Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-06 / 154. szám

ÜECMAQYARORSZAQ 1912 julius 6. többé osztálykülönbségekhez, a harmadik osztály kizárásával. Maradnak ugyan különbségek a gyorsvonati osztályok közt, hisz ezek elenyészte a vasút kommunizálására vezetne, de megszűnik a gyorsvonat ekszkluziv lenni, alkalmazkodik a harmadrendű jövedelmesek igényeihez, fölveszi őket, férőhelyet biztosit nekik viszonylag jutányosán. Ez intézkedéssel teljessé lesz az államvasút! intézmény demokratikus berendezése. Népszavazása munkácsi esetről. (Saját tudósítónktól.) Elképzelhető, hogy mi mindent lehet olvasná mostanában, amióta valamennyi ujságiiró közül a legújabb „volontér": a közönség a legszorgalmasabb. A fogalomzavarnak olyan példáit, aminőket ma koszorúkban nyújt olvasója elé akárhányszor a legtekintélyesebb újság is, régebben hónapokig tartó türelemmel se horgászhatta volna össze az efféle kuriózumok gyűjtője. A legújabban divatos szerkesztői figyelmesség jóvoltából a munkácsi esetről is furcsábbnál furcsább nézeteket tesz közzé „a közönség". Kiderül többek közt, milyen megszámlálhatatlanul sok ember hiszi szentül, hogy annak a nagyraingu katonának, aki a munkácsi eset hőse volt, most tulajdonképen kétségbe kellene esnie. Nem bocsátkozunk bele ennek az esetnek a bírálatába, mert ez magánügyek tárgyalása nélkül lehetetlen s magánügyekhez semmi elmen és semmi szin alatt nein akarunk hozzászólni. Nem vetjük fel tehát azt a kérdést, amely — bár sokan felelnek rá habozás nélkül— nem olyan egyszerű, mint amilyennek első pillanatban látszik, i hogy t. i., ha nem is volt helyénvaló, illő és jogos, tökéletesen igazolható-e az a sokat kommentált cselekedet, amelyről szó van? Ezt a kérdést teljesen kikapcsoljuk. Úgyis meddő volna ennek a kérdésnek a tárgyalása, mert hiszen az indulat kitörése mindig olyankor követel bizonyos szabadságot, mentséget és igazolást, amikor nem talál más expedienst, csak azt az elégtételt, amelyet magára hagyatva, csak maga szerezheti meg magának. I Azt is érthetőnek találjuk, hogy a közönség szimpátiájával, annak a .hölgynek a pártjáéi állott, aki szükségét érezte annak, hogy ú nagyrangu katonával szemben ilyen tüntető módon fejezze ki az elkeseredését. A sokaság szimpátiáját nem annyira az ítélet irányítja, mint inkább: az impressziók, az érzések, az indulatok, az előlit él etek, az elfogultságok'." És még hozzá ebben az esetben bőven van alap a szimpátiára. Mindig szimpatikus a gyermek, aki egy szenvedő apa védelmében áll helyt, akármilyen tulságra ragadtatja is magát. Nyilvánvaló az is, hogy az az apa, akiért ebiben az esetben a leánya „állott ki", meglehetősen ártatlanul — inért ha hibából, hát nemes eredetű hibából — sokat szenvedett és minden részvételre méltó. De nem egyszer kellett szenvednie — és egészen ártatlanul — annak a hölgynek is, akiből most kitört az indulat. Végül tüntetése hangzatos felelet akart lenni arra az igazságtalanságra, amely az egész társadalomnak kétségtelen bűne a törvénytelen gyermekkel szemben ... és ma már mindenki a törvénytelen gyermekkel érez, noha — különös — azért a törvénytelen gyermek helyzete ma sem vált jobbra. Tehát amíg valaki a szimpátiáját fejezi ki a nyilván nemes érzésekkel telt és érdekesen temperamentumos hölgy iránt: a dolog rendben van. És ha valaki azt mondja: „jól tette", — minthogy ez csak érzéseken, indulatokon alapuló megállapítás — nincs ok vitára, ha vannak olyanok is, akik másképen gondolkoznak. De az a felfogás, mintha a sokat emlegetett nagyrangu katona most már valami rettenetes bajba került volna s olyan