Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-05 / 80. szám

1912 lil. avfolyatp, 80. sza™ Péntek, április 5 iCíponti szerkesztőség és kUdéNfriftxl Szeged, 11 t=a Korona-utca 15. szám c=i Sndapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., *=i Városház-utca 3. szám c=a ,, ELÖPIZETESI AR SZEBEDEft egész évre . R 24'— félévre ... K 12 negyedévre . K 6'— egy hónapra H 21 Egyes szám ára 10 Bllér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉR i egész évre R 2S-— félévre ... H 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TÜE1UN-SZAB: , Szerkesztősei 305 . Kiadóhivatal 83* interurbán 305 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128- ! l A kormány helyzete. A Ház megkezdte már a szünetjét, minekelőtte véget ért a kormány bemutatkozása körül keletkezett kissé hosszadalmas vita és.a Ház egyhangúlag tudomásul vette a Khuen-Héderváry-kormány ujabb kinevezéséről szóló királyi leiratot. Azok az indokok, amelyek a kormányt arra a nagy áldozattal járó elhatározásra birták, hogy az ügyek további vezetését elvállalja, mély hatást tettek a Ház rninden oldalán. Nemcsak a többség ünnepelte lelkesen vezérét, midőn az bejelentette, hogy az ország igen fontos érdekében meghajol őfelsége akarata előtt, hanem az ellenzék kiválóságai is meghajtották zászlójukat a miniszterelnök és a kormány Vállalkozásának tiszteletreméltó volta előtt. Sajnos, a vita nem maradt meg azon a nemes és előlkelő színvonalon, a melyen az első napon mozgott. Az alvezérek, a közkatonák nem őrizték meg azt a tárgyilagosságot és azt az előkelő hangot, amelyet az ügy komolysága megkövetel. A miniszterelnök a vita végén ismét szólásra emelkedett. Felszólalásának kettős célja volt. Egyrészt honorálni akarta az ellenzéki vezérek nobilis magatartását, másrészt pedig perbe szállott azokkal a kifogásokkal és támadásokkal, amelyek a kormány magatartását az ellenzéki szónokok részéről érték. A miniszterelnök felhasználta ez alkalmat arra, hogy a politikai helyzetre vonatkozólag tegyen egy pár megjegyzést, amelyek közül igen nagy hatást tett az a kijelentése, amidőn mint a válság megoldásának ultima raciójára, a nemzetre való hivatkozásra célzott. Első sorban megfelelt a miniszterelnök az ellenzék részéről többször hangoztatott azon kifogásra, hogy a miniszterelnök, aki jogi meggyőződését a rezolució kérdésében változatlanul fentartotta, ellenjegyezte a királyi manifesztumot, a mely ezt a meggyőződést nem honorálja. A jogi felfogások, mondotta a miniszterelnök — nincsenek semmiféle rendelkezésnek alávetve, azok mindenkinek saját tulajdonai. Erre a felfogásra is áll az a római jogi elv, hogy de foro interno non judicat praetor. A miniszterelnök, amidőn a királyi leiratért a felelősséget vál_ lalta, nem jött ellenkezésbe meggyőződésével, csupán nagy fontosságú érdekekből lemondott arról, hogy a kormány és többség meggyőződésének gyakorlati konzekvenciáját levonja. A politika az ekszigenciák művészete, nemcsak az államférfiúi bölcseség, de a hazafiság is megköveteli, hogy a kisebb érdekek alárendeltessenek a nagyobbaknak. Ezt meg kell tenni akkor is, amikor az a meggyőződés elnyomásával jár. S ha az ellenzéki pártok hibául róják fel, hogy e különben- általuk is helyesnek elismert, áldozathozatalra épen a jelenlegi kormány vállalkozott, azt kifogásolják, ami a kormánynak legfőbb érdeme. A válság nehéz pillanataiban, amidőn igen nagy érdekek forogtak a kockán, a mikor ezekért olyan áldozatokat kellett hozni, aminőket a politikai élet szeszélyes játéka csak ritkán követel államférfiaktól, a miniszterelnök talán választhatta volna a kényelmesebb utat és más férfiakra háríthatta volna azt a súlyos feladatot, a melyre nehéz viszonyok között vállalkozott. A miniszterelnök és a kormány a másik utat választották. Nemcsak azért — mondotta a miniszterelnök — mert férfiak vagyunk, de azért is, mert a parlamentarizmus szempontjából az a helyes, hogy a keletkezett bajokat azok reparálják, a kik alatt azok létrejöttek, mert hiszen csak igy vállalhatjuk érte teljes mértékben a felelősséget. Tiltakozott