Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

1912 április 6 DÉLMAGYARORSZÁG 173 Örök élet Irta Prohásska Ottokár ár, székesfehérvári , püspök. A mi urunk Jézus Krisztus húsvétjában nyilik meg a küzdelmes s kietlen világnak legszebb oázisa, mely telítve van tavaszi üdeséggel, virággal s illattal. Az élet s az öröm lelke leng végig rajta s a szépség génusza ünnepel fölötte. A züllő világ futóhomokja itt le van kötve; tövis, bogáncs nem terem rajta, ham a halhatatlán erény pálmái alatt az >k élet kenyerének aranykalásza reng ítte. aj isértetek nem járnak árnyában, bün és hál nem ijeszt oly rongyosan s éktelenül, laneoi a föltámadás angyalai s illatáramok ejtenek ligetein, mintha hálaimáknak, Tedeumoknak lehelletei volnának; napsuár, a föltámadás reggelének napsugara játszik a lombok közt; az égen felhők úsznak, ragyogó felhők, mintha annak a szent, Krisztust takaró gyolcsnak patyolatfoszlányai volnának s némán cseng-bong mindenfelé, de ugy, hogy a lélek hallja, az Alleluja . . . föltámadott ... el nem pusztult . . . teste is érzékiségből szellembe öltözött ... él, él a Föltámadott. Mindenki eltalál az örök, halhatatlan életnek oázisába, ki Krisztus húsvétját hitben s örök reményben átélni tudja s aki a halhatatlan életnek biztositékára s alapjára saját maga lelkében rányit. Az örök élet már megvan bennem, hiszen én vagyok annak kikezdése s habár meghalok, de a lelkem uj világalakuláskor, melyet az Isten lelke egy második ujjáteremtésben indit meg a földön, ismét testet vesz, testet, mely a lélek szépségébe öltözik, ha ugyan képes volt az erény szépségét s harmóniáját kialakítani önmagán. Az a második élet örök élet lesz; a silány földi lét csipkebokrába leszáll majd akkor az örök, boldog élet szent tüze. E gondolatok oly kétségesek, ez érzések s elfogódások oly lágyak és édesek, másrészt oly mélyek és erőteljesek, hogy az ,ember bennük az Isten érintéseit érzi, melyek sziven-lelken áthatnak, emelnek s kimondhatatlanul boldogítanak. Igy szokott az élet érinteni, még pedig az örök élet. A világ élete is titokzatosan s hatalmasan tud a lelkünkbe nyúlni. Érintéseit érezzük, mikor gyönyörű $zép vidékek, a tenger, a bűvös alkony benyomásait vesszük; érinti a lelkünket a hegyeken elömlő esti harangszó, a góth dóm, a benne elnyújtott vágy, a csengő némaSág, a temető, az első virágszál, a fölhantolt sirok; érinti a leikünkét egy-egy magányos séta Róma falai alatt, az első csók Palesztina szent földjén, az éjjeli imádság az öröklámpa pislogásánál, a harangszó a karácsonyi éjben. De ezek fölött hatalmasabb és büvösebb az Isten érintése, melytől a lélek lesz illatos s virágos annyira, hogy az önéletének legmélyebb forrása. Ezek a belső, isteni életnek, a bennünk rejlő Istenországnak forrásai. Ez a belső, isteni szép virág elzárt kert; örömeit, szineit, pompáját csak ,a lélek élvezheti maga. Idegeneknek tilos a bemenet! S amennyiben élvezi, annyiban erősödik is tőle ugy, hogy ellensúlyozni tudja .vele az egész világot vásáros lármájával s lármás benyomásaival. Nem ütközik meg azon, hogy mások nem olyanok, mint ő, hogy mások hétköznapiságban élnek, mikor ő ünnepel, hogy másoknak csillag, pipacs, égbolt, buza,virág, sárguló vetés, rügyező erdő, ünneplő hegycsucsos, bodros völgy nem tud mondani egy kuk-szót, — hogy lelkünk nem tud odatapadni ez édes formákhoz, hogy az élet diszharmóniáit kiegyenlítse s összhangba hozza. Mondom — nem ütközik meg mindezen s végre is arra a következtetésre jut, hogy .kevés az érzék a földön az igazi élet iránt. Kezdi érezni, hogy magányosan áll s kevesen értik, de nem áll, mint az erdei rét a zugó-bugó rengetegben, de mint az. oázis az éktelen