Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-08 / 106. szám

1912 lf(. ÉvfoLyAm, 105. SZÁm Csütörtök, május 9 Kedd, május 7 miniszterelnök és Millerand liaidügymiuiszter táviratilag utasítást küldtek, liogy mindent tegyen meg, liogy eltérítsék" a szultánt .szándélkától. Egyébként vizsgálat tárgyává fogják tenni, hogyan maradhatott eddig titokban az illető megállapodás. — Poincaré miniszterelnök, iMilllerand hadügyminiszter és Liautey marokkói főkormányzó tegnap tanácskozást tartottak, melyből folyólag Regnault követet felszólitották, bogy Muley Hafiid szultánt beszéljék le a Rabatba uta-. zás szándékáról, mert ennek az utazásnak a mostani viszonyok között komoly zavarok járnának nyomában. Moinier tábornok bárom zászlóalj erősítést kért, melyeket a kormány az algériai, tuniszi csapatok közül Marokkóba fog küldeni. E csapatok tizennégy napon belül odaérkeznek. Eltemették Magyar Edét. — A maggar müépitök ggásza. — (Saját tudósítónktól.) Hétfőn estefelé megkondultak a harangok és egy szomorú menet indult meg a szegedi közkórházból a, Csongrádi-sugárut felé. Négylovas kocsin, érckoporsót vittek. Ugyanekkor a Csongrádisugárut egy kis házából egy feketefátyolos szomorú asszony és egy 'kékszemű fiúcska indult a szomorú menet elé. A Kossuth Lajossugáruton sáró-bugó harangzugás mellett találkozott a szomorú asszony a csillogó érékoporsóval. Ráborult, nem tudott könnyezni, nem tudott sirni, csak a hangja reszketett. — Én édes szerencsétlen férjem. — Aranyos apukám. Az anya és a fiu vitték az érckoporsót, haza a közkór.házból, hogy otthon rideg ravatalra tegyék azt, akit szerettek, aki nem értük élt, de érettük halt meg. Hétfőn este ravatalra tették Magyar Ede holttestét. Egyszerű házban, egyszerű ravatalra, visszatért a csillogó tollú elröppent madár oda, ahonnan elindult. A kis házban kicsinyke ravatalra helyezték az emiberóriást. A szoba fekete drapériával volt bevonva, hatalmas viaszgyertyák égtek, egyszerűség mindenütt, a szemekben is az őszinteség gyémántja csillogott, fájdalmas, nehezen perdülő könyszemek. Virágot is hoztak, babérkoszorúkat. Babérkoszorút hoztak annak az embernek a holttestére, aki már életében is jól megérdemelte a babéft, az elismerés legszebb virágát. Magyar Ede, a művész, a lángész otthagyta családját, de Magyar Ede az apa, a 'férj visszajött most rövid látogatóra, szomorú vizitre. Hullottak a könnyek és jött a fekete gyászoló éjszaka, az utolsó, mert holnap már a földdé, az enyészeté lesz a mester. Ma, kedden újra megkondultak a harangok és a szomorú asszony újra vitte az érckoporsót, de most már nem haza, hanem ki a temetőbe. Kedden délután öt órakor már a hideg földdé volt a lángész teteme. Két aszszonya is volt aki szerette, a szerencse mini dig vele volt, egészséges és munkabíró, csak a lelke volt beteg. Elment, önakarátából itt hagyta a dicsőséget, a szerelmet, a jólétet. Az utolsó göröngy, az utolsó virág hullott a sirra és egy frissen hantolt sir, épen olyan, mint egy más halandóé, jelezte, hogy ma temettek valakit. Hisz nem volt dicsőséges a halála, de annál dicsöségteljesebb volt az élete. Rövid, de tartalmas nagy élet volt. Alkotni akart és alkotott is. Hosszú időkre szóló házkolosszumokat épített, csak az életét nem tudta ugy felépíteni, hogy az egetverő impozáns magasságában össze ne roppanjon. Művész