Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-22 / 8. szám

1912 t. évfolyam, 8. szám Csütörtök, augusztus 22 DÉLMAGYARORSZÁG SzerResztíség és Kiadóhivatal Szeged, sa Korona-utca 15. szám EE Baéapesti szerkesztőség és klsdóhivatal = VL, Liszt Ferenc-tér 9. c= ELÖF1ZETESI AR SZEÖEDEh mész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6*— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 BUér. ELŐFIZETÉS! AR VIDÉKÉN: egész évre , R 2J-— félévre . . . R IV— negyedévre. K 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAMs Szerkesztőseg 305 c=i Kiadóhivatal S34 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telelon-száma 21—76. tm^mtm Szavak, szavak, szavak.1 A „restitució" koraszülött ötletét rég eltemették és elsiratták. Észre kellett ugyanis venniök, hogy ennek lehetőségében senki sem hisz, kívánatosnak senki sem tartja, — hát az ellenzéki szólamok és formulák népes temetőjében helyezik el örök, szellemtelen nyugalomra. Most már egyáltalán nem beszélnek arról, hogy az országra nézve annyira nélkülözhetetlen, fontos és üdvös törvényeket visszaszívják, — a „restitució" helyét egy éppen oly szép hangzású idegen szó, a „reparáció" foglalta el, melyet bizonyára valami „deklaráció" alakjában képzelnek el. De mindez csak szó. Mert hiszen mi az, amit a munkapártnak s a kormánynak reperálnia kellene? Azt, hogy véget vetett egy elenyésző kisebbség terrorizmusának ? Azt, hogy a magyar parlamentárizmust, vagyis az alkotmányosságot és állami létet a végső veszedelemtől megmentette ? Azt, hogy halaszthatatlan törvényeket hozott az állam biztonsága és korszakos jelentőségű törvényeket a magyar kultura szolgálatára ? Vagy azt, hogy ujabb korszakos törvények hozatala számára a parlament munkaképességét biztositotta ? Ezeket a tényeket kell-e reparálni, módosítani ? Újra lehetőséget kell-e nyújtani valamely elenyésző kisebbség terrorizmusára, vissza kell-e állítani a végzetes akadályokat, amelyek a magyar törvényhozást egy évtizeden át megsemmisítéssel fenyegették ? Vagy azt képzelik „reparáció" alatt, hogy minden ugyan megmaradjon, a hogyan azt az országgyűlés a nemzet javára megvalósította, csak akik megvalósították, ítéljék el önmagukat valamely deklarációban ? Vagy pedig ugyanazt az alkotást Ítéljék el, amelyet a köz érdekében megvalósítottak s amelyet megváltoztatni senki — még az ellenzék sem — akar? Hát hiszen tudjuk, hogy az ellenzék körében akadnak elsőrangú formula-mesterek, de igazán kíváncsiak lennénk arra a mesteri formulára, amely korszakos alkotásokat megbélyegezne, mialatt fenntartja, a mestereket sújtaná, mialatt munkájuk hasznát élvezi ? S jellemző, hogy némely ellenzéki fél részéről még azt kívánnák, hogy a kormány tegyen ilyen irányú javaslatokat, — hogy a munkapárt és vezérei segítsék elítélni a saját nagyszabású törvényalkotásaikat s a parlamenti rend biztosítékait, amelyeknek megvalósításával messze jövőre kiható érdemet és dicsőséget szereztek maguknak. S mindezt azért tegyék, hogy a vereséget szenvedt ellenzéknek a visszavonulásra utat nyújtsanak. Hasonló szerénységü az a kívánalom, — amely az ily „reparációk" hátterében lappang, — hogy azok a vezérek, akiknek a nevezetes alkotások köszönhetők, — mondjanak le, vonuljanak vissza. Akik az ország nagy ügyét győzelemre vitték, mondjanak le azok kedvéért, akik az ügyet támadták s vereséget szenvedtek. Ebben a szerény követelésben nyilatkozik némely ellenzéki politikus mivolta a maga teljes valójában; az eszmétlen személyi politika. Elvről, vívmányról, választójogi vagy másnemű reális követelményről szó sincs, ép ugy nincs szó restitucióról, alkotmányjogi koholt sérelmek orvoslásáról, — csak arról, hogy egyes vezető személyiségek távozzanak helyükről. Hát Lukács László miniszterelnök legutóbbi nyilatkozatában világosan, félre nem érthető módon mondotta meg, hogy egy pillanatig sem haboznék helyét elhagyni, ha ezzel hidat verhetne a békének. Ugyanez tudva van Tisza Istvánról is. Ámde ebben a felvételben mikép képzelik ellenzéki részről — a munkapárt szerepét? Azt képzelik a lehetetlen helyzetbe jutott ellenzéki pártok, hogy a munkapárt a