Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-11 / 185. szám

1912 augusztus 11. DÉLMAGYARORSZÁG 17 A köteles hozomány. A mult héten egy csattanós botrány, tegnap egy szép fiatal leány öngyilkossága, ma és minden nap egy csomó lefagyott ábránd, meghiusult álom, csöndesen vagy kétségbeesve elviselt tragédia — örökkön aktuális a kaució, mely aranymérlegen latolgatja a katonatiszt házasodási engedélyét. Alapjában nem is olyan oktalan intézmény ez. A házas,ság komoly dolog és a legmelegebb tűzhelyhez is pénzért adják a fát, meg a szenet. Nagyon helyes tehát, ha sorompó közé fogják a hebehurgyaságot (bár hiszen másrészt ma, a nősüléstől való huzódozás e gyöngykorszakában talán inkább egy kis biztatás is elkelne), de meg aztán, mikor a kauciót kieszelték, arra is gondloltak, hogy a katonatiszt a harcmező jelöltje és jó, ha az özvegyre nemcsak az a kis sovány járadék vár, amit a kincstár ad neki havi részletekben. Csakhogy amily helyes a kaució elve általános értelemben, ugyanoly félszeg a katonatisztekre való alkalmazásában, ami pedig az özvegyek és árvák sorsán való aggódást illeti, arról ma, mikor háborúba vonulni alig valamivel kockázatosabb, mint fényes nappal egy körúti keresztezésen átmenni, igazán nem való a katonatisztekről megkülönböztetéssel beszélni. Annál inkább indokolt azonban jegyzékbe szedni a belső ellentmondásokat, melyek a kaució körül gabalyodnak össze egymással. Először is, a kaució valami furcsán kétlaki lénynek tünteti fel a katonaVtoísó vonatra várva. Zug zakatolva prüszköl a vonat, Felsüvit a fütty, indul a gép, Egy „Istenhozzád!" — egy kézszorítás, Felém nem nyújtja senki kezét . . . Nincs aki hívjon, nincs aki várjon, Csendes nyugalom borul reám; Ti is elértek, atánnam jöttök Tüskés, göröngyös Kálvárián. És ha jön majd az utolsó vonat, Fáj a könny, a bucsu, de menni kell, Engem nem kisér, nem sirat senki, Vájjon kinek jobb: Néktek? Nékem? . . . Szentmiklóssy B. J. tisztet. Megszoktuk, mert ugy hirdetik, hogy a katonatiszt és a gavallér: két oly fogalom, mely fedi egymást és amely között nincs különbség. Másrészt ugyanily nyilvánvaló, hogy semmi sem kevésbbé gavallér-vonás, mint a pénzhez igazitani a szerelmet, helyesebben: a hozománytól tenni függővé az esküvőre való hajlandóságot. íme azonban, ugyanaz az erkölcsi kényesség1, mely igy alkotta meg a gavallér fogalmát és amely mint példányképre mutat a katonatisztre, kötelezőnek ismeri el rá nézve, hogy amikor házasodini akar, egyenesen a gavallérellenes álláspontról szabja meg a feltételeit. Mindenütt másutt az a szerelem, mely csak a hozomány miatt hőköl vissza az esküvőtől, gyanússá teszi az embert és árnyékot vet reá, csak épen a katonatisztnél, a mintagavallérnál van szinte megfordítva a dolog. Neki nemcsak szabad, de kötelesség, hogy a hozomány okából szüntesse be az udvarlást és ha ilyenkor leszerel, nem hozománykergetőnek, hanem áldozatnak számit. Mérsékelje az itt megszólalásra kész megütközést, hogy csakugyan az is. A kaució áldozata. Mindez azonban még csak azt mutatja, hogy az élet ezen a területen sem az elvek logikájának nyilt országútján, hanem a megalkuvások zeg-zugosam kanyargó ösvényein halad. Jelentősebb a kauciónak az a vonatkozása, mely a katonatiszt kivételes helyzetéről és még inkább a vele szemben érvényesülő hivatalos képmutatásról Jöttél — halkan csobogott az éjjel mesezenét. ii. Lányok danolnak: — Valakit ugy várunk, ha kint a fáknak dus virága ring. S csak varrnak, varrnak ujjaink, kivarrjuk szemeinket. Dalunk nem lesz vig soha már. Tavaszt minden lány félve vár: ha valahol egyszer ránk talál, meg sem ösmer többet minket. Forditotta Bózsa Ferenc. « tanúskodik. Mert mi a katonatiszt? Bármily föllengző, hősies és ragyogó emlékek porzanak is vágtató paripája nyomában: a katonatiszt — államhivatalnok. Ugyanúgy, mint a sótárnok, a tanár vagy a járásbiró. Miért van tehát, hogy mig ezeknél senki se keresi, van-e és mekkora a hozománya, addig a katonatisztnek hiteles bizonyítványt kell előterjesztenie, hogy nemcsak szerelemből nősül? Holott a könnyelműségtől való visszatartás amazoknál se lenne kevésbbé indokolt, vagy pedig megfordítva: a beleszólásra itt sincs több jog. Mi hát ennek a megkülönböztetésnek az alapja? A látszat szerint az, hogy az állam jobban vigyáz a katonatisztre, mint a többi hivatalnokára, valójában azonban e nagyobb gondoskodás nem egyéb, mint tényleges bujtogatás olyas valamire, amitől a katonai főhatóságok nyiltan nem győzik eléggé óvni a tiszteket. Ott tudniillik, ahonnan a katonatisztek ügyeit kaucióstól és minden egyebestől kormányozzák, semmi se lebeg gyakrabban az ajkukon, mint a katonatisztek eladósodásának a megakadályozása. Bankalapítási tervektől a hadtestparancsnoki dliszebédek korlátozásáig minden erre irányul. Ugy látszik, mintha a kaució kötelező voltának a fentartása egészen jól találna e rendszerhez. Csakhogy épen megfordítva van. A kaució egyenesen elismerése annak, hogy a katonatiszt köteles többet költeni, mint amennyije van. MinS elmúlt: a fele életünk. Most itt a másik. Nyári reggel. S a homlokunkon hány redő! A lábunk reszket, fejünk szédül, Az uttól-e, az öregségiül? Ugy tikkaszt, fojt a levegő . . . Egy-egy pipacs fakult virága Oly lankadón kér, hogy letépd, S mig kék-eres kezed felettük: Vajh lesz erőnk, hogy elfeledjük A mult komor kísérletét? Megyünk csak lejjebb, egyre lejjebb, Egymásba fonva karjaink . . . Vajh lesz erőnk a mának élni? Vajh lesz-e még időnk elérni A völgyet, melynek lombja int? Megyünk csak lejjebb, egyre lejjebb, A kétely árnya most fon át. S mig könnyeink a lödre hullnak, Porköntösükben ugy gurulnak Utánunk, gyöngyökként, tovább . . . Gellért Oszkár. » Ri[fce~versek. i. A krizantémok nyíltak hófehéren, ma volt e nap és bódított e pompa . . . És aztán, aztán besuhantál értem éjhonomba . . . Reszkettem, te jöttél halk lépéssel, álmaim ép szálltak feléd. 71 fefe ut. Ilyen lesz még a föld is ég is, Ha majd találkozom veled. Se dél, se alkony. Nyári reggel, Az égen szürke fellegekkel: Mint most, hogy elvesztettelek. Ez nem a dél tüzes világa! Ez nem a nap, amely letűnt. Szemünk előtt a tegnap árnya, Hátunk megett a holnap álma,