volt, de nem életművész. Gyenge volt az életre, hősiesen ráírta egy papirosra, hogy halálomért ne okoljanak senkit, de egy másik papirosra súlyos vádakat irt: összeférhetetlen természet. Miért irta? Kinek irta? Kit vádolt? Nern tudjuk, pedig ez a rejtély titka. Sirba vitte a titkot. Temetése impozáns volt. Esett az eső, de azért a város szine-java részt vett a művész utolsó utján. A város notabilitásai kisérték á koporsót. RAVATAL. Magyar Ede özvegye férje holttestét a kórháziból Szent István-tér 7. száma lakására szállíttatta. Magas katafalkon, fekete drapériás szobában állt az ezüstszínű érckoporsó. A koporsón az özvegy és a fia gyönyörű koszom ja volt, ezzel a felírással: — A felejthetetlen férfinek és apukának — Rózsi és Eduska. A ravatal körül viaszgyertyák égtek. A temetés előtt Magyar Ede kis fia, a nyele éves Ede, sírdogált a ravatalos szobában. Okosszemü, a baja halványszürke. Rézgombos sötétkék tengerész-ruhában volt, kék tengerészsapkában. Szélesre kötött, fekete nyakkendő lobogott a melle fölött, — Szegény édes apukám, — zokogott a fin — szegény . . M agyar Mihály, az öngyilkos édes atyja és Kálmán, a testvére hétfőn este érkeztek meg Bndapestrő la temetésre. A ravatalra egyre érkeztek a koszorúk, még délután is küldték a friss, illatos virágot. A ház körül nagy tömegben ácsorogtak a felsővárosi asszonyok. Már a ravatalnál is olyan impozáns részvét nyilvánult meg, amelyhez alig volt még hasonló. Tömérdek koszorú érkezett, amelyekből föl jegyzünk néhányat: A felejthetetlen férjnek és apának — Rózsi és Eduska; Magyar Edének — Városi mérnöki hivatal; Emléked örök — Ila és Jani; Szeretett főnökünknek — Irodaszemélyzet; Szeretett építész urnáik — Nagyiván és neje; Felejthetetlen násznagyomnak — Sebestyén; örök emlékezetünkben tartunk — Miéi és Imre; Szeretett sógoromnak — Adók Pál ós neje; Magyar Edének — A szegedi mérnökés építészeti egyesület; Kedves jó barátunknak — Ottovay és Winkler; Szeretett sógoromnak — Lajos és Torka; Felejthetetlen sógoromnak — Guszti és Pista. Szeged mérnöki hivatala, továbbá az iparosifjak is küldtek koszorút a ravatalra. A rendőrség intézkedése következtében a koporsó zárva volt. A fekete drapériás falak mindenütt teleaggatva koszorúval, még az előszobában is elhelyeztek koszorúkat. A koporsónál virrasztott egy kisirt szemű, szenvedő arcú asszony: Magyar Ede özvegye. El nem mozdult a ravatal mellől. Reggel, amikor a ravatalhoz megindult az ismerősök vándorlása, alig tudták elvonszolni a szomszéd szobába. A TEMETÉS. Délután négy órára volt kitűzve a temetés, de már három óra előtt nagy tömeg barrikádozta el a Szent István-tér és a Csongrádisugárut szögletét, ahonnan a temetés történt. Valóságos zarándoklás indult meg a ravatalhoz, a rendőrök alig tudták visszatartani a kiváílösiak százait, A zuhogó e-Ső nsm akadá lrozott Senkit abban, hogy résztvegyen a temetésen. Minden pillanatban csoportosan érkeztek. Különösen asszonyok voltak nagy számban. A temetés előtt néhány perceel már olyan nagyra nőtt a tömeg, hogy már veszedelmessé vált a tolongás. Négy órakor kezdődött meg a temetés. A gyászszertartást Várhelyi József tiszteletbeli kanonok, rókusi plébános végezte fényes segédlettel. A Brüsszeli-körut sarkán a minoriták vették át a holttestet, Magyar Edét majd ezer ember kisérte utolsó útjára. Amire a