szégyenben sínylődnék,amelylyel a „penzióba" kellene menekülnie, nagyon furcsa és kissé gyermekes is. Ez a felfogás egyszerűen elfelejti, hogy inzultus csak ott van, ahol az inzultáló helyt tud állani a testi épségével s az egész életével • azért, amit cselekszik. Gyermek és nő nem inzultálhatnak hatalmas férfit, mert a gyermeknek és a nőnek a pofonját igen könnyűvé teszi az, hogy vele szemben a hatalmas férfi, épen a felsőbbisége következtében, nem élhet megtorlással. Hogyan lehetne megbélyegző az az „inzultus", mely csak ugy történhetik meg, hogy az „inzultus"-t nem viszonozhatja és nein torolhatja meg sokszorosan a megtámadott, az „inzultáló" gyöngeségére, „ne nyúlj hozzám" voltára tekintettel?! Akit nem 'éhet visszaütni, akár mert szánalomraméltó nyomorék, akár inért pap, akit a ruhája óv meg a visszatorl.as'h.T, akár gyermek vagy nő, annak az ütése nem számit; a mint nem sért az, aki hátulról megüt valakit, aztán elszalad és etbuvik. A nőnek nein kell elszaladnia és elbújnia, mert őt senumi szin alatt nem lehet megütni, de. épen azért nein is érthet. A nő pofonja csak szimbólum; jele annak, hogy az. indulatban lévő bántani akar. De még lia a legtiszteletreméltób érzés ragadja is a nőt ilyen indulatot kitörésre, ez sohase válhatik igazi inzultussá. Ha az alezredesnek véletlenül van egy huszonnégyéves fia, atki annyira elveszti az önuralmát, hogy idáig ragadtassa magát: az igenis, megsérthette volna a nagyrangu katonát, mert megkockáztatta volna azt, hogy menten összekaszabolják. Az ilyen már sérthet. De mit kockáztat meg ilyen esetben egy hölgy? Semmit. Azért az ő pofonja lehet szép, nemes motívumokból fakadó s .megérthető indulat kitör ás, de igazT inzultussá nem válhatik, mindig csak egy indulatos kézmozdulat márad. Hogy mennyire igy — ilyen hűvösen — fogják fel a dolgot azok, akiket a leginkább érdekel ez az ügy: a katonák, mutatja az, hogy a hadtestparancsnok néni provokálta az alezredest, aki pedig bizonyára helíOt állana a leány cselekedetéért és az is, hogy az alezredes, aki mégis csak katona, — bármennyire meghathatta leányának a Cid-re emlékeztető gyermeki felbuzdulása és bármennyire fájhatott a szive, hogy ezt meg kellett, tennie — kijelentette, hogy nem azonosítja magát leánya cselekedetével. Justh Gyula nyilatkozik. Justh Gyula a titkos tanácsosi méltóságáról történt lemondásáról nyilatkozott egy bécsi lap munkatársának. Justh a következőket mondta: — A hir teljesen igaz, ellenben az, amit á lapok e lépéseim indokolásául közöltek, nem felel meg a valóságinak. Tény az, hogy körülbelül junius 10-én foglalkoztam először ezzel a gondottal, de fölterjesztésemet csak junius 24-én szövegeztem meg és küldtem el Károlyi Mihály gróf utján a kabinetirodába. Nem igaz, hogy írásomban megemlítettem volna azt is, hogy a véderöreformhoz való hozzájárulásomat a választójog előzetes keresztülviteléhez kötöm s az sem igaz, hogy junius 18-án •ben arab dclog, amit valaha láttam s a legsajátságosabb mélabút keltő: egy száz méter bosszú, egyhangú és félelmes kőfal közepén nyiilik magányos esucsive, melyet titokzatos rajzok foglalnak (keretbe és mellette egy öreg egyedülálló datolyafa emeli fel egyenest a magasba elsárgult páknaleveleinek bokrétáját . . . . . . Lesz még mindig elég Időim lemenni a zsidók piszkos városába, amely utam tulajdonképeni célja volt. Most kedvem támad fellovagolni az enyhén lankás hegytetőre, melyet Ó-Fez ural. Lovam merészen kapaszkodik fel, közbeközbe galoppozva egy kicsit keskeny, sziklás hegyi ösvényeken. Fel is érünk csakhamar s mehón szívjuk a szellőtől friss levegőt, mely a pázsit virágait ide-oda lengeti. Helylyelközzel, ia földhány ásókban, fák is . vannak; kicsiny, völgy szerű medencékben olajfa ligeteeskék, amelyeknek árnyékában szerecsen pásztorok pásztori énekeket dalolnak kecskéiknek a irájuk boruló komor csendben. 