Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-12 / 110. szám

1912 május 12 DÉLMAGYARORSZÁG 1T Munka és pihenés. Fölülök egy daruszőrü paradokszon-paripára és azt mondom: ha az ember is olyan észszerű módon tudna élni, ahogyan az oktalan állatok élnek, akkor hosszabb lehetne az ő élete. Vagy legalább sokkal kellemesebb. Ez ugyan görbe beszéd. De az bizonyos, hogy az állat a maga természeti viszonyainak megfelelőbb módon él. Akkor eszik, iszik, alszik, amikor jól esik neki. Addig szalad, ameddig ki nem fárad. És a többi. (Ez az Ésatöbbi külön gondolkozásra érdemes.) Az embernek azonban van egy ura, parancsolója, rabszolgatartója, olykor gyilkosa: az esze. És most hadd ugorjon a daruszőrü pariipa még egy nagyot. Dgy gondolom, hogy az embert állapot legmagasabb csúcsa tulajdonképen az volna, amikor az Ember kivívná a maga szabadságharcát a tulajdon maga Esze ellen is. És nem rabszolgája volna neki többé, hanem kenyeres pajtása és szabad polgártársa. Érzem, hogy ez már egy kis buddhizmus, de csak annál jobb. A munkától fáradt derék, emberek állapotai forognak az eszemben. Mert most közeledik az az idő, amikor a tanuló gyerekek és az érettük görnyedező felnőttek óriási erőfeszítéssel' iparkodnak pótolni azt a munkát, amit hitük szerint elmulasztottak. Hogy annál édesebb legyen a vakáció, a szabadság, az utazás, a fürdő. Mert mi „hátralékos" nemzet vagyunk. Most azonban a föld urairól és rabszolgáiról nem beszélünk. Nehezebb annak a sok és sok ezer férfinak, nőnek és gyermeknek a sorsa, aki tizenegy hónapi nehéz szellemi munka és tengernyi kellemetlenség után most már lihegve várja az iskola végét, az irodaajtó becsapódását és odakint a napfényt, a szabad levegőt, a fürdést, a gyaloglást, az utazást: szóval a nyári nagy pihenőt. Fogadok rá, mindnyájunknak az forog a fejében, milyen legyen az a pihenés, hogy legjobb legyen és legjobban visszaszerezze a munkában elnyűtt testi és lelki egészséget? Az „egészséget", amelynél jobb szót semmiféle európai nyelvben nem tudok arra a nemtöredék állapotra, ami egész. Felelni pedig erre a kérdésre egy másik kérdés nélkül nem lehet. Ha azt akarod tudni, hogy milyen legyen a pihetiósed, tudnod kell I előbb, milyen legyen a munkád? A nagy orvosi tekintélyek általában abban a véleményben vannak, hogy a müveit emberiség talán egyetlen korszakban sem űzött olyan rabló-gazdálkodást a maga szellemi és testi erejével, mint a mostaniban. Az Ész zsarnoksága szinte a delelőpontra ért. Az emberek óriási többségénél nem a képesség szabja meg többé az élet tempóját, hanem az ambició, az akaromság, a tulcsigázott igény, a verseny. És bizonyos, hogy a modern emberek nagy-nagy része pénzben ugy, mint életerőben nem gazdálkodik természetesen. Nem annyit költ, amennyit keres, hanem, annyit kell keresnie, amennyit költ. Nem: annyit dolgozik, amennyit kibír, hanem anynyit kell kibirnia, amennyit dolgoznia kell. A szellemi munka higiénájából egy nagy igazságot ragadok ki itt a hajánál fogva. A szellemi és testi kifáradás tutajdonképen egyazon tünemény. Leheielún valakinek a testét szellemi képességei káiVi nélkül tulcsigáznia. És megfordítva is. Az erőmérövei, de bár a tornasulyzóval is akárki megtapasztalhatja, hogy nehéz szellemi munka után kevesebbet képes szoritani vagy emelni. Nagy tudósok megállapításainak visszhangja csak, ha azt mondom, hogy ma már a szellemi munkánál előforduló szervezeti elváltozások is meglehetősen ismeretesek. Minden szellemi miunka egyebek közt sok szenet emészt a szövetekből és savakat halmoz föl. Főképen tejsavat. Továbbá a szívműködést az erős gondolat és indulat eleve niti, az agyba sok vért hajt, a hőfokot emeli Ellenben a lélegzetvételt