sárgahomoku pusztában. Nem több élet veszi körül, de élettelenség, nem erdő zúgja körül a rétet, hanem puszta ijeszt az oázis körül. Melyik oázis irigykednék a pusztára, melyik virágzó pálma a kiégett homokra?! No hát, mi se irigykedünk a holtakra s a reménytelenekre; mi se irigykedünk a némákra, kik Alleluját énekelni nem tudnak; ne irigykedjenek az örök élet fiai a mulandóság_betegeire. Élvezzék át magukban az Örök Élet hitét s éljék át erőben s erényben a bennük csirázó halhatatlanságnak tavaszát. FRAGMENTUM a „Kenyér" cimü jirámai misztériumból. Irta Somlyó Zoltán. Személyek: az Anya és a Fiu. (Tompa világitásu étkezőszoba: este, vacsoraidő. Csillogóan teritett asztal, körül préseltbörszékek. A falon oszlopon álló nagy kakukos óra zakatol tompán. Kividről a íalu kutyáinak vonítása behallatszik. Az asztal közepén patyolattal teritett ezüsttálcán nagy, falusi, szegetlen kenyér. Az asztal mellett ül az anya és a fiu, aki harminc éves és tiz1 év óta először van otthon.) Anya: Édes fiam, száz szárnynyal mig elröpült az idő, száz szárnynyal és időtlen gyorsasággal, esténkint egy mély-fekete madár az ablakomra szállt, benézett rajta és rád emlékeztem én, ö, be sokszor! Megéreztem, ha fáradt volt a lábad s betegségid megsejtettem a szúvos fájdalomtul, mi vállaimba vájt és törte derekam. A tovaszállott tiz évet feledd el! Tiz év, amely után még lát a szem, tiz év, amelyre tizenegyedik jött, tiz év, amelyre visszanézhetünk, csak annyi, mint egy bús, magányos tegnap! Tiz év, tiz szúrós, zord köröm a szívben és tiz szál megfagyott virág — de semmi'más! Édes fiam: a test, az vándorol csak, a lélek egy helyben ködöl: a sziv köriil. Fiu: Anyám, a szemed oly feszeseVi áll, mint katonák á löportorony mellett. Ám hogyha szólsz, a hangod meginog, a hangoddal elárulod magad. Szemedből most erősen kitörülted tiz évnek bolygó kisérteteit. De a torkodban füstként ott lebegnek, látni nem látod, ámde érezed. Ne szólj s melledre nyomott két kezed, e két leányos, lankadt lendületet ejts le elém, hogy nézzem, nézzem, nézzem... Úgyis, be sokszor néztem hidegen mások anyjának sietős kezét, az utcán s mások gondos otthonában, gyermekfejek, gyertyák s kenyér fölött. Qyermekfejek, gyertyák ó, és kenyér és minden-minden, mi csak otthon édes! Kenyér, kenyér, te, legszentebb madár, otthon galamb, keselyű idegenben, amely lecsap a szivre olyan gyakran, s belőle egy falat is undokabb, mint itthon a kukac, amelytől undorodva fordul el kutyád és bármely falusi kuvasz. Keresni kenyeret és megtalálni rejtekhelyeknek redves mélyiben? Keresni, tiz körömmel lesni rája és összeesni's ledőlni alája! Keresni' riva, keresni nevetve, mig minden ut kenyérmaggal bevetve, de hol hajtott e mag ki? s zöld fejét mely kő alul dugja ki gyáva, siri nesszel! Tiz körmét élesitni önszivünk kövén mindennap újra s mindennap elkoptatni! Keresni kenyeret s rosszul meszelt falon angyalképeket látni s víziókat, mik aranyfelhők folyóján eveznek. Keresni kenyeret s sebet találni! Anya: Igen, kenyérkeresni jó dolog fiam! Az ember körme lánggá! ég s e láng színét tudom, a szégyen még pirosabbra lehelli. A szégyen sokszor jár a kenyér mellé, apád is kente rá, mint mások a vajat. Emlékszel-é? — de nem, hisz olyan rég volt: hat éves, ha lehettél még fiam, már késő este volt, az asztal megterítve, középen lágy, omlós, meleg kjenyér, az étel készen állt. Én itt ültem e székben, amely, azóta jaj, be sok bút hordott. És vártam apádat a vacsorával. De ő nem jött, munkások közt időzött, künn az estben, a Dráva partján, tutajok körül, kenyérkeresni járt. S ti, kis testvéreiddel az asztal körül csqkrosodtatok, hat kicsi fej, hat kicsike gyomor, /S