Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)

1912-04-17 / 89. szám

1912 Hl. avfoíyam, 89. szám Szerda, április 17 íízponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, «=J Korona-utca 15. szám c=s Bodapesti szerkesztőség és kiadóhivatal <=-"-3 Városház-utca 3. szám IV., ELÖPIZETESJ AR SZEtiEUEín egész évre . K 24'— félévre . . . K negyedévre . K 6'— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér. ? ELŐFIZETÉSI AR V1ÜEREN: I egész évre K 28— iéíévre . . . R 14"— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 | Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZAM: Szerkesztőseg 305 « Kiadóhivatal 830 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma i 2 8—12 Kerékkötők. A Justh Gyula vezetése alatt álló párt táborában nem győz a jobb belátás. Napnap után, ülésről-ülésre tovább toly a parlament munkaképességének erőszakos megbénítása. Nincs a házszabályoknak olyan hiányossága, amelyet országrontó céljaikra ki ne használnának. Gonosz cinizmussal „az utolsó alkotmánybiztositéknak" nevezik azt az ügyrendet, melylyel valójában az alkotmányosság funkcionálását akadályozzák. Az ország most már tisztán látja, hogy nincs sürgősebb teendője, mint az, hogy parlamentjének veszedelmes tanácskozási rendje 'korrigáltassák. Ha lehetséges, hogy egy törpe csoport, két tucatnyi ember, amely a képviselőházban is, az országban is teljességgel el van szigetelve, az egész magyar törvényhozást a maga munkájában beláthatatlan időkön át megbénítja, ugy semmi bővebb bizonyításra nem szorul, hogy mindenkinek revidiálni kell az álláspontját, aki e házszabályokban eddig garanciáját vélte látni az ország boldogulásának. Eszeveszettség és végzetes rövidlátás az, ha a kerékkötők nem akarják észrevenni, miként növekszik ellenük taz egész ország dühe és elkeseredése. Ülésrőlülésre tisztábban látja a nemzet, hogy frivol játék folyik itt vitális érdekeivel. Avagy van ennek az országnak csak egyetlen kerülete is, amely azért küldte be képviselőjét az országházba, hogy módosításokat terjesszen be a jegyzőkönyvhöz vagy félőrákon át értekezzék a kérdések szavazásra való feltevéséről? Oktalanság a hurt a végletekig feszíteni, mert ugy fordulhat a dolog, hogy Justhék még nagyon is rászorulhatnak a rokonszenvre. De a szimpátiának még az utolsó foszlányát is hasztalanul fogják keresni, mert az ország ma már valóságos utálattal fordul el a kerékkötésüktől. A düh és az elkeseredés vésztjóslóan gyülemlik össze ellenük. A nemzeti munkapárt valóban emberfeletti önmegtartóztatással szemléli, miképen arrogálja magának ez a kéttucatnyi ember a parlamenti diktatúrát. A pártot igazán csak a vezéreibe vetett bizalom fegyelmezi. És ez helyesen van igy. A nemzeti munkapárt nehéz időkben imponáló példáját nyújtja a fgyelmezett hadseregnek. Senki ezt a fegyelmezettséget gyengeségnek nem minősiti. Ellenfelei is teljesen tisztában vannak vele, hogy ez a párt erős és hatalmas, mert egységes, szilárd és meg van győződve a maga igazáról. A Justh-csoport politikai helyzete pedig minden handabandázása ellenére is teljesen reménytelen. Küzdelmének állítólagos célja, a parlamenti reform kiküzdése ma már egészen elhomályosult, sőt teljesen el is veszett. Mert a parlamenti reform kiküzdése végett obstrukcióra szükség nincs, azt a kormány anélkül is megcsinálja. Sőt az obstrukció a reformot egyenesen késlelteti és akadályozza. A közvélemény szemében a Justhék kerékkötése tisztára a zavarcsinálást, a szituáció felbontását célozza. És valójában nincs is egyéb célja. Mert azt, hogy a „harcban" vezető szerepet játszó Polónyiak annyira rajonganának az általános egyenlő és titkos választójogért, azt ebben az országban igazán senki se hiszi. Justh Gyula legkevésbbé. A zavarkeltésnek ledér machinációit pedig a nemzet soká tűrni már nem hajlandó. A helyzet annyira megérett, hogy ha egyszer az elkeseredés tomboló vihara kitör majd, olyan könnyű szerrel fogja elsöpörni