mert én határozottan bámulatot éreztem Bérague iránt, ismertem müveit, lelkes olvasója voltam költeményeinek és novelláinak. S ha elragadtak alkotásai, akkor még nagyobb elragadtatást keltett bennem életfölfogása. (Egyetlen iró sem tett az irodalom érzett nagyrabecsüléséről oly egyenes, önzetlen egyéniséggel és büszkeséggel, mint ez a tudós, előkelő s a mellett szerény egyéniség. i Ezért volt Bérague még hatvanesztendős ember létére is szegény, magános és a közönség nagyrészéről félreismert ember. Ezért rajtam most az ő társaságában egy bizonyos izgalom vett erőt, amelybe némi szégyenkezés is vegyült. Kínosan hatott rám, hogy a nagy művészt most is zavarom, elrabolom idejét, mert választ kell kérnem kérdésemre. Nekem rosszul esett, hogy azért, hogy egy szegényesen berendezett lakásba jussak, öt emeletet kellett megmásznom a rue de Beaujolais egyik régi házában. Nem mutatta mindez azt, hogy mily igazságtalanul bánt el a sors ezzel a ritka talentumu iróval és párját ritkitó költővel? Mily ellentét tátong gondolataim pazar pompája és életmódjának mostohasága között! Mivel én hallgattam, Bérague szólt hozzám: — Tehát, kedves fiatalember, ön azt szeretné tudni, hogy ifjúságom mely eseménye gyakorolta a legnagyobb hatást és befolyást életem további alakulására? Ismét olyan jóságot és rezignációt fejezett ki a mosolygása. — Az a kis történet, amelyet én önnek el akarok beszélni, az életem tizenegyedik vagy tizenkettedik esztendejében történt, a mikor még abban a vidéki városban laktam, amelyben születtem és ahova éppen néhány hónappal ezelőtt látogattam el. Az utazásra családom egy igen öreg barátnőjének halála adott okot, mert a magam kedvtelésére igen keveset utazgatok s én biztosan több könyvön hatoltám át, mint szép vidéken. A szülőföldemből csak egy szép, tiszta emlék maradt meg s most ime, oly hosszú idő után viszont kellett látnom . . . E gondolatnál megdobbant a szivem, de izgalmamban egy kis aggodalom is vegyült, amikor a vonat keresztül száguldott velem a tájakon. Az idő a múltnak olyan varázsos hatást tud adni, hogy én kiteszem magam annak a veszedelemnek, hogy fájdalmas csalódás ér. Ebben a lelki állapotban érkeztem meg Chlervalba. Alig szálltam ki a perronon, már a sajnálkozás érzete szállt meg. De már késő volt visszafordulni s én kimentem a pályaudvarról. Két vagy három omnibusz várt ott a gyalogjáró mellett s egyik mindjárt magára vonta figyelmemet. Egy öreg bútor volt két vén lóval és a kocsi oldalán ezzel a fölirással: Három galamb-szálló. A mikor e szavakat elolvastam, mindjárt nyugodtabb lettem. A Három galamb-szálló és az öreg omnibusz Clerval régi emlékeiből való volt s én szerettem volna átölelni az ősz kocsist, aki a táskámat föltette az omnibusztetejére. Francois Bérague e szavak után elhallgatott egy pillanatra, aztán igy folytatta tovább : — Hogy ezt az első benyomást még jobban kiélvezzem, magam gyalog mentem be Clervalba. Minél beljebb értem, annál jobban megtaláltam ismét az én régi Clervalomat, ugy ahogy egykor elhagytam. Némely város nagyon megváltozik; itt minden ugy maradt. En megint megösmertem az utcákat, a templomot, a vásárteret, a városházát, a kis hidat a folyón át és még a patikát is. Cler-