Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-20 / 7. szám

U912 1. fcvfolvam, 7 szén\ Kedd, augusztus 20 DÉLMAGYARORSZÁG SzerKesztöséíj es k&adóbivaiai Szegen, Korona-utca 15. szám c= laíapesti izerkesztfiség és kiadóhivatal a VI., Liszt Ferenc-tér 9. c= ELÖFIZETtSl aí\ iZfcblDEii s«ész évre . R 24'— félévre . . . R 12negyedévre , R 6'— egy hónapra R 2' Ffives szóm ára 10 Bilér. C4.ui'utitil Htt vilifcivüt: eaész évre : R 28-— félévre . . . R ívnegyedévre . R egy hónapra H 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. toeron-szan, SzerkesztSseg 305 c_ ifiiáfthivatai m Interurbán 305 Budapesti szerkesztőse® tcíeion-száma 2t—76 A Szent Jobb. Áldottak legyenek a Szent Jobbok, amelyek nem maguk felé hajlanak, hanem másokért dolgoznak. Mind szent az ilyen, de mind ritkább. Sínylődik a világ náluk nélkül, soha inkább, mint most. És amikor e mai napon végig hordják, vagy legalább megmutatják az országot alapító Jobbot, — amelyet annyiszor elloptak tőlünk jámbor barátok — harsonás és zászlós heroldoknak kellene a nemzet nevében hirdetnie : — Szent Jobbra, újra van szükségünk ! Fehér apácáknak és fekete papoknak kellene hangosan sirván siránkozni: — Oh, Mária, könyörögj fiadnál, hogy ilyent küldjön nekünk ! Az ember lelkesen önző lény. És te magyarom, olykor lelketlenül önző vagy. Hozzászokva ahoz, hogy mindég akadt valami problematikus nagy fiad, aki helyetted gondolkozott és cselekedett: most gondtalanul élsz a legnagyobb jólétben vagy a legsavanyubb nyomoruságban, kiki véletlen sorsa szerint. Önző butaságunkban, behájasodott szemünkkel meg se látjuk, hogy legnagyobb érdekeink, legszentebb hasznaink sokszor veszedelemben vannak, mivel mostanság nincsenek jobb kezek, ha jól megszámláljuk, korszakos, igazi, egy sem. Egyet mégis, a múltnak a kedveért különböztessük meg. Ez egy nyolcvankétesztendős kéz, amelyről büszkén jegyzi föl a krónikás, hogy biztosan csattantja el a ravaszt és a daliás ifjú szarvas holtan hull a bokorba. A királyi vad, a királyi kéz által. Van valami megnyugtató, hogy ez a kéz újra éled az ischli hegyek alján, pedig már el voltunk készülve, hogy az egész kép, vadászostul és vadastul végkép eltűnik e földi projektográf területéről. A szent jobb, amelyet fel kell vennünk az egyetlenegynek, tehát nem ereklye még. De amilyen biztos, energikus és fáradhatatlan volt mindég, a nagyobb mozdulatokat sohasem szerette. Most pedig miután hatvan és néhány esztendeje munkálkodott, stereotyp végzi mozdulatait: aláir, vagy alá nem ir. Hatalma és csudája sablonos lett és őrültség volna azt hinni, hogy valaha még fölrázza e pállott almán lustálkodó országot! # A tarisznyát már megtöltötték — bőven van mit tenni bele az idén — amikor e sorokat irom és Szent Jobbot és a nem szent fővárost látni zarándokolsz fölfelé vidéki magyarom. Csak menj és láss, isten hozott náluk. A rongy városba, a tündéri városba. Mert ennél a helynél szebb és utálatosabb nincs. A legcsudásabb emberi kőfészek ez lehetne a világon, ha, akik benne laknak igazán törődnének vele. De ha hiányzik a Szent Jobb, itt hiányzik igazán, ahol pedig az ereklye őriztetik. Itt egy darabkát is el nem söpörne senki a más háza előtt; minden szemetet kiki a maga udvarán gyűjt halomra. Hogy lokálpatriotizmus nincs, az még érthető, mert Pesten kevesen laknak pestiek. A gazdag emberek különösen nem törődnek e helylyel, amelyet csak gyarmatnak néznek, ahol pénzt termesztenek és ahová télen aratni járnak. Hogy egy nem akad közöttük, aki igy szóljon : — Itt lettem naggyá, itt szedtem meg magamat, teszek e helyért valamit! Amig