Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-07 / 82. szám

Í6 rendezésének kérdése is napirenden van, beszélni lehet arról, hogy ez miként történjék és ebben a tekintetben figyelemmel kell lenni a meglevő viszonyokra és a fennálló egyesületekre, valamint azokra a tanulságokra, melyeket ezek az egyesületek működésük során tapasztailtak, — adtuk föl a kérdést, időre, vagy épen az egész életre. — Épen ez az, hogy a szegénységre társadalmilag, országosan berendezkedünk. Mindegy az, hogy milyen formában gyakorolják a jótékonyságot, államilag vagy egyesületileg, a tény az, hogy lealázó és nem szünteti meg az okot, vagyis a szegénység alapját. Ilyen elhullatott morzsákkal nem lakbatik jól minden szegény ós főleg nem hosszabb időre, vagy épen az életre. — Én megengedem, sőt tudom, bogy azok az úriasszonyok, akik különféle egyesületekben olyannyira buzgólkodnak a jótékonyság gyakorlásában, azok tényleg nagyon nemes szivü, jó indulatu hölgyek, akiknek jól esik az a tudat, hogy enyhitik a szegények nyomorát, hogy segitenek az Ínségeseken. Tudom, bogy a legszebb emberi érzés, az igaz humanizmus vezérli őket, végeredményében azonban csak hm szórakozás. A szegénysorsnak mindig többen lesznek, a nyomorúság növekszik, mert olyanok a viszonyok, hogy termelik a nyomort. Ezen pedig semmiféle jótékonyság nem segit. ÖSSZEGEZÉS. Az itt közreadott nyilatkozatok közül azok, amelyek a jótékony egyesületi tevékenységben részes uriasszonyoktól származnak, mind megegyeznek abban a felfogásban, hogy a jótékonysági működést föltétlenül szükségesnek tartják. Ez természetes, mert hiszen életük javarészét úgyszólván e célnak szentelik. Fontosabb azonban az, hogy ugyanezek a külön-külön egyesületek tényezői egyetértőleg gondolkodnak a jótékonyság gyakorlásában követendő alapelvek, célok és eszközök tekintetében is, sőt nincs eltérés közöttük abban a felfogásban sem, hogy az egyesületek működésének összpontosítása elvileg nem ütközik akadályokba és csak a megfelelő alapot kell megtalálni, hogy a kérdést közmegelégedésre megvalósíthassák. Domokos Lászlóné drné véleménye a jótékonyságról ugyan éles ellentéte a közölt többi nyilatkozatoknak, de mindamellett magának az elvi kérdésnek teljes megvilágítása céljából szükségesnek láttuk szintén e cikk keretében közölni. Domokos Lászlóné drné e kérdésben merőben más elvi alapon álL, az életet, a társadalmat kritikai szemmel nézi és magasabb életbölcseleti szempontból a társadalmi jótékonyságot céltalannak tartja, mint amely nem lehet alkalmas a társadalmi nyomor figyelemreméltó csökkentésére vagy épen megszüntetésére. Sokan vannak, akik ugyanilyen elvi állásponton vannak. Azonban az a kívánalom, hogy a nyomor okát szüntessék meg, — az már nem vág a jótékony egyesületek programjába sazok, akik azt tartják, hogy segíteni kell a segélyre szorulókat, mert szenvednek, nélkülöznek, azok bizonyára folytatni fogják emberbaráti missziójukat és keresik a módot, amellyel a jótékonyságot még hathatósabban, még eredményesebben folytathatják. Maga az állam törvénybozásileg kivánja rendezni a szegényügyet és már ebből a szempontból is szükséges volt, hogy a szegedi jótékonysági egyesületek működéséről, a létező szegénysegélyezési viszonyokról is számot adjunk. BÉLMAGYARORSZÁG ' * A szegedi tanyákon csendőrök vigyáznak a rendre. — Tárgyalás