Deszkás-temetőbe ért a gyászmenet, a sirok között már nágy tömeg várakozott. Az Adók-család sírboltjába helyezték a koporsót. A sírboltban eddig a következők nyugszanak: Adók István 1839—1908. Adók Jusztinka 1875—1896. Adók Pistika 1878—1882. Benkóczy Palika 1880—1889. Benkóczy Jenőke 1896—1897. Takács Pistika 1898—1898. Farkas Gedoen 1871—1901 .Fajika Ilonka 1898—1902. Pomázy Dezsőke 1898—1904. Benkóczy Gusztikal902—1906. A temetésen megjelentek: Bokor Pál, Somogyi Szilveszter dr, Pálfy József dr, Landesberg Mór, Ungár Benő, Sziveissy Lehel dr, Hubeath Lajos, Ottovay István, Sz. Szigethy Vilmos, Ottovay Károly, Winkler Imre, Bokor János, Újlaki Antal, Tóth Mihály, Ábonyi Mihály, Torlai Artúr, Szűcs József, Balassa Péter dr, Müller Miksa, Kardos Rómeó, Lippay György dr, Ligeti Béla, Perhács Lajos, Kun József, Bereck Sándor, Bartos Mór, Dusohák Henrik, Lövész Antal, Vigih Ferenc, Mikes Gyula, Priváry Pál, Mihályi Ferenc (Temesvár), Pick Ernő, Széli Gyula dr, Polgár László, Grün József dr, Biró Benő, Ivánkovies Sándor dr, Soós mérnök, Klein Mór dr, Jezerniczky Ákos, Simák Ferenc, Weisz Bertalan, bástyái Holtzer Tivadar és még sokan. A KIS EDE MEGÉREZTE A TRAGÉDIÁT. A gyászház előszobájában sárgásán pislogtak a viaszgyertyák, fényük visszapattant az érckoporsóról és ide hallatszott a bugó sirás a másik szoba zárt ajtaja mögül. Szomorúságában és egyszerűségében impozáns volt a ravatal. Közvetlen a ravatal melletti szobában együtt ült a mélyen sújtott család. Mikor már kiapadtak a könnyek, öszszenéztek és halkan nagyon szomorú dolgokról beszéltek. Meghatva hallgattam. A szomorú feketeruhás asszony: Magyar Ede felesége rátette a kis fia fejére a kezét: — A kis Ede megérezte a tragédiát. Mindenki az asszonyra figyelt. — Szombaton délután odajött hozzám a kis Ede és megkért, hogy engedjem el az apukához. Ne menj ma fiam, mondottam neki. De nekem muszáj ma elmennem makacskodott a gyerek. Addig sirt, addig könyörgött, mig elengedtem. Estefelé újra elakart menni, sirt, de nem engedtem. Vasárnap délután elszökött hazulról és csak hét óra felé jött haza. Azt mondotta; apukánál az irodában még most is ég a villany, de az ajtó be van zárva, pedig ugy szerettem volna beszélni a drágával Ekkor történt a katasztrófa! — Apukánál égett a villany — szól remegő hangon a kis fiu. Azután újra néma, torkot szorító csend lett, majd fájdalmas száraz csukló zokogás. Később jöttek még rokonok és a kis nyolc éves fiut elvitték. Fajka János vitte el magával, csak azért, hogy a nagy gyász ne érintse 'komolyan az érzékeny lelkű kis fiut. Beszéltem a kis Edével, sirt, de azért élénken, értelmesen válaszolt. — Nagyon szeretett az apuka engem. Mikor szombaton délután nála voltam sokszor mégcsókolt és azt mondotta, menjek el hozzá gyakran. Vesz majd nekem ruhát. — Milyen volt az apuka szombaton délután? — Olyan, mint máskor, csak jobban szeretett.' .. ' Könyeztünk, a kis fiu az édes apját vesztette el, mi pedig a zsenit, az alkotó lángelmét. Nemcsak ő, hanem mi ás gyászoltunk. APA A FIÁNAK. Magyar Ede nemcsak művész volt, hanem apa is. Szerette a gyermekét, gondoskodott is róla. Somogyi Szilveszter dr főkapitányhoz irott levelében is megemlékezik fiáról, sőt Pálfy József árvaszéki elnökhöz irott levelében határozott végrendeletet is tett. Ezt irtó Magyar Ede Pálfy Józsefnek: