Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-21 / 142. szám

1912 III. évfolyam, 142. szám Péntek, junius 21 0mmmmmmmnrnmi IBzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, as Korona-utca 15. szám c=3 Bedapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., e=i Városház-utca 3. szám c=3 ELÖFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 241— félévre . . . R 12-negyedévre . K 6'— egy hónapra R 2' Egyes szám ára 10 Bltér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . K 14*— negyedévre . K 7-— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőseg 305 c.=i ^adóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Az ellenszegülők. Beteg parlamentáriziriusunik nagy testi •és lelki megrázkódtatáson ment át az utóbbi időben. Borzongott, lázai voltak, egy kicsit sikoltozott is kínjában, amig — egy fényes és bátor operációval —: összes nyavalyáinak fészkét 'és forrását, az obstrukciót, ki nem vágták a szervezetéből. Azóta bent, a nagy beteg dolga rendbe jött. Akinek az utolsó másfélesztendőben jártányi ereje se volt, a technikázás nyűgétől mozdulni se tudott, tehetetlenül, munkátlanul, ölhetett kézzel tengette napjait: a leromlott beteg most tesz-vesz, cselekszik, rövid időn baszmos és üdvös törvények egész sorát alkotta meg. Tisza István gróf, a nagy operateur, egy hires sebésznek széltében ismert módszere szerint már harmadnap kihajtotta ágyából a megoperált beteget, hogy életerői, gyógyulókedve, friss muríkavágyia minél -előbb talpra állitsák s ne nyomja sokáig a tétlenség ágyát, ahol elsenyvedne. A módszer bevált. Az uj ülésszakban a Ház megalakulása, alelnökeinek, jegyzőinek, bizottságainak megválasztása néhány óra alatt végbement. A kormány pedig üdvös és hasznos törvényjavaslatok nagy tömegét terjesztette be, amelyeknek bizottsági letárgyalása küszöbön van. Másfél nap imulva megindulhat az áldásos munka: cséplőgépek bugása hallatszik majd, sípszó és gyermektrombiták pokoli koncertje helyett. A dolgozó, kenyerüket keserves munkával kereső néposztályok nem botránkozhatnak meg ezentúl rajta, -hogy mindenkinek dolgozni kell, aki élni akar, csak a magyar képviselőháznak nem. Mert hazafias munkául az ellenzéki politikusok jó nagy része nem ismer el semmi mást, csak az obstrukciót, azaz minden parlamenti munkának a rendszeres megakadályozását. Bent már jár és forog a parlamentáris élet minden kereke; de kívülről még nagyobb zavarok fenyegethetnek. Ez ellen kellett ia többségnek s a kormánynak orvosságot találni. Lehetnek érzékeny lelkek, aggodalmaskodó lelkiismeretek, akik nem tartozván I egyik pártnak a 'kötelékébe sem s a politikát távolról nézve, talán azt gondolhatják, hogy a többség egyben-másban túlmegy a jogos önvédelem határain s az erőszak leküzdésére a szükségesnél nagyobb erőt visz a harcba. Am e jámbor, hiszékeny, jó lelkeket —ha vannak — arra kérjük: figyeljék meg jól a szövetkezett ellenzék lépéseit. Mióta a többség nyíltan és becsületesen az obstrukcióval és csakis az obstrukcióval az élet-halálharcot felvette: az ellenzéki pórtok a győzelem kicsikarására a legkétségbeesettebb eszközökhöz folyamodnak. Eddigelé minden taktikai lépésükben meszszire tul lőttek a célon. Mindenkor a legvadabb és legbizarabb ötlet tetszett meg nekik. Kihurcoltatták magukat rendőrkéz által, a katonai kordonok előtt szónokoltak, a sípolást, lábdobogást, a csak a szibériai hóraezőkön hallható farkasüvöltést nap-nap mellett megismételték. Politikai már ti r rá avattak egy embert, aki ölni akart. Virággal, gyöngéd látogatással, üdvözlő táviratokkal tüntették ki azt, aki akkor már detektívek felügyelete alatt állott. Nem brutalitás-e mindez? Nem torzképe-e a „nemzeti ellenállásinak? Van a küzdelem ily módjában komolyság, lelkesedés, hit, önfeláldozás? Vannak-e egyáltalán 'benne nemes, nagy momentumok? Van-e mindebben nyiltság és őszinteség? Nem arra való törekvés-e ez, bogy a küzdelem elfajuljon és tmind mélyebbre sülyecjen le? Nem a tömegek legalacsonyabb indulataira való spekulálás-e mindaz, amit a legyőzött obstrukció hősei és pártfogói hetek óta müveinek, hogy gyászos és a, nemzet életére annyira veszedelmes ügyük egy kicsit újra felülkerekedjék? Az obstrukció nem tud; beletörődni