Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-14 / 161. szám

1912 juflius 12. DELMAGYARORSZAQ n latokat és mi sem természetesebb, minthogy az izgalmak már előre is rabbá teszik a lelke­ket. A közönség máris fokozódó fantáziával sZi nézi ki a számára megnyíló látványos­ságokat Még egy rendőr-botrány Szegeden — Amikor a rendőrbiztos lovagot játszik. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi rendőr­botrányok száma a napokban ujabb esettel szaporodott. Ezúttal még súlyosabb mérlege­lésbe esik a történet, mert . nem közrendőr, kanean rendőrtiszt a főszereplője. A napokban, este tiz óra tájban történt az eset. Két. szegedi fiatalember, Szálkai Ferenc mehánikus és Horváth Mihály iparos a Petőfi Sándor-sugáruton sétáltak. Csöndesen beszélgettek, amikor szembe jutott velük két leány, este tiz órakor, kalap nélkül és látszó­lag, kisérő nélkül. A két fiatalember összenéz, vigyorog, majd pedig áz egyik nekibátorodik és — Kisasszony szeret? — kérdezik A megszólított leány felháborodással uta­sította vissza a tolakodást. Jó. Kiderült, bogy a leányok tisztességes leányok, egy kereskedő gyermekei és az is kiderült, hogy kísérőjük is volt, aki bizonyos távolságban követte. Ezzel az afférral kapcsolatban szombaton följelentés érkezett az ügyészségre, amely­nek tartalma a következő: Am(ikor a leány visszautasította a. tolako­dást, egy alacsony, nyurga fiatalember kire felen Szálkái mögé ugrott és azt ököllel fejbesujtotta. — Kövessen a rendőrségre! — kiáltotta a támadó. -^ Kicsoda maga? — kérdezte a meglepett ember. A támadó erre bottal fejbesujtotta Szál­káit, aki erre elővette a zsebkését. Erre megnevezte magát a támadó: — Én Bokor Antal rendőrbiztos vagyok! Parancsolom, ihogy kövessen a rendőrségre. A fiatalember azonban nem engedelmeske­dett Bokor Antal segédrendőrbiztos fölszóli­tásának, hanem társával együtt /elfutott.. A következő napon Balassa Péter dr tör­vényszéki orvos látleletet vett föl Szálkái — Igen, igen, ismerem Verhovayt is, meg az öreg Mileticset üfe az ő torzonborz szakállá­val. A börtönőr elvitt az I. emelet 5-ik szám alá, ahol megnéztem a Verhovay és Miletics­féle szobát. Megbotránkozással láttam, hogy egy szalmazsákos ágyon, meg egy széken ki­vül semmi sincs .benne. — Kérem, legyen szji/ves valakit elküldeni a lakásomra, 'Zöldfa-utca 25. szám alá, hogy hozzák el a hintaszékemet. El ne felejtsék a benne levő kis párnát is elhozni. — Igen, igen, — felelt a börtönőr — majd holnapután. — De kérem, nekem arra ma van szüksé­gem, .mert én a hintaszéket nagyon meg­szoktam. — Csak meg ne szokja a másfajta Mintát is, vigyorgott az őr. — Hát nem hozatja el? — kérdezem­— Mondtam már, bogy holnapután. — Mikor már kiszabadulok? Nem szeretem a rossz vicceket. Mindenekelőtt hozasson ne­kem egy pohár coguacot, meg egy feketét. — Azt, azt! Egy fekete fenét. Az 5-ik szánni szobába léptem, bogy körül­nézzek s egy őrizetlen pillanatban a börtönőr rámzárta az ajtót. — Mit csinál?