Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-12 / 26. szám

Szerkesztőség Kárász utca 9. D D Telefon 305. • • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K2fi— félévre..,. K 12negyedévre K 6'— egyhónapraK TEgyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre K Ifinegyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. • q Szeged, 1912. I. évfolyam 26. szám. Csütörtök, szeptember 12. Kritika egy határozatról. Az uj koalíció „vezérlőbizottsága" Lukács László miniszterelnök békejavaslatával szemben oly válaszra ragadtatta magát, mely ennek a sajnálatraméltó szövetkezésnek teljes politikai aberrációját még az eddigi pathológikus tüntetéseknél is nyilvánvalóan mutatja. E határozatban nyilatkozó nagyzás csak azért nem mulatságos, mert beteges vonása részvétet kelt, mélyebb részvétet pedig azért nem tud ébreszteni magalkotói iránt, mert az ország törvényei, nyugalma és 'érdekei ellen való támadás — még ha mulatságos nagyzás és szánalmas tehetetlenség eredménye is — mindig megdöbbentő hatású. A kis koalíció fiók-vezérlőbizottsága ebben a tegnapi 'határozatában tulteszi magát az állam rendjén és a 48-as törvényeken, tul a felség jogkörén és a parlamentárizmus alap elvein, — tul a való tényeken, sőt még a j lehetőségeken is. Zsént elvetve, nyiltan és j bátran állit valótlanságokat, ugyanily bá- j torsággal hallgat el igazságokat s a lehető '' legegyenesebben ismeri be, hogy semmi elvi programja nincs, a nemzet számára mit sem akar, csupán csak személyi párttörekvéseknek mindenáron, minden meg nem engedett eszközzel való megvalósítását tűzte ki céljává. Azon kezdi e nevezetes Írás, bogy a „restitució in in'tegrurn" váltig 'hangoztatott szólamát elejti, — többé semmit sem akar restituálni. Hisz szentesitett, életbelépett, üdvös törvényekkel szemben nem is j lehet restitució. Ámde ez a magától értetődő elhatározás is különösen érintheti a magyar embert, ha összehasonlítja a koalíció ama másik elhatározásával, mely a házszabályokra vonatkozik. Erről azt mondja a határozat, hogy ,,a törvénytelenül létrejött házszabálymódositást kötelezőnek el nem ismeri és annak magát alá nem veti". A koalició tehát kétféle mértékkel mér. A Ház ama határozatába, amelyről maga Tisza István és a munkapárt is elismerte, hogy egy formaság félretételével hozatott meg, — belenyugszik a koalició. A Ház egy másik határozatát pedig, amely minden formaság betartásával, nemcsak tartalmilag, de alakilag is preciz módon jött létre, — nem ismeri el kötelezőnek. Ezzel a kétlelküséggel megdöbbentő módon leplezi le elvtelenségét és politikai immoralitását. Állítólag M van háborodva azon, hogy a véderőt a házszabály egy formaságának sérelmével hozták létre, e miatt tüzzel-vassal való 'háborút üzen, s az ország rendjót, békéjét felforgatni kész, — de azért ebben a dologban restituciót nem kiván. Ellenben restituciónál még többet követel az uj házszabály-ügyben, egyszerűen el nem isimeri azt, nyiltan föllázad ellene, s bogy azt tehesse, valótlan tényt kohol „törvénytelen létrejöttéről". Valóban furcsa világításba helyezi a , „nemzeti" hősök alkotmányos érzékét, önérzetét, bogy a tagadást, rombolást épen a magyar parlament határozatára alkalmazzák, mely az országgyűlés szuverén belső ügye. S magyar létükre ki merik mondani azt, amit legveszélyesebb ellenségeink akarnak, hogy „a parlament rendes működését lehetetlennek tartják", vagyis, mivel ez elhatárotényezője, a parlament iránt, — ép olyat akarják tenni. Amilyen elbizakodott 'hirtelenséget tanúsít a határozat a törvényhozás egyik tényezője, aparlament irán't, — ép olyat árul el a korona jogaival szemben is. „Kimondja azt, hogy mig Tisza István gróf és Lukács László, akik e tényekért a teljes felelősséget viselni kötelesek, állásukat el nem hagyják, a kibontakozást kizártnak tartja". Vagyis hiába az alkotmány ama alaptörvénye, hogy kormány addig marad, amig