Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-07 / 155. szám

1912 julius 7. DÉLMAGYÁJRORSZÁG 5 — Most mi a tenni való? — /kérdezte a rendörti'sztviselőt. a leány édes atyja. — Ha ön megbocsát a leányának, — vá'lagzoita iBorbola Jenő dr —akkor a rendőrség diszkréten félrevonul. Ha nem . . . — De ligen! ... — vágott közbe a főtisztviselő — és mohóm átölelte és megcsókolta ,a leányát. Megtörtént a (kibékülés — néhány feddő szó (kíséretében. Még iaz nap visszautaztak Zágrábba, az egyetemi hallgató kíséretében, akiinek szintén semmi bántódása nem történik. Az eset zágrábi előkelő körökben élénken, pertraktálják, annál is inkább, mert a leány atyja a horvát közélet egyik igen jelentős szereplője. TÖLGYES GYULA. A kegyelmes ur trombitája. A szegedi nemzeti murtkapárt egyik vezető tagja irta ezeket az érdekes és határozott sorokat: Justh Gyula levelet irt a királynak és lemondott a belső titkos tanácsosi méltóságról. Ezt az ellenzéki lapok természetesen, mint nagy eseményt kürtölik világgá. Hej micsoda kemény kuruc, micsoda hajthatatlan karakter! Csak ugy egyszerűen elvet magától egy olyan rangot, amelyért, 'ki tudja, hányan epekednek emésztő vágygyal. Helyes, hogy igy történt. Justh Gyula és a belső titkos tanácsosság mostanság már sehogyse illettek össze. A méltóságot méltósággal dukál viselni és ki foghatná rá Justh Gyulára, hogy a viselkedése valami nagyon méltóságteljes volt az utóbbi időben. Ha visszatetsző és bántó volt az a botrányokkal teljes eljárás, mellyel az ellenzék a Házát valósággal beszennyezte, hát a legvisszatetszőbb és a legbántóbb volt kétségkívül Justh Gyulának e botrányokban való részvétele. Egy öreg ur, egy kegyelmes ur, aki még nem régalegdíiszesebb pozíciók egyikét töltötte be, a képviselőházi elnökséget, egy pártvezér, a király titkos tanácsosa, odaált padokat verdesni, kukorékolni, krákoni, gyerektrombitát fújni. Gyerektrombita egy ilyen politikus kezében! Hát ez is lehet eszköz a politikában? Nagyon jól van, hogy Justh Gyula lemondott a titkos tanácsosságról. Csak őszintébb lenne a királyhoz intézett lemondó-levele! Mert az a levél ugyan nem őszinte! Hamis a kiindulási pontja és már felpanaszolja Justh Gyula, hogy a titkos tanácsosi méltóságot megsértették, mikor közrendőrök karhatalmával távolították el a parlamentből. Nem ugy! Ezt a méltóságot legelső sorban maga Justh Gyula sértette meg, mikor torka szakadtából fújta a kétgarasos trombitát és mikor példát mutatott, hogy miként lehet a parlament nívóját leszállítani. Utcai suhancok tehetnek ugy, ahogy az ellenzéki urak tettek. De hogy egy kegyelmes ur cselekedjék igy, az már mégse járja. És aztán az az elkeseredett hang, amellyel Justh Gyula az ő mártiromságát felpanaszolja. Hiszen a hímes tojáshoz se lehet jobban vigyázva hozzányúlni, mint ahogyan hozzányúlnak Justh Gyulához a rendörök, akik óvatosan ugy érintették meg az urak vállát, hogy az • t# I > t, fii»3fetíX«« egyik elvtársuk Papp Zoltán mondotta: simogatás ez, nem erőszak! Justh Gyulát nagyon bántotta volna, ha ő is nem lett volna az erőszakkal eltávolítottak között. Egyben van igaza a lemondó levélnék. — Ugy kötelessége — i'rja Justh Gyula — szolgálni a haza és a trón érdekeit, mint ahogy a múltban tette a király által is