— mondom — rögtön nyissa ki, többféle rendeletet akarok még adni. Hallja!? Nyiissa ki! ... Ne vicceljen! Nem is felelit Egyedül maradtam. Azt gon­doltam, hogy ha az ajtó zárva, majd kime­gyek a kuliszák közt. Nem voltak kuliszák. Nem mehettem ki sérüléseiről, amely szerint az orvos|i kezelés több napot vesz igénybe. A megtámadott fiatalember hivatalos ha­talommal való visszaélés miatt Bokor Antal segédrendőrbiztost följelentette az ügyészsé­gen. A rendőrtiszt viszont hatóság ellen való erőszak miatt jelentette föl Szálkáit. Följe­lentésében azt. álljitja, hogy a fiatalember szemtelenül viselkedett- az uri leánynyal szemben, akit meg is simogatott. A rendőr­tiszt erre előlépett, igazolta magát és csak azután ütlegelte Szálkáit, Az esethez nem írunk kommentárt. Fölös­leges. Majd megszerkeszti a ibiróság. Ujabb éhínség Kínában. — Milliók élet-halál küzdelme. — (Saját tudósítónktól,) A /legfiatalabb köz­társaság több helyéről érkező hírek szerint Kina északi tartományában, főképen Tygan­szu-, Hupé- és Ankoj-tartományokban bor­zalmas éhínség tört ki. Az embereknek, hiva­talos adatok szerint, több százezernyinek, magánhiradások szerint millióknak nincsen betevő falatja, mert a silány aratás, árviz, egyéb elemi csapás és a nagy forradalom kol­dusbotra juttatta a népet. A híradások az­után még szörnyű részleteiről is beszélnek az éh Ínségnek. Ugy látszik tehát, hogy a vadonatúj kínai köztársaság |is hamarosan rájött arra az igazságra, hogy a szabadság csakugyan a legdrágább kincse az emberiségnek, mert na­gyon nagy áron adják. Eddig még minden forradalmat szinte nyomon követett min­denféle inség és a szabadság első lélegzetvé­tele rendes vérgőzös levegőből szívta tele magát. De a második már a pusztulás, a nyomorúság pesztilenciájáiiak a párázatát le­helte be. A nagy francia (forradalom nyomán ajándékozták meg Napoleon katonái a ina már trakhomává szelídült rettenetes mar­guerita-beteigséggel Európát ós nekik köszön­hető az az első influenza-járvány is, amelyet, hogy Boro/dinó után szintén rászabadult Európára, még nem orosz náthának, -hanem bizonyos preciozitással a szóban grippé-nek neveztek. A Booskay és . Rákóczi idejében való magyar szabadságharcokat nyomon kö­vette a kiütéses tífusz, amelyiknek a nev/e azután egészen jellemzően morbus hungari­rajtuk. Be kellett látnom, hogy egész komo­lyan be vagyok zárva. Rab vagyok. Borzasz- I tóan kezdtem unatkozni. Még az egeréket s a patkányokat sem láttam sehol. Csak legalább azok volnának itt. Azokkal legalább mulat­hatnék. Malmot sem játszhattam az ujjaim­mal, mert miután senki sem nézte, ez csak fokozta, vo/lina az unalmamat. Hiába szaval­tam a „Rab oroszlánt" s énekelte a kedv­derjitő „helyretyutyut". Minél jobban köze­ledett az este, annál szürkébbnek éreztem a hajamat s az bosszantott, hogy sehol se volt egy álló, vagy fali tükör, hogy megnézhettem volna megőszült fejemet, Hopp! Ad vocen őszülés. Az a bamba bör­tönőr a felöltőm zsebeit- nem kutatta ki: elő­vehettem a. ben/ne levő maszkírozó szereimet, s a szürke parókámat. Elő is vettem s a lehető legtökéletesebb módon kimaszkiroztam maga­mat Miletics Szvetozárnak. Csak az fájt, hogy nem csinálhattam arc­játék gyakorlatokat. Tükör nélkül még a gri mászáimon sem mulathattam. Elnyomott az álom. Másnap reggel a szemetes csengetyüjének hangjaira ébredtem fel « a maszkirozásról egészen .megfeledkeztem. Türelmetlenül vár­tam a börtönőrt. Az ajtó nem nyilt. Villamos csengőnek hire hamva sem volt. Az unatkozást elölről kezd­tem. Kétségbeesésemben verseit írtam. Leg­jobban haragudtam az ügyészi helyettes Csá­lóra, hát róla verseltem. Az