a király és a többség bizalmát birja, — az uj koalició a kormány sorsát a kisöbbségtől teszi függővé. Uj fajta szuverenitást létesít: a kisebbség szuverenitását, mely fölötte áll az egész törvényhozás s minden együttes tényezőjének. S nem veszi észre a szerencsétlen koalició, hogy a cézárománia e fokával nem csak nevetségessé válik, — de ép saját óhaja teljesíthet ését teszi lehetetlenné. A miniszterelnök, vele a kabinet nem a kisebbség jóaikaratáA kincs. Irta: Louis Roubaud. • — Na hát itt vagy végtére! Most aztán majd legalább megláthatod, hogy milyen szép jutalomban fog részesíteni a lustaságodért a keresztapád . . . Fogsz rögtön felelni? Hol csavarogtál. Lássuk csak. nem találtál egyetlen kalászt sem a földeken? Azt hiszed ezek után, hogy még sokáig fogunk téged eltartani a haszontalanságodért? Minden gyerek a mezőn keresgél még most, te pedig azalatt alighanem nyújtózkodtál az árnyékban és csöndesen szundikáltál? Te semmirekelő! Nesze érte ez! Nyakleves. — De felelj már valamit. Nesze még egy és még egy, hogy elmúljon a szavad. Alexis nagyon ügyetlenül védelmezte a képes felét az ütések ellen. Sztoikus nyugalommal állt ott s egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elszaladjon a fúria elől, aki ő rajta töltötte ki mérgét. A dolog' végét fájdalommal teli szívvel, de méltósággal és nyugalommal várta meg. A keresztapja jött aztán, félretolta a zsák vászon-függönyt és belépett a konyhába. Nagyon feketeképii ember volt, tüskés fekete hajjal. A nélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a keresztgyerekére, megszólalt: — Az egekre mondom, az ember mégis jó. Én nem vagyok az apja és te nem vagy az anyja. Ha a szegényügyosztály ad is nekünk négy sou-t, ebből még az élelmezést sem lehet fedezni. Ha tehát enni akar, akkor dolgoznia kell. Ma este üres gyomorral fogsz lefeküdni a szalmára, — hallod kicsikém. Az estileves nem naplopók számára készül. A szegény kis vézna, sápadt Alexis a maga gyerekbüszkeségével odaállt a sásfejü ember elé, aki fenyegetőleg szögezte re szemeit. Szeliden és minden harag nélkül olyan tekintettel, mint egy sebesült állaté, mormogta : — Mindez már nem árthat nekem semmit ! — Mi? — kérdezték a férfi meg az aszszony, egyformán megütközve. Alexis a hallgatás e pillanatát fölhasználva, komoly hangon igy felelt: — Én már nem sokáig élek. Én ma megmérgeztem magam! — Te bizonyára megbolondultál, kis fiam? — Én nein vagyok bolond; én ma egy nagy darab arannyal mérgeztem meg magamat. — Mit fecsegsz itt? — Az igazat. Esküszöm rá! Miközben a mezőn a kalászokat kerestem, találkoztam Raoul úrral, a földesúr fiával. — Gyere velem a parkba, — mondta, — nagyszerűen fogunk mulatni! Én elmenteni vele a parkba, de én mondtam, nem tudok mulatni, mert nekem már nem tetszik ez az élet. Raoul a szemembe nevetett és ezt mondotta: — Ha meg akarsz halni, akkor csak ezt a darab aranyat kell lenyelned, ami nem is olyan nagyon nehéz dolog. Elibém tartott egy ötvenfrankos aranyat és azt mondta, hogy ezt a nagybátyjától kapta ajándékba a születése napjára. — A szavamat adom rá, hogy lenyelem! — Őrültség! — kiáltott föl. — De nem fogja ön sajnálni? — Ha én a nagybátyámnak azt mondom, hogy elveszítettem, akikor ad nekem egy másikat. — Hát akkor adja nekem! — Nesze! Az arany nagyon nagy volt. de én azért tiagynehezen mégis lenyeltem. Raoul ur csodálkozva nézett rám és igy szólt: — Ha az arany a gyomrodban megolvad, akkor aztán nem fogsz többé kenyeret enni. A keresztapa és a felesége némán és kérdő szemmel bámultak egymásra. Az eset olyan különös volt, a gyerek nem találhatta ki egészen magától. E mellett csak ritkán hazudott s akkor is nagyon ügyetlenül. Alexis most szomorú arccal jelentette ki, hogy biztosan meg fog halni s ez boldoggá teszi. — Nézz a szemembe! — rivalt rá a keresztapa. — Nem hazugság ez a história is! - Miért hazudnám? — Milyen volt az a pénz?