Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-12 / 134. szám

1912 lil. évfolyam, 134. szám Szerda, junius 12 x% fifcponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=t korona-utca 15. szám •=• Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám •=• ELŰF1ZETESI AR SZEGEDEK egész évre . R 24-— félévre . . . R negyedévre. R 6'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28-— félévre . . . R 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőseg 305 ca hiadóhivatai 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg teleion-száma 128—12 A politikai helyzet. Mindenki, akinek idegeit nap-nap után ujabb izgalommal gyötrik a parlament eseményeiről szóló, harsogó külön kiadások és „részletes tudósítások", a megkönnyebbülés reményével hallott hírt Lukács László miniszterelnök vasárnapi audienciájáról. A kihallgatás kétségen kívül a parlamenti helyzettel volt összefüggésben és ha hivatalosan nem is publikálták, bizonyos, hogv a miniszterelnök elnyerte a korona hozzájárulását a Ház elnapolására. Elpihen tehát egy időre a harc, amelyben, ismerjük el, mind a két fél a szélsőségekre ragadtatta magát. A célszerűség, a taktika helyett sokszor az indulat lett úrrá, amelynek kitörései innét is, onnét is sok fölösleges lépést provokáltak. A többségnek végsőkig feszitett béketűrése, amely most letörte fékeit s az ellenzék kétségbeesett ragaszkodása az obstrukció jogához: ez a két ellentétes érdek egyszerre oly hatalmas erővel csapott egymásnak, hogy annak hevében a túlzások, ha kárhoztatni valók is, de mindenesetre érthetők. Igazán itt az ideje, hogy a nemzet a napró-napra ismétlődő, dicstelen jelenetektől megszabaduljon. A cél: az obstrukció letörése, a többségi elv érvényesülésének szabadi u-t ja s a legsürgősebb javaslatok tető alá hozása el van érve; most -már azt mondhatnánk, a megszerzett rendből és nyugalomból a nemzetnek végre kóstolót kell adni. A nyári szünet bizonyára Iehiggasztja a szenvedélyeket és talán kitölt valamit abból a ma halálos na'gynak tetsző szakadékból, amely a harcos feleket: a többséget az ellenzéktől elválasztja. Erre a közeledésre nem a többségnek'van szüksége, amely erejében és tekintélyében meg nem fogyottnak érezheti magát. Talán az ellenzéknek sincs. De szüksége van rá az országnak, amelynek társadalmi és gazdasági élete nem állhat fenn és nem fejlődhetik az örökös izgalom, az állandó botrányok, a szakadatlan dulakodások között. Nem szólva arról, hogy az ily macedóniai állapot még jobban megrenditi a külföldnek bizalmát, amelyre tőkeszegény voltunk mellett annyira rá vagyunk utalva, — a belső életnek minden kulturális működését, szervező erejét és vállalkozó kedvét megzsibbasztja az, ha a politikai nézeteltérések állandóan késhegyre mennek egymással és nemcsak a parlamentben, hanem a perifériákon a személyi részre terelődnek. Mindenkinek egyforma érdéke, kötelessége tehát, hogy a taronymagasra fölhullámzott indulatok lehűtésén, az ellentétek lokalizálásán döígozzon, Azok a törvényjavaslatok, amelyeket a képviselőház kivételes körülmények közepette megszavazott, minden- bizonnyal elnyerik a főrendiház többségének jóváhagyását és a miniszterelnök tegnapi audienciája arra nézve minden kétséget eloszlat, hogy a király ezeket a törvényeket szentesíteni fogja. Komoly ellenzéki ember nem áltathatja se magát, se pedig választóit azzal, hogy mindezek visszacsinálhatok lennének. Ha pedig az a meggyőződésük, hogy e törvényjavaslatok meghozatalának módjában, vagy a már elfogadlott házszabályrevizióban a nemzet magasabb érdekeit veszélyeztető valami van, — az ellen komoly küzdelemmel kell harcolni, nem az indulatok örökös fölkorbácsolásával. A lényegiben, ha drága áron és ha sok, fárasztó izgalommal is, a képviselőház eseményei a parlamenti rendnek és nyugodt tárgyalásnak építettek alapot, amelynek be kell következni és amely be is fog kö.vetkezni, — még akkor is, ha attál lehetne tartani, hogy az ősszel ideig-óráig felújulnak a mostani botrányok. Reméljük, ettől nem kell tartani. A nyár, a pihenő, módot adnak az elcsöndesedésre, a higgadt gondlolkodásra. A harcra való visszaemlékezésben mindenik fél fölismerheti a maga túlzásait és ha becsületes a szándéka, módot nyújthat annak jóvátételére, kiengesztelésére. És mielőtt a politikai ellentétek a társadalmi A bankó. Irta Alfréd Hedenstjern. Hosszú vándorlás után egy marhavásáron egy veetergötlandi paraszt tarsolyába kerültem, aki alig hogy hazaért, .többi társaimmal együtt egy fiókba zárt. De a .kulcsot nem fordította rá .a zárra, mert itt falun még bíznak az emberekben s nem félnek a tolvajoktól. Az .