a belügyminiszter megbízottjával. — (Saját tudósítónktól.) Még a, mult esztendőben fölirt a város a belügyminiszterhez, akitől kérte, bogy a város külterületén a közbiztonsági szolgálatot csendőrség lássa el. A miniszter már akkor hajlandónak nyilatkozott arna, hogy tárgyalásokba bocsátkozik a várossal ós szivesen telj esi ti a kérést, ha sikerül megállapodásra jutni a törvényhatósági bizottsággal. Most azután a város hatósága és a minisztérium között létre jött a megállapodás, amelyet bizonyára szankcionálni fog a közgyűlés. Szombaton délelőtt megjelent Lázár György dr polgármesternél Oláh Ödön cisendőrezredes, a belügyminiszter megbízottja, akivel a polgármester és Somogyi Szilveszter dr főkapitány nyomban tanácskozni kezdtek a kérdésben. A tanácskozás, amely hosszú ideig tartott, teljes eredménynyel járt és azon megállapították mindazokat az áldozatokat, amelyeket a városnak a külterületi csendőrség szervezése érdekében meg kell hozni. A Délmagyarország-nak sikerült megszerezni a tanácskozásról szóló jegyzőkönyvet, amelyből kitűnik, bogy Szeged város 141 ezer katasztrális holdnyi területén a közbiztonsági szolgálatnak a csendőrség által való ellátása cáljából a város Szeged-Központban, továbbá Alsóközpontban, a csorvai iskolánál, Szatymazon, Felsőközponton és Csöngőién egy-egy lovas Örsnek a felállítását, illetve szervezését óhajtja. Ebez a következő számú csendőrlegénység lenne szükséges, és pedig: Szeged-Központban, illetve városban 1 járásőrmester, 1 örsvezető, 6 csendőr = 8 fő, Alsóközponton, Szatymazon és Felsőközponton 1—1 őrmester és 4—4 csendőr, a csorvai iskolánál, a ldrályhalmi városi tanyánál és Csöngőién 1—1 örsvezető és 4—4 csendőr, összesen tehát 38 fő, A fent részlezett esendői-legénység után a következő költségek merülnének föl: 1. Egyszersmindenkori költségek 56,493 korona, mely összeg 12 évi egyenlő kamatmentes részletekben lenne a város által a magyar királyi belügyi kincstárnak vissztéritendő. 2. Évi fentartási költségek összesen 82,384 korona 26 fillér, mely összeg egynegyed, vagy féléves részletekben lenne fizetendő. A külterületen felállítandó csendőrörsök elhelyezéséül szükséges laktanyák és istálló bére fejében a belügyi államkincstár a városnak évi 5100 koronát térítene meg. Oláh ödön, a belügyminiszter kiküldöttje kijelentette, hogy a csendőrség erdő, mező, vadőr stb és egyéb szolgai teendőkre fel nem használható, úgyszintén tolonckisérletekre sem. A város külterületén ekép alkalmazandó csendőrség a város belterületén csakis a legkivételes esetekben és ekkor is csakis a törvényhatóság első tisztviselőjének vagy helyettesének a kerületi parancsnoksághoz intézett irásos megkeresése alapján lesz alkalmazható. A polgármester és a főkapitány tudomásul vették ezeket a kikötéseket és bejelentették, bogy azt a város törvényhatósági bizottságának bejelentik, de már most kérik a minisztert, miszerint tekintettel arra, hogy a szervezendő külterületi csendőrség nem csupán holyi, lianem általános állami feladatokat is szolgálni fog, ennélfogva az évi fentarlásnak legalább, felét az állam viselje. A váras képviselői megjegyezték még azt is, hogy abban az esetben, ha a rendőrség az egész törvényhatóság területén államosítva lesz, a város fizetési kötelezettsége természetszerűleg meg fog szűnni s ez esetben azok az épületek, melyeket a város csendőrség részére bérbe adott, a város szabad rendelkezése alá teljesen visszakerülnek. 