Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-15 / 29. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. D n Telefon 305. • • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24-— félévre K 12­negyedévre K 6-— egyhónapraK 2'­Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre K 14-— négyedévre K T— egyhónapraK 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon 81. • • • • Szeged, 1912. I. évfolyam 29. szám. Vasárnap, szeptember 15. Kapunyitáskor. Irta: Striegl F. József. Szegednek évenkint megujuló nagyobb­szabásü, de csak három-négy napig terjedő idegenforgalma voltaképpen rna kezdődik. Eleven, lüktető élet az 'utcákon, nagy cso­portosulások iskolák, könyves- és ruhás­boltok, meg a konviiktusok előtt. Bábeli nyelvzavar: német, román, szerb, bolgár, itt-ott tót szó hangzik fel Szeged palotás utcáin. S hogy ebbe a bábeli nyelvzavarba egységet hozzon, azt az ezernyi idegen­ajku gyermeket nyelvben és sziv-ben ma­gyarrá nevelje, abban határozódik meg a szegedi iskolák és konviktusolk, sőt min­den egyes szegedi magyar családnak, ihol ily idegenajku fiu elhelyezést nyer, föl­adata, nemzetkiépitő missziója. Szeged a magyarság deltája, a 'magyarosítás empó­riuma. Nincs még egy magyar város, a mely e tekintetben Szegeddel fölvehetné a versenyt, vagy csak meg is közelíthetné városunkat. Az egész magyarságnak tesz ezzel Szeged szolgálatot, mert, hogy a 'magyarosítás egyik főfontosságu politikai •föladat, arról nincs m-it vitatkozni. A ma­gyar hegemónia, sajnos, -hogy igy van, •de igy van, a sok ellenséges áramlattal -szemben még mindig erősítésre szorul. Ma talán inkább, mint bármikor máskor. A 'nemzetiségi szét- és elhúzó törekvések el­len erős váraink Szeged kulturális intézmé­nyei. Ez az oka, hogy a mi sajtóorgánu­munk is mindenha önzetlen támogatója, sok tekintetben kiegészítője volt és lesz -ezen intézményeknek. Szívesen látjuk és melegen üdvözöl­jük falaink között a Délvidék idegenajku, magyarosodni akaró fiait. A magunkéinak tekintjük őket, szeretettel öleljük mindnyá­jukat keblünkre, hogy velünk a magyar ha­za, a magyar nyelv szeretetében egybeol­vadjanak. Ki szeretetet vet, viszontszere­tetet arat. Hogy ez valóban igy van, csak arra a küzdelemre kell rámutatnunk, me­lyet a harmadik egyetem érdekében — si­kertelenül bár, de nem minden tanulság nélkül — folytattunk. Tanulságunk, hogy bár a nagy protektor Oknak meglehetősen szűkében van városunk, mégis nagy töme­gek sorakoztak küzdelmünk közepette zászlóink alá. Az a monstre-küldöttség melyet a múlt évben agilis polgármeste­rünk a harmadik egyetem érdekében a kormány elé vezetett, néprajzi szempont­ból is tanulságos egyvelege volt az egész Délvidék lakosságának. Különösen a derék svábság vonult fel nagy számban. Jeléül annak, hogy szívesen ismerik el Szeged kulturális vezetőszerepét s hogy sok érté­kes érzelmi szál szövődött a Szegeden ed­dig megmagyarosodott idegen ajkúak kö­zött és köztünk. Barátaink ők, amint mi is barátjaik vagyunk nekik, akiket barátsá­gos, magyaros kézszorítás illet. De nincsen öröm üröm nélkül. Ugyan­akkor, amikor a Délvidék idegenajku föld­művelői százával, mondhatni ezrével özön­lik el utcáinkat, a szegedi és szegedvidéki tanyákról alig-alig látunk valakit, — pe­du 50.000-nél is többen vannak, — aki magasabb kulturális kiképeztetés céljából hozná be gyermekét Szeged messze vidé­ken jóhiríi iskoláiba. Pedig hány jó kopo­nyájú, tőzsgyckeres magyar gyerek szalad gál tanyáinkon, akiknek az lehetne majda­ni hivatásuk, hogy az ekeszarva helyett könyvet tartva kezükben a magyar kultú­rát mélyitsék és emeljék, hogy a már-már züllő magyar intelligenciát fölfrissítsék, föltétlenül udalkodóvá tegyék. Midőn az ! idegenajkuak meg magyarosi fásában tö­' vábbra is meg akarjuk tartani vezetőszere­Amai us. Jaroslav Vrchlicky.