Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-07 / 181. szám

2 déLmagyarország 1912 augusztus 8. kodott. Nem lehetetlen, hogy az ellenzék most újból azt remélhette, hátha megint igy lesz. Talán ezért feszitették meg a türelem húrját, hátha javukra pattanthatják megint el, bár hogy kolduljon utána az ország. Akár igy gondolták, akár máskép, a dolog ezúttal nem sikerült nekik. Nem ők pattantották el a hurt, a túlfeszültség folytán magától pattant az el. A türelem kimerült, elfogyott: határozni, cselekedni kellett! A kormány és többség ekkor léptek az elszánt, határozott cselekvés útjára. De még a végső perceket sem hagyták eltelni intelmek nélkül. A házelnök utolsó szavai is kérlelők voltak az ellenzékhez, térjen észre, álljon meg a lejtőn, ne kényszeritsen a kemény eljárás szigorára. Az obstrukció féktelen zaja elfojtá szavait. Ha akkor békében vannak, fegyelmet tartanak, a többségi erő kitörésére hiányzott volna az alkalom. Ami történt, minden részletében az ellenzék okozta, ugy az alkalom adással, mint az egyévi előzményekkel. Ahogy az ellenzék okozója annak is, ha a házhatározatok utóbb ellenzék nélkül jöttek létre, mert szolidaritásba állt a Házból kitiltottakkal és önként abszentálta magát az országos ülésekről. Mi felelünk érte szívesen, ami általunk történt. Dé felelni kell az ellenzéknek is azért, ami miatta történt. Mi bizonyitni tudjuk, hogy saját tényeink az ellenzéki obstrukció természetes ős jogos következményei valának. Az ellenzék dolga bizonyitni az ország szine előtt ama motívumokat, melyek ennek az obstrukciónak akár jogosultságát, akár w természetes voltát, vagy csak észszerüségőt is igazolhatnák. san, — liogy meglepetésed annál nagyobb legyen. És hia "véleményemet épen tudni akarod . . . A felésége: Beszélj. Gyorsain! A miniszter: No jó, tehát még ujra leszek miniszter. A felesége (nem mer néki hinni): Gondolod! A miniszter: Biztosan tudom. Nevetve hagyom itt ezt a palotát, mert rövid időn beliil visszatérek ide. Nem nélkülözhetnek engem. Ez alatt a három hónap alatt valóságos herkulesi munlkát ' végeztem. Megtisztítottam Augias istállóját! Most legalább dolgoznak a hivatal okba n, eddig a munka ismeretlen volt előttük. A felesége: Oh! Ha hazánknak több ilyen fia lenne, mint amilyen te vagy! A miniszter: (Hagyjad! Nem tagadom, liogy első pillanatban engem is levert a hir, de inast már elmúlt. Legyünk erősök! A felesége: És hol fogunk mától lakni? A miniszter: Azt hiszem, legjobban .tennénk, ha a mi azelőtti íSt-Michel negyedünkbe vonulnánk vissza. A felesége: Látod, jobb lett volna megtartani .lakásunkat. Én .akartam is, mert éreztem, hogy joíbb lenne . . . A miniszter: Az szerencsétlenséget hozott volna rám. Azt jelentette volna, hogy nem bizorn állásom állandóságában. A felesége: Meddig maradhatunk itt? A miniszter: Minél élőbb távozzunk! SzaMagyar Gábor halála. — Szeged város gyásza. — (Saját tudósítónktól.) Magyar Gábor, a magyar piarista rend főnökével, Szeged díszpolgárával a magyar kultura egyik leg érdekesebb, légmrkánsabb alakja dőlt ki az élők sorából.Halálával nagy veszteség érte a kegyes tanitórendlet, de ugyanannyi a magyar közoktatást, kulturát, amellyel az egész tanitórend élete összekapcsolódott. Magyar Gábor .mindenképen kivette a részét a kulturmunkából. Ötvenegy évig állt a közoktatás tüzvonalában. Először mint tanár, majd pedig mint rendjének főnöke működött a magyar középiskola területén, amelynek fejlesztéséhez minden tehetségével hozzájárult. Munkásságával országos hirt szerzett, mert hiszen neve egyértelmű volt a magyar pedagógiával1. Alig akadt ember, aki nem ismerné a nevét, a részvét ugyanolyan mértékben fordul a koporsója* felé, mint ahogy a mult évben az általános elismerés, amikor ötven éves tanári jubileumát ülte. Még abban az időben lépett a piaristarendibe, amikor az válságos időt élt. Az abszolút korszak mindent germanizáló keze belenyúlt a hazafias rend belső életébe és iskoláinak elnémetesitésével akarta elnyomni a rend hagyományos hazafias szellemét.Magyar Gábor mint a történet tanára kezdte meg működését. Nem csak magyar nyelven, hanem magyar szívvel is tanított s egész generációk életnézete magán