Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-20 / 7. szám

2 DÉLMAQYARORSZÁG 1912 augusztus 22. Hol volt a meggazdagodott pék — példának okáért — aki abban az időben, amig a város kovászos krumplival élt, föltürte volna jobbján az ingét és igy szólt volna: n—. Sok rosszat és kicsinyt dagasztottam nektek, amig munkában voltam, most sütök jót az egész városra és — még jó seítet csinálok vele! Mindehez egy nagyobbszerü és bátor mozdulat kellene. De a kezek itt puhák, bénák, korcsosan befelé fordultak. Könyörögj érettünk és tégy csudát csudatévő Szent Jobb kéz. A politikai helyzet. (Lukács a király előtt. — Lesz-e béke ? — Az 1913-iki költségvetés. — Andrássy Gyula és Károlyi Miháiy cikkei.) (Saját tudósítónktól.) Újra rendkívül jelentőséges esemény előtt áll a politikai világ. Lukács László miniszterelnök augusztus 22-én Ischlbe utazik, ahol kihallgatáson jelenik meg őfelsége előtt. Legközvetlenebb célja a miniszterelnök audienciára jelentkezésének kétségtelenül az, hogy a maga és a kormány szerencsekivánatait tolmácsolja nyolcvankettedik születésnapja alkalmából a királynak. Több mint valószínű mégis, hogy ezt az alkalmat felhasználja a kormányelnök arra is, hogy a politika eseményeiről s általában a politikai helyzetről jelentést tegyen. A miniszterelnöknek módjában van, hogy kedvező képet tárhasson az uralkodó elé a nagyenyedi ünnep fényes sikere és a bácstóvárosi választás minden várakozást felülmúló eredménye után. A két nevezetes esemény jelentőségben ott találkozik, hogy mindegyik bizonyítja, hogy az ország közvéleménye helyesli, ami történi s nyugodt bizakodással néz az elé, ami történni fog. Lukács László miniszterelnök beszámoló beszédében azt hangoztatta, hogy a békének mi sem állja útját a parlamenti munkaképesség egyidejű biztosítása esetén. Ez olyan fejtétel, amelyet mindenki vállalhat s-amelyet mindenkinek vállalnia keli is, mert hiszen minden politikai kérdésnek háttérbe kell szorulnia ott, ahol az ország szükségleteinek kielégítéséről van szó.' Már pedig rendkívül fontos kérdések megoldása sürget. Igy az 1913. évi költségvetés elkészült, a minisztertanács le is tárgyalta s igy az ősszel akadálytalanul a képviselőház elé kerülhet. Ugyancsak elkészült és szintén csak parlamenti elintézésre vár a tisztviselői nyugdíjtörvény revíziójáról szóló törvényjavaslat is, amely évtizedes méltánytalanságra és sérelmek orvoslására hivatott. A költségvetés elintézéséhez fűződő ezer meg ezer érdek s az ország tisztviselői karának jóvolta függ mindenekelőtt attól, munkaképes állapotban ül-e össze szeptemberben a parlament? Nem természetes s nem elengedhetetlen föltétel-e ilyen körülmények között a munkaképesség biztositása? Itt emiitjük meg, hogy az ellenzék vezérei közül elsőnek Andrássy Gyula tette meg reflekszióit a miniszterelnök nagyenyedi beszámolójára. Cikket irt abba az újságba, melyet publicisztikai orgánumának ismerünk. Andrássy erős stiliszta. Ezúttal azonban szokatlanul gyenge. Nem tud hatásos érveket csoportosítani a maga álláspontja -mellett és cikkének szinte valamennyi passzusánál fennakad az, aki kritikával olvassa a fejtegetéseit. A grófi cikkíró különösen azt hangsúlyozza, hogy ő előre tudta, hogy Lukács László a maga béketörekvéseit fogja bizonyítani s azt fogja igazolni, hogy őt a . harcra az ellenzék kényszeritette. Hogyne tudta volna! Épen Andrássy ne tudná ezt, amikor az egész ország tudija? Igenis, Lukács László a parlamenti békének volt a hive mindenkor; ma is az. De amilyen őszinte hive a békének, épen olyan határozott ellensége az obstrukciónak is. És amint csinált titkot a béke-barátságból, épen olyan kevéssé leplezte az obstrukcióval szemben táplált kárhoztató érzületét. De hát Andrássynak az a véleménye, hogy ha Lukács László hive is volt a „politikai" békének, az eljárásnak mégis szükségképen harcra kellett vezetni, mert rosszul csinálta. Ezt az elitélő kritikát viszont mi tudtuk előre. Mert Andrássy szerint, egy idő- óta, mindenki mindent roszszul csinál ebben az országban. Legfőképen pedig Lukács László, akit, a saját kijelentése szerint „ritkán szokott zaklatni a tanácsaival". Talán ezért is csinál mindent olyan rosszul!? „A nagyenyedi hős" címen Károlyi Mihály gróf is cikkezett az Egyetértés-ben s azon szerény óhajának ad kifejezést, hogy Lukács László mondjon le. A grófi cikkírónak ez az óhaja legfőbb politikai elve. Ezenkívül még az a vádja érdemel figyelmet, hogy a miniszterelnök párthiveinek eltérő nézetei miatt nem mer