itt él a gazdag ember nem teljesiti — igaz nem előirt — kötelességeit, Mielőtt azonban eltávoznék e földről, amelyet föl nem falhat — inkább ez őt — egyik-másik hagyakozik. Valami csipetnyit a halott akadémiára, valami cseppet az árváknak, hátha törvénytelen gyerekük avagy unokájuk lappang közöttük ? ! Nem szép az életük és nem szép a testamentumok és amikor mindkettőt látom, szomorú irigységgel gondolok a külföldi nagy városokra, amelyek tele vannak hiu alapitókkal és ambiciózus halottakkal: csupa emlékmárványtábla és magánközintézet minden. Itt, helylyel-közzel dobnak egy-két forintot, hogy a király és az aktuális miniszterelnök nevével egy márványtáblára kerüljenek . . . Nervus urbis. Mitől lobognak a lámpák? És a gépek mitől zugnak? Fel szoktál-e nézni néha, Hol a hosszú drótok búgnak? Ugy tetszik, hogy értem olykor — Ugy jön olykor, mint az álom — Hogy a zugó sodronyokban Mit beszél a viUamáram: ,.Hajdan aki szabad órjás Fenn a felhőkben dörögtem, Mostan rabként gépet hajtok; Surranok e dróterekben. Surranok a selymes ércen, Érben holt vér, vérben rab láz; Jaj az efemér embernek, Aki engem drótba zabláz. -JE Jaj a rámszálló madárnak: Szárnyat ejtve fog lehullni; Jaj az efemér embernek, Aki hozzám merne nyúlni. Surranok a szabad légben Félelmesen, bárha szolga: Tudjon nékem szótfogadni,1 Aki nékem parancsolna. Télen sodronyom ezüstös Zúzmarával kivirágzik; Nyáron a nap gyilkos fénye Gyilkos drótjaimon játszik, Minden gyilkol, ami, fényes, Anélkül, hogy maga veszne. Igy a nap és igy a villany, Igy a kard és igy az eszme. I Így a város forró lelke, Melyet titánteste zabláz: Ezer vékony idegszálban , Csupa zárt hő, csupa rab láz. Mennyi erő feszül bennem S mozdulatlan drótban rángok — Csak forogjatok ti gépek, És lobogjatok ti lángok!" BABITS MIHÁLY. A Marseillaise. Irta: ANDREJEV LEONIDAS. Nyomorult nyulszivii lény volt, undorító türelmességü, mint az igás barom. 'Mikor a gúnyos és rosszindulatú sors közónk vetette, mint a bolondok kacagtunk najta. Megesik inéba az ilyen állati és nevetséges tévedés. ö pedig, ő természetesen sirt. iSdha ón olyan könnyen síró embert nem láttam. A szeméből, az orrából, a szájából folyt a könnye, hogy vízzel megszivódott és kifacsart szivacsnak nézte volna az ember. Láttam én már közöttünk más síró embert is, de azoknak a könnye a tüzíhöz volt hasonlatos, amely megfutamítja a fenevadakat. Azok a férfias könyek megrvénitették az arcot, de megfiatalították a szemeket. Olyanok voltak, mint a föld meggyuladt kebléből vad erővel kivetett folyam: eltérülhetetlem nyomokat hagytak és egész sereg földhöz ragadt vágyat, meg nyomorú gondot rejtették el. Amikor azonban ő sirt, kivörösödött az arca és nedves lett a zsebkendője. Bizonyára kötélen szárogatta meg azután, különben honnan vett volna annyi zsebkendőt? Száműzetése egész idején egyebet se tett, minthogy sorra járta valamennyi fölebbv.aióját, mindazokat, akiket ismert közülük, mindazokat, akiket a képzelete tett meg azoknak. Megalázkodott előttük, sirt, esküdözött, hogy ártatlan, kegyelmet könyörgött ifja kora számára, fogadkozott, liogy csak imádságra meg hízelkedésre nyitja ki ezután a száját. I)e azok, csak ugy mint mi,. kinevették és per „szegény nyomorult disznó" bántak vele. Néha rákiáltottak: — Gyér ide, szegény disznó! Ö pedig minden hívásra alázatosan futott, mert hátha arról hall hirt, hogy visszatérhet a hazájába: holott azok csak nevettek rajta. Ép olyan jól tudták ők is, mint mi, hogy ártatlan, mégis (kinozták, hogy megfélemlítsék a többi nyomorult disznót; mintha amúgy nem féltek volna eléggé.