Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

38 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 április 6 Ahonnan elindultak. Magsrar Srók pályakezdése. Ady Endre, Birő Lajos, Bródy Sándor, Lengyei Menyhért, Molnár Ferenc és Móricz Zsigmond. (Saját tudósítónktól.) Ma az uj, gazdag, 'hatalmas erőtől duzzadó magyar irodalmat jelentik azok az irók, akiknek nyilatkozatait itt sorakoztatjuk fel, de mikor elindultak, sokan még azt sem tudták, micsoda ut. az, amelyre az első lépések sodorták, inkább öntudatlanul sodorták, mint vitték őket. Az emberi szellem legrégibb, legtitokzatosabb problémája van itt elrejtve ezekben az ötletszerű nyilatkozatokban. A fejlődés és a kifejlődés problémája az, amelyre az irók, kiki a maga sajátosan egyéni módja szerint igyekszik megoldást találni. Egyik közülök egy eseménnyel felel a kérdésre, olyan eseménnyel, amelynek semmi látható kapcsolata nincs életének azzal a részével, amely már speciálisan íróinak nevezhető; s nem is .igyekszik azokat a szálakat felkutatni, amely .rejtve ugyan és kívülről láthatatlanul, de mégis egyenest életének mai tartalma felé vezetnek. írói modor dolga ez csak, amely az életből csak az eredményeket látja meg s amely igy a tulajdon fejlődésének problémáját is csak egy látszólag magában álló esemény tükrében tudja meglátni és érzékeltetni. De épen igy az irói modor dolga az is, ha mások megint tipikus gondolatok formájában tekintenek vissza életüknek arra a részére, amelynek biztos alapján egyéniségük épül fel; sőt az élet régebbi féle között és a ma között való kapcsolat sokkal .szorosabb, szervesebb, mint amennyit ez a 'megszokott . hasonlat elárul. Több, ímert ugyanaz az élet az, mint a mai; csakhogy akkor még sejtelmes körvonalakban, elolvadó tömegekiben mutatkozott az, ami a későbbi férfit, az irót, a speciálisan fejlődött tehetséget jelenti. De hogy lehetne ma annyi idő után, annyi esemény után kiszemelni azokat az epizódokat, amelyekben az eljövendő nagyság „előrevette árnyékát"? Azok az események, amelyek eltakarják: ezeket a régi nyomokat, mind egy küzdelemnek, egy harcnak a mozzanatai, meri küzdelem az, amelynek eredménye végül az irói dicsőség, minden harcnál nehezebb és imponál óbb, mert a szellemnek önmagával és önmagáért vivott harca ez. Honnan indultak s hogy indultak ezek az emberek, akik ma legnagyobbak köztünk és mindenesetre a legmesszebbre jutottak el. Ugy tetszik, mintha a kezdet kezdetén ők is a szürke senkik tömegében vergődtek volna és sohasem lehet megtudni, mi volt az, ami mindenki között legmagasabbra emelte őket? Amit itt elmondtak, sugarak ezek abból a ragyogásból, amelylyel ma a magyar irodalom ege tele van: uj napok ragyogása ez: ADY ENDRE Ady Endréről a nagy közönség alig tud egyebet, mint hogy itt van, bűvös erőkből kipattanva, diadalmasan. Oly hirtelen, ragyogó volt a feltűnése, hogy a nagy ragyogásban szinte azt is elfelejtettük megkérdezni., honnan eredt, honnan indult? A Vér és Arany kötetével egyszerre csak köztünk volt. Uj, forradalmíi, győzedelmes versekkel. De Ady Endrének e nagy, általános sikert hozó kötete előtt is van múltja. Két kötet jelzi az eddigi utat, a Debrecenben megjelenő Versek és a nagyváradi Még egyszer. Nem kuriózum ez a két kötet, nem is csak azért értékesek, mert Ady Endrének uj, harcot hozó irásai következtek e két kötetbe foglalt irások után. Ha Ady Endre beváltotta volna azt, amit a Még egyszer előszavában keseredetten és tépett lélekkel igér: Még egyszer meghajolni késztet A lelkem régi, szinés álma. Még egyszer irp, tárva elétek, •Ami az enyém, ami drága: Piacra vont az ifjú évek Álmodni vágyó ifjúsága. Ha ez a még egyszer tényleg megmaradt volna — hála nem maradt! — meg egyszerűek, utolsónak, végsőnek és a mi irodalmi berkeinkben nem igen fújdogáló szél ezt a kötetet általánossá, nagyon ismertté tette volna, Ady Endre, akkor is megtette a magyar irodalomban a magáét, neve 'akkor is nagy jelentőségű volna. Ée'kerestük Ady Endrét, hogy az ő saját szavával mondassuk elindulásának történetét. íme, ezt mondta Ady: , — Én tulajdonkápen nem is Váradról indultam. Várad csak felvilágosító és roppant jelentős állomásom volt. Magamhoz juttató stáció. — Hát bizony én már afféle verselgető diákemeber voltam. Kiskorom óta irok s az első