'Különösen sok az antik sir halom: sir ok és sírok mindenütt, a gyepes hantokon, az áloék közt. Szentek kubá-i, megszentelt romok, melyeknek karcsú oszlopcsarnokait virgonc madársereg tartja megszállva. Távolabb a történeti kioszk,' melyet egy liajdankori szultán építtetett s mely a trónjába került: Fez lakói ugyanis, ezek az örök összeesküvők, fel ingerültek iamiatt, hogy a szultán terruszairó! minden este látta összes asszonyaikat. Valóban, e helyről a terraszok ezernyi szűr-' • kés sétánynak tetszenek; persze valamennyi | üres most, a vaMtó nap idején. Alattam a szent város, roskatag, itt-ott bedőlt falainak hosszú soraival, bástyáival, csipkés ormaival, zöld minarettjeivel s ritka pálmafáival. A klibalt vidéket nem érinti más, csak két-három öszvér vagy teveesoport, melyek egymás mögött ballagnak, nem tudom miféle déli táj felé. S az egészre tengernyi fény ömlik alá végtelen bullámokban; csak apró, tévelygő felhőpelyliek szaggatják meg belyenkint a kék ég határtalan mennyezetét. S ebből a városból, 'amely fölött mindig ugyanaz a mozdulatlanság, ugyanaz ia kábultság lebeg, nem száll fel semmi zaj. Leereszkedve a fényben úszó begyről, hol virágos hantok alatt annyi szent és dervis alszik, sokáig kanyargiink Uj-Fez csodálatosan ódon falai mentén, eleinte kopár, majd zöldelő, árnyas ösvényeken, eperfák és nyárfák közt, melyeken most nyiladoznak az apró •egészen friss áprilieii levelek, tiszta patakocskák partján, melyekben szittyák íriszek s nagy fehér indiák fürdenek. A zsidók sáncai éppen olyan magasaik és csipkézett onmiaik, mint az araboké, csúcsíves kapuik éppen olyan nagyok s megegyez ia súlyos kapuszárnyak vasalása is. Ezeket a kapukat mlimleninap bezárják a kora esti órákban; Izrael gyanakvó képii őrei állanak a kapualjakban, s be nem engednek gyanús halandót; azonnal érezni lehet, hogy ebben azonban örökös a rettegés a szomszéd araipíktól ás berberektől. A város bejárata előtt őrtálló két-három zsidó kiváncsiiaii végignéz tetőtől-talpig; szemük azt látszik kérdezni, viajjon mit keresők náluk. Az agyafúrt, pénzsóvár alakoknak jó szimatja van: itt valiamíi jó üzletre lehet számítani. Hossznak, véznák, csenevészek, fehéres bőrűek; az orruk hosszú, erősen előre •nyúló; a hajúik is hosszura, nőtt, de ritka, kusza, összekunkorodott tincsekben lóg alá, bepiszkítva fekete kaítánj ukat, amely rátapad begyes vállukra . . . Ördög vigye a drága szöveteket s a régi fegyvereket! Sajnálok bebújni a dohos odúkba, a rot teremtések közé, Fezben töltött napjaim utolsó szép estéjén, mikor a nap tündöklő sugarainak özönét árasztja a muzulmán város fenséges nyugalmára s ódon, grandiózus falaira. Fordítok egyet a kantáron s elindulok a szultán palotája felé. Éppen abban .az órában fogok odaérni, miikor az udvar nagyjai, fehér köntösben, kijönnek az esti audienciáról, hogy haza menjenek lakásaikra. Fez-Báli-ba s látni fogom .még egyszer ezeknek a letűnt korokból való alakoknak menetét, a magas falakkal szegett nagy udvarok és komor romok csudálatos díszletében. Itt vagyok újra a palota környékén; falak, egyforma, egyenesen égnek meredő, vad falak szakadatlan sora. Gyászos udvarok egész sorozatán megyünk végiig, melyek üresek és tágasak, mint a katonai gyakorlóterek s a melyek majdnem szűkeknek látszanak, oly magasak a falak, melyek körülveszik. Hogy