elismert módon. Ah! ez már igen! Vagyis ugy, ahogy tette házelnöki idején, amikor nem trombitát fujt és nem a lábával dobogott, nem a padot verdeste, hanem erélyesen lépett föl az öbstrukció ellen, meggátolta a házszabályvitákat, mindent ellentmondást elfojtva tömegesen vonta meg a szót az ellenzéki szónokoktól, amikor megcirógatta a házszabályokat és nem egyszer mondta igen hevesen: — Nem tűrök visszaélést a házszabályokkal! Ez volt az a viselkedés, amelyért Justh Gyula megkapta a titkos tanácsosi méltóságot. Azóta nagyot fordult a világ, s a kegyelmes ur eljutott a gyermektrombitáig. Hát rendjén van, hogy Justh Gyula lemondott a méltóságáról. Nem volt már méltó hozzá. És szívesen tulajdonítanánk a lemondást a lelkiismeretnek és a jó Ízlésnek, ha hinnőnk egész határozottan, hogy Justh ur csak azért cselekedett igy, mert az eljárását kortesfogásnak szánta. Kis emberek nagy bűnei. — Tiz hétig ártatlanul a fogházban. — (Saját tudósítónktól.) A szegény embert még a rög is búzza, mondja egy jó magyar közmondás és hogy mennyire igaz :ez, mutatja, igazol jia ilépten-inyounan az élet, amelly pedig már sok közkeletű nagy igazságot megcáfolt. A kis embernek, viagyis a szegénynek, a kifosztottunk, .elhagy,atottnalk, szerencsétlemntek minden nyomorúságos bus tettét, minden élet reflekcióját, kenyér utáin kapkodásait a bűn bálója szövi körül. iNiagy lemlberek gálád gonoszságai, aljas, nagy bűnéi megtorlatlanul hevernek gaiimadaszáimra, kis emberek jelentéktelen tetteiért megtorlásra készen áll az egész társadalmi boszuálló apparátus. És szegények, elhagyatottak és elkeseredettek végre is 'elmerülnek iá titáni küzdelemben, a szerencsétlenekből bűnösök, a kitaszitattakbál gazemberek lesznek. Miért mindez? Az élni akarásért, a bus lét fentartásáért, az utolsó leheletért, a betevő falatért. Bűn és (betegség! A rémséges társadalmi nyavalya, mely ellen eléggé és okosan védekezni talán soha nem lesz lehetséges. Ahol megfogaimzik az egyik, ott megterem >a másik. Mint két veszedelmes, vérszopó parazita ugy nehezedik rá mindkettő a kis emberre, megfertőzi a vérét, elborítja, ,aiz agyát. Szomorú eset is a Todoreszkó Ferenc esete. Ö is ilyen kisember volt egész életéhen, talán nyomtatásban meg se jelent a neve soha és most ő is nagy bűnt követett el, kisember nagy bűnét, és :m,eg is bűnhődött érte, Todoreszkó Ferenc cukrászsegéd volt Szegeden. Egy előkelő szegedi cukrásznál kavarta évekig jobb ügyre méltó buzgalommal a finom tésztákat, verte az édes tejszín habot. Szorgalmas ember volt mindig, négy közép iskolát is végzett ós aztán az utolsó években mégis rászakadt a baj. Olyianbaj, amelyből csak sok-sok pénzzel (leliet kiszabadulni, olyan betegség, aimely szegény ember számára gyógyíthatatlan miairad, ameddig csak vonszolni birja elgyötört testét. Todoreszkó, amint megtudta, hogy betegsége „gyógyíthatatlan", elvesztette minden energiáját, minden életkedvét, Ivásnak adta magát, azután jött a rendes züllés, a sablon, Kötelességeit elmulasztotta, talán a tésztát viisszfelé kavarta, ia,z üzletbe későn járt, végre is elbocsátották. A szerencsétlen cufcrászsegód ekkor Aradra ment, ott aztán lesújtotta a rá leselkedő végzet, a szegény emberek kérlelhetetlen végzete. Nem tudott álláshoz jutni, lerongyolódott