ón emberem bizalma annyira ment, hogy be sem tette a fiókot egészen, ugy, liogy kodivemre kukucskálhattam ki a keskeny nyíláson. Uj otthonom egészen csinos volt. Tisztaság ragyogott minden bútordarabon s jókedv és munkakedv -sugárzott a kákák larcárál, boldog gyermekek ugrándoztak a. szobában s az ablakon illatot kínálva, hajlott be egy virágzó almiafa-ág. Néha-méhá azonban, mikor az asszony nem volt, a szobában s a gyermekeik is künn futkároztak, bejött a paraszt, leült az asztal mellé s számolni kezdett. Ilyenkor elkomorult az arca s nehéz sóhaj tört fel a melléből. .Künn vidáman csendült föl az élet, az állatok röhögtek a munkásclk nógatása .alatt, de a gazda szeme hiányzott róluik mégis. Néha mellénk tett egy-egy bankjegyet s ilyenkor kérges tenyerével előbb szépen kisimított s megolvasott bennünket. De az arckifejezéséről láttam, hogy keveselte értékünket. Éjszakánkint is fel-falnyögött néha. — Beteg via.gy, Carel? — kérdezte ilyenkor a felesége. — Ah, .dehogy! — Néha az ember felébred álmából. Egy napon aztán, miikor seníki se látta, óvatosan kivett engemet a paraszt a fiókból s a zsebébe gyűrt. Fejszéjiét leakasztotta a szegről, .a tüz mellől s a. vállára tette, aztán kiment .az udvarra. — Utánanézek a jószágnak s a kutat is rendbe hozom! — kiáltotta oda a feleségének. Futva ment végig a réten, be az erdőbe. Itt egy nagy kő mellett megpihent s megtörölte izzadt homlokát. — Jó estét, Carel gazda! — szólt valaki mellette borízű bangón. — Csitt! Ne oly hangosan, hátha valaki meghallhatja. — Nincs itt -egy lélek sem. — Hát akkor igyál, Jónás! — Isten fizesse .meg. De hát akkor izé... minek ... Csak azt akarom mondani, hé, hogy azt a xnádik dolgot, nem tehetem meg. — Miért nem, te gézengúz? — Ne haragudjál. De látod, az nagy bün volna. — Ugyan mit beszólsz, hiszen te mái- lopásért börtönben is ültél! — Az más volt. Ez még rosszabb. Gondolj a szegény állatokra! — Hát .akkor jól van, eltakarodsz a háztól asszonyostól, gyerekestől, de hamar! — kiáltott fel magánkívül ,a. dühtől a paraszt. — Carel gazda! Az Isten áldja meg, ne kívánja a szerencsétlenségemet. Hiszen maga is megteheti azt, amit tőlem kíván. — Hát .nemi érted, barom, hogy nekem mértföldekre kell lennem .a, tűztől, miikor kitör? — Megtenném, ha az állatok benn nem lennének, de ezt nem bírom. — Szegény fi akó, igyál no, még egy kortyot. De fuccsa lenne, ha éjnek idején a tehenek meg az ökrök nem állanának az ólban! Sőt a. lovak is, a reggeli fogáshoz .készen... Igyál már, no, ne félj ugy a pálinkától! — Jaj be sóikat kínlódnának szegény dögök! — Ugyan, dehogy! Hiszen egy pillanat alatt megöli őket a füst. Na, ne beszéljünk többet. — Kihúzott engemet a in ellen yzsebéből s megmutatott Jónásnak. — Látod, ez a tiéd, száz koronás, — mondotta — s még egyszer ennylit kapsz, ha a biztosító társaság fizetett. Ha pedig nem teszed meg, amit kívánok, holnap kilakoltattak a pereputtyoddal együtt s aztán mehetsz a toloncházba, .mert aligha .akpid más olyan jó bolond, mint én, aki semmiért odaadja a, házát egy ilyen naplopónak. A Jónás reszkető keze mohón nyúlt utánam. — No jó, megteszem hát, csak ne haragudjék. De hátha rajtakapnak! — Ugyan ki gyanakodna rád? Szamár vagy. Igyál, Jónás, igyál! Szinte árnyékszer üen suhant tova a remegő, .sovány alak a bokrok között. .Se jobbra, se balra nem nézett s engemet görcsösen szorongatott ia tenyerólien . — Jónás! — szólt .mögötte egy hang a sötétben.