Írásaimat, verseimet ió görög tanárom helyezte el a helyi, a zilahi lapokban. A zilahi kollegám elvégeztével Debreceniben jogászkodtarn, majd laphoz kerültem, újságíró lettem. Debrecenben jelent meg első költeni" nyes könyvem, a Versek. Mint újságíró * rültem Váradra. Mondhatom, többet jelen® a Debrecenből Váradra való kerülésem, £ Váradról — Párisba. — Váradon jelent meg anno 1902 Al. egyszer címmel a második könyvem. Ez msS sikert is hozott. Az ezután való utam már is\ meretes. A Vér és Arany következett, c ekkor már uton voltam. íme: egv, a régi, ismeretiem Ady irás«ból: Jf ese. Ne csókolj Máriám. Ártalmas éj ez, Én ismerem rég. Vissza-vissza tér • Szomoru, bus, igaz mesékkel. Ne csókolj Máriám, csúf ez éjjel És csókot adni vissza nem tudok, Nem csörtet álmos testemben á vér. Mesélni kell ilyenkor Máriám Árnyak kerengnek, rémülök, futok, Fogj át, öledbe hajtom a fejem, Jaj, jaj az a sok kinos szerelem, Amely iiz, bajt olyan régóta már Ne csókolj Máriám, Margit és Erzsi vár. Akkoriban mondatott énrólam sok dicsérő és gáncsoló szó. Mondatott, hogy nagy tehetségű ifjú lennék, de szörnyüképen semmi sem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot. Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a rosszba kergető démon s ugy hitték, hogy megöl az éjszakázás, mivel éjszakánként a mámort kerestem és nappal álmos voltam és lusta. Mámor-árus helyeken csák rossz leányokkal beszéltem én és néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok bemocskitanak. Május volt és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot. őlk tiszta lányok voltak és én nem tudtam ennelk folytán velük beszélni. Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam, hogy ők tiszták és áhitoítam .fehér kezüket megcsókolni . . . . . . Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szivemben a mámor ... És szomjas voltam tiszta kezek csókoíására és reszketve gondoltam Erzsire és Margitra. Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek: Erzsit vagy Margitot . ... Igy jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk a padon, a rózsák bokra alatt. Lázasan susogva kérdeztem tőle: — Te is szeretsz? — Igen . . . — Tiszta lányt? hat kicsi száj s éhesen, álmosan apátokra vártatok. És kilencet vert ki az óra. És te lassan, mélán, -megkérdezted: anyám, hol van apám? Én elszoruló szivvel néztem rátok, egyetlen könnyem hullt ki, ám a többit eltettem éccakára a sötétbe. És feleltem: apátok most kenyeret keres néktek, legyen mit enni: kenyeret keres. Ti álmélkodva néztetek körül és másnap reggel az udvar kaviccsán meggörnyedve hajoltatok a földre, (ó csacsi, zsenge tiszta libasor!) s kis kezetek a kavics közt kotort. Rátok riadtam: ugyan, mit kerestek? - Anyám, mi most kenyeret keresünk! feleltétek kórusban büszke hangon. Hat kicsi kéz kenyeret keresett az éles kövek közt. És még most is keresnek... Fiu: (Átszellemülve és fáradtan.) Valóban? ... Erre nem emlékszem én. De oly ió meleg van itthon, tenálad! Mivel fűtőd a kályhád, mondd, anyám? Ugy-e, minden darab fát, mit bedobnak, a te langyos kezed érint meg csöndben? Ugy-e, a levegőt, meiy oly nyugalmas itt, te lehelled ki minden reggel enyhén. Lásd: más nőket is ismerek ma már, nőket, kiknek fején a haj zuhogva leomlik s ajkuk biborló edény, hol csókeledel ize forr szüntelen. Kezük fehér, körmük, mint jáspis: fényes, az arcuk szép, finom, de olyan kényes, hogy ha az ember bátran és keményen tekint belé, mint a te kék szemedbe: már elpirulnak s elfehérszenek. Az ő kezükben a fa nem melegszik, csak a férfisziv roskad össze ott. Az ő lehelletük nem enyhe nyugság, de bün, hazugság s idegen világ. És már kerestem nékik is elégszer meleg, elomló fehér kenyeret és nekik, ó, nekik meg is találtam, de nékem soha, sohasem jutott, összemorzsolták apró fogaik közt s hogy riem maradt: az arcomba nevettek. Aztán siettem magamnak keresni, rájuk gondoltam — és már nem találtam. Szegetlen kenyér nem jutott kezembe, beleharaptak, csókoltak és ettek. De ha én kértem csókot: csak nevettek, és mindent, mindent előlem megettek. Szegetlen kenyér s érintetlen nő nem juthatott sosem, sosem nekem. Anya: A nő, fiam, megérintve lesz nővé, a láva is, ha ömlik, ugy lesz kővé. S szegett kenyérből élni: lehetetlen. Csak az a kenyér szent, amely szegetlen!