*) Egy kolostorban élt s nem tudta ő, Honnan került oda. Mivel bűnös vágy Szülötte volt, Amamsnak nevezték. Magas volt, s halovány s tekintetével Mintha egy ismeretlenért epedne. Egyszer, midőn a hold ezüstje játszott A cella árnyán, igy szólt Istenéhez: „Minden szomorúságért és keservért. Elvesztett életemért egyre kérlek, Ó mondd nekem, mikor jő el halálom? Alig gondolta ezt, már jött egy angyal És igy felelt: „Meghalsz az éjszakán, Mikor olajat önteni elfelejtesz Az örök mécsbe az oltár előtt." Szálltak napok és évek. Szomorúan És némán élt Amarus s ha olajjal Megtöltötte a mécset, halkan igy szólt: „Most lelkemet gyújtom meg!" És borúsan *) A napokban elhunyt Jaroslav Vrchlickynek, a csehek legnépszerűbb költőjének egyik legszebb versét adjuk itt uj fordításban. A nemes és gazdag munkás­ságú költő őszinte szeretettel fordult a magyar költészet felé s a legkiválóbb cseh műfordítások közé tartoznak az Ember tragédiája és Buda haldia átültetései, ame­lyeket Jaroslav Vrchlicky végzett. Harmónikus életének sok ihletett óráját szentelte nekünk s ezért megérdemli, hogy mi ls szeretettel és kegyelettel tisztelegjünk ko­porsójánál. Mosolygott. Egy Ravasszal ment a lámpát Megtölteni. A nagy dóm árnya megnyúlt S egy zsámolyon a Szent Szűz képe alján Két szerető térdelt. Mik&r kimentek, Különös vágyban égve ment utánuk S megállt a kolostori temetőben. A hárs virágzott, rajta egy maelár ült S két csalogány repült élö virágként B ő ment, ment mig egy sirra lehanyatlott, A szeretők is elpihentek ottan, Az ifjú a. leány keblére omlott, S annak sötét hajától ittasult, mig Madár dalolt és illatok remegtek. És az anyjára gondolt most Amarus. Akit nem isméid, akinek köszönte E keserű világot — a madár szólt. Az Állat szállt, a harmat csillogott. Mti mecseset nem gyujtá meg Amarus Csak nézett, nézett s a madár dalolt. Másnap, midőn első hórára gyűltek A fráterek, az örök mécs világát Kihunyva lelték és nem volt Amarus. Ott lenn a temető magányos ágyán Feküdt némán, halottan, anyja sírján, Tekintetével a hársfára révedt S fölötte, egyre szólt a csalogánydal. JUHASZ GYULA. Dávid. Irta: Bródy Sándor Két önző kis gyerek élt egy nagy pesti lakásban, atyát, anyát és ehhez való cseléd­séget tartottak. A szakállas, de még fiatal atya, a még karcsú és igen kecses, de fölöt­tébb erőteljes anya, az ételeket főző, tisztogató és kiszolgáló személyzet, mind arra volt jó, hogy a (két gyerek jól érezze magát és a hely­ről, ahol él — tehát az egész világról — azt a véleményt táplálja: minden az enyém és minden miattam van. A szülők nyiltan nem 'tudták, de egészen világosan érezték, hogy függő zsellérek a ház­ban és csókot is csak akkor válthatnak, ha a két kicsi egészen biztosan alszik. (A na­gyobbik néha tetette magát, lesett rájuk, nem követnek-e el valamit a saját kedvükre; vigyázni kellett.) A gyerekek hálószobája a házaspár hálószobája mellett volt, az ajtó mindig nyitva és az anya egy éjjel három­szor-négyszer is fölrebbent, hogy a kicsit — a csökönyös paplan-lerugót — betakarja, a na­gyobbiknak inni adjon, olyikor enni is. A cse­lédekre, dajkákra, bonneokra majd a nevelő nőre nem bizott semmi fontos dolgot a gon­dos és féltékeny anya, -mert mindkét gyer­mek fiu volt, az egyik tul a hetedik évén, a másik öt, és a nagyobbikat, aiki különösen szép és erős volt, oktalanul féltette a rontás­tól, a kíváncsiságtól, még a gondolattól is. A dajkák -kikaptak, ha csókolták a gyerekeket

Next

/
Thumbnails
Contents