hordozta az ő tanításának nyomát. Alig lett harminc esztendős a fiatal paptanár, a rend vezetősége a már akkor is jónevü szegedi gimnázium élére állította. Igazgatása alatt az iskola mintaintézetté fejlődött s országos hirüvé nőtt. De nemcsak mintaintézet lett, hanem a magyarosítás egyik legerősebb tényezője. A délvidéki sváb fiuk a szegedi városi gimnáziumban tanulták meg a magyar szót, szivták magukba a magyar retméin a palotát még a válság előtt ódahagyni. A felesége: Miféle válság? A miniszter: A miénk! Eranciaországímegint válságon megy keresztül. Szegény or. szág! A felesége: Nem az első és nem is az utolsó. Meg lehet szokni. Tudod-e, mi fog nekem-a legjóbban' hiányozni? A miniszter: Minden! A felesége: Eleinte minden. De (később különösen? A miniszter: Nem tudom. A felesége: A kert a szökőkúttal, meg a sok galaanb, .amelyek már olyan jól ismernek. A miniszter: Bah! Azok hamar hozzászoknak az uj arcokhoz. A galambjaid épen ugy, mint az inasok. A felesége: A lakájok?! Azok nagyon kedveseik. A miniszter: Persze. Tudják, liogy ők nem bukhatnak meg. A felesége: Aztán az önök, amint tisztelegték . . . ia csengő, amely az egész háziban hangzott, ha az udvarra kocsi robogott . . . a . . . a . . . A miniszter (gúnyos hangon): A . .*. a . . . szalonok? A felesége: Persze! A.szép XV. Lajos korabeli íróasztal a gobline-etk . . . A miniszter (keserűen): És mindenekelőtt az .a szép jövedelem! szellemet. Egy egészen speciális elmagyarosodott réteg helyeződött el igy a déli vármegyék területén a szegedi gimnázium hatása alatt. Ezt Magyar Gábor okos igazgatásának, vezetésének lehet köszönni. Magyar Gábor józan szigorúságával, pedantéria nélkül való fegyelmezésével imponálóan hatott a keze alatt serdülő ifjúságra. A léhaságnak, nemtörődömségnek, nyegleségnek kérlelhetetlen ellensége volt. Azért még sem ismerték lelketlen fegyelmezőnek, mert valósággal atyja volt a tanulóknak, akik közül mindenkit meghallgatott. Nemcsak a tanulóifjúságnak volt a vezetője, hanem a tanári karnak is. Igazgatása idején fejlődtek kitűnő oktatókká a professzorok, ugy hogy iskolája valósággal tanárképző volt. Szigorúan ragaszkodott a rend hagyományaihoz, pedlagógia elvéhez, amelyet még a rend alapitója hagyott örökül utódira. A szigorúságot jósággal kellett enyhíteni — mondja a régi piarista elv. Ez volt Magyar Gábor pedagógiai elve, amelyet nemcsak maga követett, hanem megkövetelte a vezetésével működő tanároktól is. Mint ember egyike volt azoknak, akiket mindenki tisztelt, becsült és nagyra tartott. Tapintatos volt az érintkezésben. Nemcsak a szülőkkel, hanem a társadalmi életben való érintkezése is ilyen volt. A szülők bizalommal fordultak hozzá tanácsért gyermekeik érdekében, a társadalom pedlig bevonta személyét minden kulturális mozgalomba. Szeged városának egyik legnépszerűbb, legtekintélyesebb alakja lett, aki megszerzett egyéni súlyát is iskolája fejlődésére használta föl. ö építtette meg a rend uj gimnáziumát, amely ma is egyike a legjobbaknak. Hogy Szeged városa anynyit áldozott z éptésre, abban nagy része volt Magyar Gábornak. Nevét ekkor már széthordozta az országban a hir, ezért nem keltett meglepetést, mikor a megüreA felesége: Hát mind elmúlt volna? Visziszavonhatatlanul1 vége? A miniszter: Nem örökre! A felesége: Mégis meddig? Mit gondolsz? A miniszter: Hamarább jön vissza, mint gondolod! A felesége: Mégegyszer miniszter leszel? A miniszter: Talán még több, —- miniszterelnök! ' A felesége: Ah, Edmond! A miniszter: V.agy talain . . . A felesége (lélegzet iicíkíü): Mi-i-i? A miniszter: Ah! . . . Seanmi! A felesége: Vigyázz! Messze ragadtad magadat. A miniszter (tartózkodóan): Lehet . . . Talán. A felesége: Oh! Csak ez a költözködés elmúlt volna. A puszta gondolat beteggé tesz. A miniszter: Gondolj diadalmas vissz a jöveteledre ... a választóimra . . . erre az országra, amely engem méltányol . . . amely engem megért . . . erre a népre, amely engem szeret . . . A felesége: Amely azonban köziben a te utódodat fogja szeretni! A miniszter: iSemmiesetre sem! A feleség: Ki lesz? Tudják már? A miniszter: Én nem érdeklődtem iránta! Biztosan megint valami üresfejű ' , , v* i -'.Í 'ti—. ' „