sorsába, nem tud szépen meghalni, mesterségesen nyújtja dísztelen haláltusáját. Fájdalmas jelenség, hogy jóhiszemű és értékes politikusok is asszisztálnak abban neki. Nyári rege. Irta Stefan Zweig. A mult esztendő augusztus hónapját Ca.deaalbbiában töltöttem. A falucska a Como-tó partján bájosan rejtőzik a fehér tillák és a fekete erdő 'közt. Cadenalbbia mindig csöndes, még tavasszal is, mikor a Belaggio-t és Menaggio-t elözönlő turisták valósággal rajzanak a tavat szegélyező utakon. A forró nyári hónapokban meg épenséggei zavartalan nyugalom honolt a kis helység illatos, napsütötte magányában. A szállóban alig néhány vendég lézengett. Mindenki módlfölött csodálkozott, hogy kivüle más is kiszemelte nyaralásra ezt a rejtett zugot és biztosra vette, hogy ha ma nem, hát •holnap magára marad. A vendégek közül csak egyetlenegyet találtam figyelemre érdemesnek. Egy élemedett korn, előkelőnek és miüveltnék látszó úriember volt ez, akiben párosultak az angol államiférfi és a párisi viveur jellegzetes külső vonásai ás aki az egész napot szivarfüst mellett álmodozva vagy sávgatfödelü francia könyvek olvasásával töltötte. Két napig tartó esőzés lehangoló hatása mihamar egymásra utalt bennünket és benső viszonyba hozott, bár igen jelentékeny volt köztünk a korkülönbség. Uj isimeTŐsöm Itáliában született, Francia- és lAngolországban nőtt fel, soha semmiféle hivatást nem töltött b"e, állandó lakóhelye évek óta nem volt és mint egy ihazátlan bolyongott városról-városra, szedegetve a tejfelt a kínálkozó élvezetekből. Mint dilettáns, érdeklődött az összes művészetek iránt, de arra söh'se tudta rászánni magát, bogy szolgálatukba szegődjék; ezer meg ezer szép órát köszönhetett nekik, de soha nean tett értük egy percnyi alkotó erőfeszítést sem. Élete egyike volt azoknak a haszontalan exisztenciá'knak, amelyekben soksok gazdagság halmozódik föl, de meddő valamennyi, mert a köznek nem hoznak semmi áldozatot. Ha aztán az ilyen ember lelki világa megnyilatkozik előttünk, nincs könyv, mely jobban le tudnia bilincselni: Mikor elbeszélte kalandjait és a szivárvány játszi színeire emlékeztetve, fölidézte á múltjában szerepet játszó személyeket, sajnáltam, hogy nincs meg benne az a teremtő képesség, mint a költőkben, mely életre kelti és megrögzíti az élményeket, az élet és a valószerűség minden látszatával. Meg is nomdtani ezt neki egyszer, mikor ia szálló előtt üldögélve, elnézegettük, mint száll le a tóra. az alkony homálya. Mosolygott. — Lehet, hogy igaza van — felelte. — De hát az átélt dolgok nem hagynák-e el bennünket abban a pillanatban, mikor átéljük őket? A költészet? Nem illan-e el, mint az illat, tiz, busz, ötven év" után? De ha már épen költészetről beszélünk, el fogok önnek beszélni egy történetecskét, amelyből esetleg lehetne egy kis novelláit irni. Jöjjön! Végigmentünk a magas ciprusok és gesztenyefák árnyában pihenő, csodaszép tóparton. A lombok közt sejtelmesen csillogott a viz tükre. — Mindenekelőtt — igy kezdte — egy vallomást kell önnek tennem. Még nem mondtam, hogy a. mult évben is itt voltam Cadenabbiában, még pedig ugyancsak augusztus hónapban és ugyanebben a szállóban. Ez annál inkább meglepheti önt, mivel csak tegnap tettem ön előtt azt a kijelentést, hogy nem akarok soha semmit újra kezdeni életemben. Cadenabhia épen olyan csendes, kihalt volt, mint ma. Akkor is volt itt egy milanói ur, aki reggeltől estig horgászott, aztán eleresztette a hálakát ós másnap reggel újra kezdte. Kivüle volt még két öreg, békés hajlamú és szűkszavú angol nő, akikkel senki se törődött; porosz nőik, kiknek nemzetisége az arcukra völt irva: egy éltesebb, szikár, kenderhaju, acélszemü asszony, kinek fanyar volt az arca, mint a vackor és a beszédje éles, mint beretva, meg a nővére, aki mindenben hasonlított hozzá, csak a mozdulatai voltak egy kicsit puhábbak. Ez a két 11Ő solha el nem vált egymástól, pedig sohase nyitották ki a szájúikat. Némán üldögéltek egymás mellett, hímzésük fölé hajolva, amelybe, mint valami mogorva és -korlátolt világnak Párkai, beleszőni látszottak a semmi körül kóválygó gondolataikat. Egy fiatal, tizenhatéves leányka is volt velük. Hogy melyiknek a lánya volt, nem tudom. Szépnek nem lehetett mondani, véz-