1912 április 7 Áldetekiivek. A rendőrkápitány: Született? A terhelt: Sohse fárassza magát kapitány ur. Elmondom én magamtól is a nacionálémat. Születtem Przemyslben 1850-ben. Feleségem nincs, ellenben vagyonom sincs. Tizenkét izben voltam büntetve zsebtolvajlásért. Lipcsében egy évig, Hamburgban nyolc hónapig, Brüsszelben két esztendeig. Bécsben kilenc hónapig ültem. A többi büntetéseket szép magyar hazánkban szenvedtem el. A rendőrkapitány: Figyelmeztetem, hogy igazat mondjon ! A terhelt: Mindig volt bennem annyi férfiasság, hogy azért, amit tettem, el is vállalom a felelősséget. Most is elmondom az igazat. A rendőrkapitány: Ez már beszéd. Tehát halljuk ! A terhelt: Illaváról, ahol három esztendeig ültem, Budapestre jővén, következőleg okoskodtam : Vén róka vagyok már és ami a fő, nagyon ügyetlen. Ha hozzá nyúlok az aranyhoz, vassá válik, ha tizenegy órakor bele nyúlok a zsebébe, már tizenkét órakor hűvösön vagyok. Szóval, ideje már, hogy abba hagyjam a munkát és más mesterség után nézzek. Addig-addig tűnődtem, töprengtem, mig végre rászántam magam arra, liogy a zsebtolvajlás terén szerzett dus tapasztalataimat értékesíteni fogom. Meg lehet élni abból is. A rendőrkapitány: Szabad tudnom, hogyan vélte értékesíthetni tapasztalatait? A terhelt: Szabad. Régi közmondás, hogy minden zsák megleli a maga foltját. Én is találtam egy régi hűséges barátra, akivel a következőkben állapodtunk meg : Napjában kétszer kimegyünk a keleti és és nyugati pályaudvar érkező oldalára. Meglessük azokat a notórius zsebtolvajokat, akik nem ismernek bennünket s egy-egy sikerült munka után üzebe vesszük, valamely félreeső helyen megállítjuk őket és rájuk ijesztünk azzal, hogy detektívek vagyunk. Számítottunk arra, hogy valamennyien megijednek ós addig kérnek, kunyorálnak, amig ellágyulunk és egy gyönge pillanatban megvesztegethetnek minket. A rendőrkapitány: Könnyű mesterség! A terhelt: És nem olyan veszélyes, mint maga a zsebtolvaljás. Legalább azt hittük. De bizony csalódtunk. Már az első kísérletnél pórul jártunk. Cudarui rajtavesztettünk. November 20-án kimentünk a keleti pályaudvarra s az első ember, aki szemünkbe tünt, Féder Samu volt. Egyike a legügyesebb zsebtolvajoknak. Közelébe fórkőztünk és meglestük minden lépését. Mikor megérkezett a vonat ós az utasok kiszállottak, Féder kiszemelt magának egy kövér atyafit és feléje közeledett. Uccu utánna! Féder megszollitja a jámbor vidékit. (Ismerjük már mi ezt a módit!) — Szervusz pajtikám ! Az pedig bambán, kimeresztett szemekkel nézett végig a vakmerő idegenen. — Nem ismersz? Én vagyok : a Muki. _ A Muki 1 — Igen, a Bíau Muki Nagyváradról. Hej pedig be jókat mulattunk tavaly ilyenkor. Bruderschaflot is ittunk, összecsókolództunk . . . — Igaz ni! Most már kezdek rá emlékezni. Pedig a jámbor most még kevésbé emlékezett, mint azelőtt. Blau Muki erősen a tenyerébe csapott, aztán testvériesen magához ölelte a kövér szamarat. Egy-két pillanat s a „munka" sikerült. Gyönyörűen végezte a nyomorult. Tiz perc múlva már ott volt a szomszéd utcában. Nyomában voltunk. Vigyáztunk, hogy el ne szalasszuk. Az utca túlsó sarkán elértük a én a vállára ütöttem. — Ne siessünk barátom 1 Álljunk meg egy kissé.