egész vers egy cus lett, "a negyvennyolcas szabadságharcot pedig, mint /minden kamarillánál sötétebb árnyék kísérte végig /a kolera. A szabadság tehát csakugyan nagyon 'drága dolog és az első virága, ahogyan most Kínában, még hó­napok után is tapasztalják, az a lángoló vérvirág, amit az éh tífusz láza gyújt az em­berek arcán. És ez irtózatos szerencsétlenség. Mert hi­szen milyen olcsó és nem nagyon kívánatos nő volna Eleutheria, a szabadság istenasz­szonya, ha pusztán karddal, vagy pisztoly­lyal lehetne meghódítani valami vidéki pár­baj sablonjára a szerelmét, nem pedig ugy, hogy népmilliók is megszenvedjenek érte. Nemcsak a csatamezőn . . . de a csatamező­ről majd később beszéljünk. Most maradjunk még csak az életnél, vagyis az éh/halálnál, ami a mai tömegek éle­tének a /legfontosabb részét jelenti. Hiszen a szegény ember ma jóformán csak azért él, hogy mentül előbb éhenlhalhasson, ez életének az egyetlen igazi és jól /felfogott célja. Tehát az éhhalál. Vagyis az éhínség. Az éhínség otthonos és állandó vendég a túlnépesedett Ázsiában mindenfelé, nemcsupán Kínában. Nem is epidémia, hanem már endémia, hely­hez ragadt betegség Kínában fis, Indiában is, amit shawi kacagással nevezett el már két­száz esztendővel Shaw születése előtt az angol önérzet „a világ éléstárá"-nak. Az Éhezéshez a kinai kuli csakúgy hozzá van szokva, mint a hindu pária. Sőt, ha a megkaláskoz egyáltalán hozzá 'lehetne szok­ni, azt mondanám, hogy ez az emberiségnek az a két nagy osztálya, amelyik évezredek óta ho/zzá szokott az éhenjhaláshoz. Már nem fis érezné magát jól, ha éhen nem halhatna. Csakhogy még ezek az óriási töniegszeren­esétlenségek is kétféle logikára jár/nak. In­dia népe ott a világ éléstára közepén effekthve százezrével hal éhen azért, mert az angol el­hordja onn/an a rizskását, meg a zságót, meg az oktalanul bőméhü föld minden gyümöl­csét s amit ott hagy, azt a rádsák, a kis­mogulok ós a többi apró kis király szedi el tőlük, hogy felváltsa aranyra, meg gyémánt­ra, szép keleti cifraságnak. Ellenben Kina mérhetetlenül nagy földjén más az állandó éhínség oka. Ott a föld nem olyan bőven szülő anya, mint Indiában, hanem kőkemény öreg asszony. A kinai paraszt az öregapja, kétsoros disticihonból állott, melyet -emlékül a falra irtain. Ez volt az: Sok kis ügyészt, ismerni lehet ha nevére te­kintünk, Csáló-nál a' se kell, mert- fele név is elég. Elismerem, hogy ez irodalmi működésein személyeskedés volt, de vigasztal a tudat, hogy az utókor nein a színészt, hanem a köl­tőt rój/a meg­Egy öröklét múlva észreveszem, liogy va­laki a kulcsot a zárba akarja tenni s hogy az, /nyolc-tiz próbálgatás után sem sikerül. Az illető elkezd káromkodni s én megismertem a börtönőr hangját. De az ajtónyitás még min­dig nem sikerült. Aztán egy női hang igy dorgálja a börtön­őr t: — Ugy-e mondtam, hogy ne pálinkázz fel. — Semmi pálinka. Konyak volt az szentem Kagű evick-féle konyak. — Hol vetted? kérdi a női trombita. — Miletics adta a kiszabadulás örömére, felelt a börtönőr. — Nalhát azt a Mileticset is kár volt ki­ereszteni. A feleség mérgesen kinyitotta a zárt s mire az ajtó feltárult, már a folyosó túlsó vége felé loholt. — Tessék kigyünni Solmosi ur. A szabálok értelme szeitint Ünek jussa van egy fél órai sétára.

Next

/
Thumbnails
Contents