csökkenti. A legújabb elektromérések pedig még azt is kétségtelenné tették, hogy még maguk a puszta, hangtalan gondolatok is mégmérlkíő villamos áramokat gerjesztenek a szervezettben. Annál inkáitb a heves belső ifölindulásolk, nehéz írások, viták és effélék. Mindez pedig nincs meg anélkül, hogy a testben egyensúlyban levő vegytani alkatrészek — mint a ívillarntelepeknél is — bomlást ne szenvedjenek. A szellemileg fáradt ember tehát testileg is hanyatló állapotban van. A szellemi tevékenységnek ennélfogva ép ugy határai vannak, mint a testi1 erőfeszítésnek. Az első határvonal az elfáradás, vagyis az az állapot, amikor a gondolatok és emóciók elvesztik elevenségüket és egymásba mosódnak. A második határvonal a kifáradás, amikor az ember a munkától már fél, de mégis belefogván, azt veszi észre, hogy nem képes dolgozni, vagy csak akarata szertelen megifeszitésével. Vagy amii ennél is sokkal rosszabb, izgatószerek korbácsütéseável élve, amilyen az erős dohányzás, a tea, a fekete kávé. A harmadik és utolsó határvonal a kimerülés. A lelki élet idült deficitje, amit már nem lehet se -pihenéssel, se akarattal, se izgatószerekkel rövidesen eltüntetni. Ha ezt a három fokot agrár-hasonlatban akarnám, kifejezni, igy szólanék: Az elfáradás az, amikor az ember a birtoka jövedelmeit becsületesen eléli, tehát meg kell állania a költekezésben a legközelebbi jövedelemig. Ez a mindennapi visszaszerző pihenés és szórakozás a munka után. A kifáradás az, amikor az ember a birtoka jövedelmeit is eléli, de már adósságokat is föl kell vennie a birtokra, hogy költekezése Szürke napok. Nem a gyönyör, nem a bánat Szánt arcunkon barázdákat S nem az átvirrasztott éjre Válik hajunk hófehérre. Ami minket öreggé tesz: Ha a sziv csak ver s nem érez. Uriottan foly nap-nap után S a sziv tétlen nézi csupán. Ah, e szürke percek, órák! Mint a lomhán húzódó rák, Lassan-lassan kúsznak tova, Azt hisszük, nincs végük soha. Azt se bánnák, ha szenvednénk, Csak kiizdhetnénk s tovább mennénk! Ha mi sem fáj s nem: remélünk, Céltalan hát minek élünk? Minek, hogyha egyformakép Jár a szivünk, mint rideg gép S hiába vár, hogy megcsapja A friss élet forgatagja. fi őrlitek meg az éltet Szürke napok, szürke évek. Egyszerre csak vének lettünk, Nem örültünk, nem szenvedtünk: S ott az élet már megettünk! Feleisi Sándor. Végáffomés az őszdon. Kis állomás az álmos őszben. Várok, de nem tudom, mire? Ködvár előttem és mögöttem, A szép napokból rég kijöttem, Mindegy: közel vagy messzire! Ha itt maradnék bánatommal, Mi haszna és ha elviszem, Véle ébred a szürke holnap S a messzezengő távoloknak Csak gyászt zeng vissza veri szivem. Kis állomás az álmos őszben, Valaki ött fönn zongoráz, Az életemet veri csöndben, Egyhangú lassan ott fölöttem, Uyen lehet kis temetőben Sírok fölött, ha a szél dudorász. Juhász Gyula. őfegia Olyan nehéz igy . . . Drága arcodat Már eltakarta tőlem az idő, Az emlékedről hull a vakolat, S a gondolat elhervad, mig kinő, A városon tul nincsen már világ, Csak hossz utak és minden néptelen, Csak Te vagy még, Te Gyönyöfü Virág, Csak Te vagy még. mert a Nő végtelen. A mélységek közt kis patak a szem És halkan úszik rajta annyi köny, Belőlem Jön és Tehozzád viszem, Tehozzád megy, de Tőled sohse jön, A fákat látom mint bádogkezet, Mely idegen előtt utat mutat, Még most is minden tehozzád vezet, De nem találom hozzád az utat. Azt szeretném, ha zongorád alatt, A billentyűk közt én volnék a Terc S ha visszajönne ami elszaladt: Az örök bánat s öröm: a pere, A kéményen tul te vagy fent az Ég, A kémény fölött én vagyok a füst, Kit csal a kéklő, néma messzeség S mint bibliai kegyes áldozat: Száll... Száll... a füst és áll a boltozat. Ambrus Balázs.