a választójogi program részleteiről nyilatkozni. S hozzáteszi Károlyi, hogy szociálistáknak, nemzetiségeknek, főuraknak egyaránt tetszeni teljesen lehetetlen. Igaza van Károlyinak, ez teljesen lehetetlen. Annál csodálandóbb, hogy a nagykárolyi hős e lehetetlenséget is lehetővé tudta tenni. Csak az ő ritka bátorsága és hősiessége valósíthatta meg a radikális konzervatív, szociálista-feduális, proletáraulikus, földosztó-hitbizományos elvkeveréket, amelynek a pesti utca csodájára jár. A hősiesség netovábbját azonban cikke végén tanusitja gróf Károlyi Mihály, midőn a földosztásról szólva azt mondja, hogy „ha igazán arról lesz szó, hogy mit kiván a haza és mit nem, én nem fogok a függetlenségi párt hátamögé bújni." Burkolt módon azt sejteti a nagykárolyi hős, hogy igenis lesz ő, ha kell, föld-osztó is. Csak még kissé homályosan nyilakoztatja ki ezt, némi fentartással, óvatos bátorsággal, illetve tartózkodó hősiességgel. De azért A magánosságtól való állati félelem hozzánk-liozzánk kergette, de arcunk mindig szigorúan és zárkózottán fogadta., 'ós hiába kereste a kulcsot, amely megnyissa neki az utat Kétségbeesésében „kedves barátainak és bajtársainak" szólított banniiiüket, de mi csak a fejünket ráztuk: — Vigyázz! Meghallanak! — mondtuk. •Amire ő, a szegény disznó, azonnal az ajtó felé pillantott. Hogyan állhattunk volna meg komolyan? Kacagtunk a kacagáshoz nem hozzá szokott hangunkon, ő pedig megindultan is, örülve is leült mellénk és sirva beszélt asztalán hagyott könyveiről, az édesanyjáról, testvéreiről, akikről azt sem tudja, ihogy élnek-e még, vagy meghaltak fájdalmukban és bánatukban. A vége mindig az lett, hogy elkergettük. Amikor elhatároztuk, bogy éhezni fogunk, rémület fogta el: soha mulatságosabb rémület, [Mert szegény disznó igen szerette a táplálékot és nagyon tartott kedves bajtársaitól, a porkolábjaitól is nagyon félt. Riadtan jártkelt közöttünk, szakadatlanul itatta homlokát kömynyel, vagy verejtékkel ázott zsebkendőjével. Végre ezt kérdezte tőlem habozó hangon: — Sokáig fogtok éhezni? — Sokáig, — feleltem szigorúan. — És titkon se fogtok enni? — A mamánk majd küld aprósütemónyt — feleltem komolyan. Bizalmatlanul nézett rám, fejét rázta és mélyen sóhajtva távozott. Másnap rémülettől zöld ábrázattal azt jelentette ki: — Kedves bajtársaim, veletek fogok éhezni! De esiak egyetlen egy hang felelt neki; ezt mondta: — Éhezzél magadban! És éhezett. Nem akartunk hinni benne. Bizonyosra vettük, hogy titkon eszik. A porkolábjaink ugyanugy gondolkoztak és amikor a koplalás végével éhtifiiszba esett, beértük annyival, hogy a vállunkat vontuk: — Szegény disznó! — Szegény disznó! De egyikünk, az ia társunk, akit soha senki se látott nevetni, igy szólt komolyan: — Bajtársunk ő; gyerünk hozzája. A beteg össze-vissza beszélt mindenről és a szavai olyan szomorúak voltak, mint az egész élete. Kedves könyveiről 'beszélt, az édesanyjáról. testvéreiről; az ártatlanságát erősgette esküdözve és kegyelmet kért, A hazáját emlegette, Franciaországot emlegette, a drágát. Óh! Átkozott, légy emberi sziv! A szivünk majd megszakadt arra a felkiáltásra, hogy: „Franciaország, te drága." Mindannyian (mellette voltunk, amikor kiadta lelkét. Halála előtt néhány perccel eszméletre tért ós csöndesen elterülve feíküdt sápadtan, legyöngülten; mi pedig, a bajtársai, mi szótlanul álltuk körül ... És vala- [ hányan voltunk, mind, mind hallottuk, amint ezt mondta: — Majd ha halott leszek, énekeljétek el fölöttem a Marseillaise-t. — Hogy mondtad? — kiáltottuk mind megremegve örömünkben és haragunkban. Megismételte: — Majd lia meghaltam, énekeljétek el testem fölött a Marseillaise-1. És a szeme életében először maradt száraznak, holott mi mindannyian sirtunk és a kényeink folytak valamint a tüz, amely megfutamitja a fenevadakat. Kilehelte .lelkét; mi rágyújtottunk a Marseillaise-re. Fiatal és erős hangunk elénekelte a szabadság hatalmas himnuszát és énekünket az óceán fenyegető moraja kisérte, az óceáné, amely hullámainak taraján elvitte a drága Franciaország felé a sápadt félelmet és a véres reménységet. Ö pedig, a nyomorék, nyultestü lény, de akiben az ember szárnyas lelke élt, örökre jelképünkké lett. Bajtársak ós barátok, térdre a hős előtt! Énekeltünk. A puskák fenyegető szeme láttára, a mellünknek szögezett szuronyok kifent hegye előtt diadalmasan ós hatalmasan visszhangzott a rettenetes himnusz, 'amiközben a fekete koporsó lassan ringatózott bajtársaink karján. A Marseillaise-1 énekeltük! ...