teljesen, éhezett ós koldult. Az aradi rendőrség április 15-én tilos koldulásért letartóztatta ós noha csak kiét napi elzárásra Ítélték, még mai napig is, tehát már tiz (hete, fogva vem. Nem bírták megáltopitani illetőségi helyét, hát fogva tartották. A szegedi rendőrség, a hozzá intézett átiratra arról értesíttette az (aradi rendőrségeit, hogy Yodoreszkó Szegedien nevelkedett, itt volt alkalmazásban, de nem ide való illetőségű, mert Temesvárott született. Azonban Temesvár érdemes rendőrsége seei akart tudni az elzüllött „földiről". Todoreszkó végre is megunta a borzalmas közigazgatási tortúrát és egy kis cédulára, öt krajcáros noteszból kiszakított papírlapra, levelet irt hozizánik és elpanaszolta bus sorsát. De ezt hasztalan tette. A toloneházi törvény értelmében, gyakran megtörténik, hogy kibogozhatatlan illetőségű emberek hónapokat, sőt némelykor éveiket is töltenék fogságban, mig (illetőségüket megállapítják. Igy bűnhődnek kisembereik — „nagy" bűnökért. Az eltűnt százhatvan millió. — Egg hagyaték története. — (Saját tudósítónktól.) Esztendőnkint föl bukkan az újságokban legalább egy-két fan tasztikus nagy örökség hire. Az „amerika nagybácsi" olykor Ausztráliában, vagy a dél afrikai gyémántföldeken gyűjtötte mesés vagyo nát s rendszerint szegény rokonokra hagytaCsakhogy — sajnos — többnyire kiderül, hogy a nemzetközi újsághír téves, vagy pedig — amint a hires Nobel-afférnél — nem állapitható meg a jogalapul szolgáló rokonsági viszony. A mult esztendő végén is szenzációs hagyatékáról kelt szárnyra egy külföldi hir. E szerint már évekkel ezelőtt meghalt Északamerikában egy Nóvák Márkus nevü magyar származású ember, aki százhatvanmillió koronát hagyott hátra és — örökösök kerestetnek. Mert a derék Nóvák se özvegyet, se testámentumot nem hagyott hátra, csupán sok-sok milliót. Budapesten és több vidéki városban óriási izgalmat keltett az egész világsajtót bejáró hir. A Novák-név nagyon elterjedt s itt is, ott is emlékezni kezdtek olyan családtagra, aki évtizedekkel előbb kivándorolt az újvilágba. De Ausztriában és Németországban szintén akadt egész sereg familia, amely igényt formált a hagyatékra. Valósággal elárasztották amerikai konzulátusaikat a kérdezősködő levelekkel. A válasz pedig az volt, hogy odaát nem tudnak semmi pozitivet a dologról. Annyira molesztálták a konzulátusokat, hogy már blanketta-rendszerrel intézték el a válaszadást: sokszorosították a száraz, negatív értesítést. Végül már a hatóságok is szerették volna tudni az ügy fácitját: valaki rossz tréfát csinált-e, vagy furfangos anyagi érdekből koholta a hirt? Különösen az utóbbira sok példa volt már Amerikában, ahol előleg költség cimén csinos összegeket csaltak ki a tapasztalatlan emberektől. Az elbolonditott alakok száma folyton nőtt — ujabb hirek révén, amelyek egy-egy változtatást tartalmaztak. Az örökhagyó Nóvák Lipót volt az ujabb verziók szerint és Ausztráliában, majd Buenos-Ayres közelében, legutóbb pedig a fáma szerint Johannisburgban halt meg. Maga a hagyaték száznegyven és százhatvanmillió közt vacillált forint, korona, márka, sőt dollár értékben is. Négy-öt országban folyt a hajsza, családi levéltárakban, régi okmányok közt turkáltak, anyakönyvekből kivonatokat szereztek s száz meg