a kerékkötőket, aminő könnyedén a szél maga előtt kergeti a gyökértelen, halódó galyakat. Rip. Irta Ifjabb Hegedűs Sándor. Husz év nagy idő s a gyermekkorban még nagyobbaknak tetszik, mert a fogékony ifjú lélek minden impressziót befogad. Később eltompulnak az idegek, az érzések nem tesznek többé oly mély benyomást az emberre, megjelennek az ember előtt, aztán a pergő idővel tova futnak. S azért mégis jó ha néha feltámad előttünk a mult s egy-két emléke újra életre kel s elénk varázsolva egy eltűnt kor báját, (feléleszti bennünk az ellankadt érzések titkon élő csiráit. A mult az mese. Gyermekmese, olyan szivárvány játékmese, mint amilyet Prinzivalle és Monna Vanna játszanak egy sátorfedő alatt. Sokáig azt hittem, nem játszik az élet hulláma ilyen gyerekállornszerü szivárvány törése a múltnak, mégis megjelent előttem. Oly édes, oly aranyragyogásu kép volt az, mintha egy aranysugár született volna meg egy rövid percre, csak azért, hogy megédesítse öregvő lelkemet. * Ugy hat éves lehettem, amikor nyári szomszédunkká egy kedves család lett s a gyermektábor hamar testvériesen Összebarátkozott. Fehér kerítés választott el bennünket a két telek határán s megállapodás szerint rigófüttyel hivtuk egymást játékharcra,'nagy csatákra, amelyeket a hegyoldal lankás'mélyén vonuló árok sűrűjében vivtunk egymással. Cooper vörösbőrü romantikájától megittasulva „Csinkakok az utolsó mohikán" nevében. A duló csaták után a cseresznyefák alá vonultunk, ahol nagy gyümölcs-szüretekkel üdítettük fel magunkat. Majd lenyugodva, álmainkat szőttük a jövőről, arról az időről, amikor nagy felnőtt emberek leszünk s a mienk lesz a világ. Szabad lesz átmenni az árok túlpartjára, falevél-szivar helyett dohánycigarettára gyújtani, uj ruhában fákra mászni s a szomszéd majoros gyerekeit, ha engedetlenkednék, fölpofozni. Majd nagyobb célok is jelentek meg előttünk, egy flóbertpuska, amely még a verebet is megöli .s akkor nem kell m'ajd nyirfa-ágakkal készült nyilakkal lövöldözni a gyümölcsfák majszoló ellenségeit s nem fogják biztos lövéseinket csiripelésse! lerázni tollas bőrükről, hanem martalékunkká lesznek s az egész ház a mi vadunkat fogja fogyasztani. Fölöttünk bárányfelhők úsztak át az égen s mi álmodozva néztük a sodródó fellegeket s rájuk biztuk' titkos vágyainkat, gyermekálmainkat. A bárányfelhők elúsztak felettünk, hol fényes volt napunk, hol csapdosott a vihar s hullott az eső, mig megint csak bárányfelhős lett egiink. S ezekkel a vonuló felhőkkel elmúlt a mi gyermekségünk is, ifjúságunk is lassan elúszott — s az a husz év, mint egy felhő elmúlt felettünk. Az uj tavasszal megint kihúzódtam a zöldbe, bekalandoztam az ismerős kerti utakat s azon gondolkoztam, mi lett a szomszéddal, évek óta nem láttuk mi egymást; szétvert bennünket az élet, mint ahogy a szél szétszórja a virág magvait. Megálltam a léckerítés előtt s ugy sejtelemtől, benső ösztönömtől űzve megadtam a rigófüttyöt, a gyerekkori jelszót. S ime, a szomszédház fái alól visszhangzott a jel s pár pillanat múlva előttem állt egy nagybajuszos ember. A husz év előtti Józsi, de nem volt többé rövid nadrág rajta, hanem kis fiát vezette elém kezén ifogva. „Te vagy az Józsi?" „Te vagy az öreg?" „No öreg Rip, de megcserélt az élet!" Végtelen öröm töltötte el bensőnket, de azért nagy vigalmunk csengésébe mégis belevegyült valami melankolikus akkord, pedig oly finom kis szó volt az, egy szótagból álló csak, amely csak azt mondta rpindig nekünk: Rip, Rip! Husz esztendő Rip, Rip! Gyerünk az árokba, oda, ahol a vadölőt játszottuk! Erre pajkos futással rohantunk az árok elé. Még a régi csatakiáltást is hallattuk rohanó futásunkhoz 3 szinte fölvettük vele az egész hegyoldal békéjét. Szegény fák, hogy megkomolyodtak, amióta utoljára visítottuk közöttük az indiáu csatazajt. Azóta érett fákká lettek azok a csenevész kórók, amelyeken keresztül ugráltunk a nagy rud segéc lyével. S a kis ültetvények mind gyümölcsöt