saját vezérei ellen támad majd? Vagy hogy a munkapárt a saját vezérének elejtésével avagy elengedésével — igazságot szolgáltat majd a zenés obstrukciónak és elismeri önmagáról, hogy mindaz, amit tett és alkotott, oly hiba volt, melyért vezéreinek távoznia kell? S feltennék a munkapártról ezt az öngyilkosságot akkor, amikor a párt sikerei tetőfokán áll, mikor az ország számára nevezeMitra arca. Irta: Szekula Jenő. • A legszebb arcot, amiről művész sejtelme csak valaha is álmodott, egy szűk és szegényes Kmuzeumban láttam, valahol Óbuda fölött, kőbe faragottan — és ez Mitra isten arca volt. Gyönyörű, kisértő szépségű ifjú, — igen, emlékezem — balkezével, amelyben meseszerű erő szunnyadt, egy bikát fogott le szarvainál s jobbjában könnyű tört emelt magasra. (Egészben olyan, mint egy antik torreádor, a bikát talán ma is ilyen tőrrel teritik le a spanyol arénákban.) Alig másfél méter széles dombormű, a márvány kicsorbult és megfeketedett, de nem tudtam betelni a nézésével. Hipnotizált és a bűvkörébe sodort a szoboristen kétezeréves szépsége. Talán ugyanazt a megilletődést éreztem, a mit a római katona, akit ideállitottak őrnek a Dunapartra, ha vad babonáktól halálra hajszoltan, először botorkált le a félisten földbeásott templomába. Azt hiszem sohasem élt ily szép ifjú, bizonyára itt, Akvinkumban sem, ahol a művész vésője életre faragta a szintelen márványból. Vagy talán még Rómából hozta el magával a büszke második segéd-légió, melynek ő volt a legféltettebb és legszentebb kincse. Nem hiszem, hogy Antonius szépsége vetélkedhetne az övével de az bizonyos, hogy ily fölemelő és megejtő nézést, amely Mitra szeméből sugárzik ki, nem láttam egyetlen ókori isten arcán sem! Mert ő legkésőbben született, az antik világ már leáldozó és meleg párázatában, mikor a művész vésője már a legfogékonyabb volt minden megálmodható szépség könnyed és finom kifejezésére. Alakja nem volt holt formákhoz kötve és elnyüve, mint a többieké, akár Jupiteré is. Szabadon rajzhatta körül mesealakját a művész termékeny fantáziája. A leghatalmasabb volt ő, igen, neki kellett tehát a legszebbnek is lenni, — milyen természetes! — nem érti senki az antik idők titkát, aki ezt a gondolatot nem tudja a magáévá tenni. S nekem is ide kellett jönöm a vörösvári rétre, hogy ezt megtanuljam. Mert most láttam először Mitrát. De ezt a nézést nem fogom elfelejteni sohasem. Nem láttam még ilyen csodálatos szemeket kőbe faragottan. Győztes és szerelmektől mámoros tekitet és mégis vonzó és mégis magához emelő. Igy csak egy isten nézhet az ember fiának szemébe! Az Isten. Másfél óráig állottam a szegényes, fehérre meszelt muzeumban s csak a titokzatos légió-isten alakját néztem. Milyen különös! Mig csak könyvekben olvastam róla, rut és otromba keleti bálványnak képzeltem el. Az öldöklés és a bosszú vad nemtőjének. S nem tudtam még, hogy ö a kard fölszentelt istenfia azé a kardé, amely a lovagok kezében suhogott. Milyen különös! Ide kellett jönnöm egy külteleki muzeumba, hogy megértsem a Mitrakultuszt. Mert eddig rejtelem volt nekem, de most már tudom, minthogy azt is megértem, hogy miért ordítoztak oly diadalittasan Pompejus részeg matrózai, mikor az ő szobrát először hozták el Rómába. Hogy miért szerette ugy a nép és miért rajongott érte a katona, a császárság késő idejében, mikor a többi isteneket már megtagadták, vagy elfelejtették. Most már tudom! A legszebb volt ő. Őt kellett tehát a legjobban szeretni. Uj Herkules, a keleti mesék varázsköntösébe öltözötten. Szép volt és erős: a legnagyobb két erény, ami a római lelket megejthette. * Győzhetetlen napisten! Ilyen jelentéseket küldtek Mitráról a pannon táborhelyeken állomásozó katonák, Nekik szükségük volt reá és a benne rejlő hitre, jobban, mint bárhol a világon, ezen a kísérteties határvidéken, a hol a légionárius élete ahhoz a szálkarhoz volt kötve, amely az övéhez volt erősitve. Valóságos lovag istenné nőtte ki magát a katona vad képzeletében. Kelet babonás királyfia, a ki százszorosan megszépült azóta, hogy a védák^titokzatos földjéről világhódító útra kelt. Ő a volt a hűség és az igazság őre, — igy gondolták, — meg-