a miniszterelnök azon vád ellen is, hogy a rezolució kérdésében nem a kormány fedezi a királyt, hanem megfordítva az burkolózik a király palástjába. Ez az érvelés helyes volna akkor, ha a királyi manifesztum a kormány ellenjegyzése nélkül látott volna napvilágot. Minthogy a korona felelősségre nem vonható, ez esetben a kormány csakugyan a királyi palást mellé bujt volna. Amidőn azonban a miniszterelnök a manifesztumot aláirásával ellátta, elvállalta érte azon letgeljesebb felelősséget, amely közjoguk Az igazságtalanság. Irta Balázs Béla, Czeke Samu okleveles középiskolai tanár volt és immár husz éve tanította a vásárhelyi állami főgimnáziumban a görög és latin nyelvet. Czeke Samiu régebbi természetéről (mert ö mostanában nagyon megváltozott és épen erről szól a történet) — mondom, régebbi természetéről nagyon keveset lehet beszélni. A tanári szobában a láthatatlan embernek hívták, mert ugy tudott járni-kelni, beszélni, avagy hallgatni, hogy soha senki sem vette észre. Ha konferenciák alkalmával a névsorolvasás az ő nevéhez ért, mindig fordult néhány fej meglepetve a kis, gömbölyű láthatatlan felé. Ez talán azért is volt, mert Czeke Samu olyankor mindig elpirult és különös írémás hangon mondta a ,„jelen"-t. Tudniillik ő nagyon komolyan vette tanári hivatását. öt a zöld asztal látása mindig áhítattal töltötte el, sőt a zöld posztó tapintása különös borzongó gyönyörűség volt neki. fcs ha dr Ormosi igazgató ur»a tanárok szent, nagy és felelősségterhes hivatásáról beszélt, a jövendő nemzedékről, mely az ő kezeikben van, akkor Czeke Samu' kék szemei mindig nedvesek lettek a lelkes meghatottságtól és titkos szorongás fogta el, hogy ő minderre méltatlan. Pedig erre oka nem volt. Hiszen szemmelláthatóan megbecsülték és dr Ormosi igazgató ur talán senkiben sem bízott annyira, mint benne. Hiszen majd mindennap azt mondta neki: — Jöjjön be;, Czeke, óra után az irodába. Hiába csak magára lehet valami komoly munkát bizni. Jóformán az egész irodát ő végezte. És nem mintha az igazgató ur kivételt tett volna vele. A többi tanár épen ugy rábízta gyakran legfontosabb ügyeit: — Jobban tudod te ezt megcsinálni, Samu pajtás, mint én — mondták. Sőt egyik-másik még a gyakorlati javítását is rábízta. És ha olykor ugy felhalmozódott munkája, hogy alig birta, hogy sietni kellett és erőltetni, akkor Czeke Samu mellében különös melegség támadt. A cselekvés izgalmát, a tett lázát érezte ő akkor. Kék szemei csillogtak. — Ilyen az élet — mondta. — Dolgozni kell. Dolgozni. Este pedig a felesége előtt még fáradtabbnak tüntette magát, mint amilyen volt. önelégült ihlettséggel eresztette magát a karosszékbe,, mondván: — Nem kis feladat az, tanárnak lenni. Nem kis feladat. Nehéz munka. Felelősségteljes kötelesség. Czeke Samu szerette ezt a szót. Volt még néhány ilyen szó, melyet kedvelt. A „kolléga" szót is nagyon gyakran Használta, mindig hangsúlyozva. Ha pedig lopva „állampolgárnak" nevezhette magát,, ezt rangnak,, méltóságnak érezte. Sőt az is előfordult néha, hogy feleségét otthon Ceciliának szólította. Idegenek előtt csak Cili volt, sőt négyszemközt is, rendesen. Mert Czeke Samu valami homályos érzéssel tisztelte ezt a nevet és titkon méltatlannak érezte magát rá. Szégyelte Cecíliának szólítani élettársát. Valamint volt a feleségének egy suhogó, piros selyemruhája, melylvel különös módon, ép ugy volt, mint a Cecilia névvel. Tulajdonképen büszke volt rá, de bizonytalan, szorongó érzés fogta el, ha az asszony fölvette. Kivált a suhogás nyugtalanította. Mégis, mindent összevetve, Czeke Samu boldoj embernek volt mondható. Történt azonban, hogy egy keddi napon, a tízórai szünetben, dr Ormosi igazgató ur egy szürketáblás füzettel jött be a tanári szobába és feketekarimás pápaszeme mögött mélvgondu komolyság sötétlett. (Ezzel a feketekarimás pápaszemmel gyakran álmodott Czeke Samu.) — Czeke! — kiáltotta, másoknak is szó|ó„ jelentős hangon az igazgató ur. — Hol van Czeke? — Itt, kérem alássan, igazgató ur. Itt vagyok. Menjek be óra után az irodába? Az igazgató kiilösös érdeklődéssel nézte végig.