Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-05 / 53. szám

DÉLMÁGYARORSZÁG 1912. március 5. harc mögött nincs is más, csak düh, mindig düh. Ezek a jelek, ezek a gyöngeségek aztán föltárják a legközelebbi perspektívát. A kormánynak könnyű lesz az ilyen ostromot kiállani. A kormány és pártja sokkal súlyosabb ostromot is legyőzött. Most is ez fog történni. Vele a parlament imponáló többsége, vele az ország és mellette a korona. Minden, ami csak számbavehető megnyilvánulás.. A képviselőház ülése. — Tovább technikáznak. — (Saját tudósítónktól.) A képviselőház ma tovább vonaglott a technikai obstrukció szenvedelmeiben. Az ülés iránt egyrészt a szombati események, másrészt a miniszterelnök bécsi utja és audienciája miatt igen nagy érdeklődés mutatkozott. Az obstruktorok a vitát ma is a jegyzőkönyv ellen indított ostromkezdték. Előbb Návak Lajos elnök általános helyeslés közben nyilatkozatot tett. mellyel szombati eljárását s véletlen tévedjé^fát az általános izgalomra való hivatkozással mentette ki. A jegyzőkönyv szövege és tartalma ellen indított vitát a legváltozatosabb ürügyek alatt elhúzták egész egy óráig. Közben persze újra és újra 'megbolygatták a szombaton történteket s Justh erősen támadta Návayt, sőt sértegette is, ugy hogy Návay megvonta tőle a szót. Justhék erre zárt ülést kértek, a mit Návay el is rendelt. Szünet közben, amikor a képviselők a folyosókra tértek, hirtelen egy alacsony kis ember pattant Justh elé és dikciózni kezdett. — A néptömegek millióinak megbizásából üdvözlöm a kegyelmes urat! — kiabálta. Majd igy folytatta: — Nem a pénzen megvásárolt többség képviseli az orszgáot . . . Ekkor a munkapárti-képviselők csoportjában dühös méltatlankodás támadt. Egész sereg képviselő vette körül egy pillanat alatt a szónokló embert. — .Micsoda beszéd ez? Ki maga? Mit akar itt? Ki vele! Ki kell dobni! — kiabálták harmincan is egyszerre s kifelé tuszkolták. Az idegen tiltakozott. — Jogom van itt megjelenni! '— kiáltozta s egy igazolójegyet lobogtatott a kezében. A munkapárti képviselők azonban nem hajlottak a tiltakozásra. Aki hozzáférhetett, lökött egyet a magából kikelt férfiún. Janovics Sándor temesmegyei főispán pedig arcul ütötte. Káltay Tamás, Molnár Béla, Németh Károly, ifj. Erdély Sándor és Pékár Gyula ragadták meg öt a csoportban s a dulakodás közben erősen megharapta a Kállay Tamás ujját. Az egyik terembiztos aztán kiragadta a csoportból a megtépázott embert s igazolásra a háznagyi irodába vitte. Itt kiderült róla, hogy Szerdahelyi Henrik vidéki állatorvos az illető, akit kissé hóbortos embernek ismernek. A Ház üléséről ez a tudósítás szól: (Az elnök nyilatkozata.) Návay Lajos elnök féltizenegy órakor nyitotta meg az ülést. — A Ház tárgyalási rendjének érdekében nyilatkozatot óhajtok tenni — szól Návay nyomban az ülés megnyitása után. — Teljes félreértésen alapul az a föltevés, hogy szombaton a zárt ülést kérő ivet mellőzni akartam volna. Kijelentem, hogy a zárt ülést kérő ivet a házszabályok értelmében ugy, mint eddig, ezután is mindig elfogadom. A tegnapi ülésen történteket illetőleg kijelentem, hogy ragaszkodva a házszabályokhoz, a zárt ülés kérésének meg van a kelléke és módja, melyek szerint beszédek közben, azon folyamán zárt iilés kérése nem engedélyezhető, mert a zárt ülés célja nem lehet a szómegvonás. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Még egyszer kijelentem, hogy a zárt ülés kérési jog mellőzése tőlem teljesen távol áll. Ezt kereken tagadom s ezen tovább nem vitatkozom. A közvélemény pártatlan megítélésére bizom továbbá, hogy helyesen jártak-e el, mikor megtámadtak, a nyilvánosságot előlem el akarták zárni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Amint eddig megtartottam a házszabályokat, ezután is megtartom. (A jegyzőkönyv.) Áz elnöki jelentés után Mihályi Péter jegyző fölolvasta a mult ülés jegyzőkönyvét. JnSth János: A jegyzőkönyvvel a tényállást hűen kell visszaadni. Két eset nincs felemlítve. Kéri a jegyzőkönyvbe beiktatni, hogy Návay Lajos elnök a Szmrecsányi György zárt ülést kérő ivét összegyűrte és földre dobta. Ezenkiviil kéri a jegyzőkönyvbe iktatni, hogy egy egyén az ülésterembe beugrott és dulakodás után a teremből kivezették. Németh Károly munkapárti azt vitatja, hogy az ülés hü képét a Napló irja le, a jegyzőkönyvbe csak határozatok veendők be. (Helyeslés a jobboldalon.) Polónyi Dezső: A megtörtént esetek kritikájától tartózkodik, csak a jegyzőkönyvvel foglalkozik. Szerinte azok, amik az ülésen történnek, jegyzőkönyvbe veendők. Az eddigi gyakorlat ez volt. A Napló szerint az elnök egyéni integritásában lett megtámadva, az erre vonatkozó nyilatkozatokat a jegyzőkönyvbe fel kell venni. Indítványozza, hogy Andrdssy Gyula gróf és Justh Gyula beszédei szószerint jegyzőkönyvbe vétessenek. Rátér arra, hogy az elnöknek személyes ügyét a képviselői padokból kellett volna tárgyalni és nem az elnöki székből. Mikor az ebből támadt vihar után az elnök harmadszor megnyitotta az ülést, az elnök, a nagy zaj dacára, a vitát be akarta zárni és a napirendet akarta megállapittatni. Ebből a felhívásból az ellenzék nem hallott semmit. Molnár János: Ellenzéki ember, aki törvénytelenséget tűrni nem hajlandó. Mégis fölszólal a jegyzőkönyv mellett. Az után a lovagias és elegáns nyilatkozat után, amelyet ma az elnök tett, szintén nem tartja szükségesnek, hogy felvegyék a jegyzőkönyvbe az elnök dolgát, de ahoz hozzájárul, hogy Pályl szereplését felvegyék a jegyzőkönyvbe. (Helyeslés.) Návay Lajos elnök: A Naplóból kiderül, hogy csak kísérletet tett a napirend megállapítására és ez kötelessége volt; az ülést nem bezárta, hanem felfüggesztette, ez is bizonyltja eljárása jóhiszeműségét. Ilgy teszi fel a kérdést: Hitelesiti-e a Ház a jegyzőkönyvet mostani alakjában, szemben a benyújtott indítványokkal? Lovászy Márton: A házszabályok értelmében a kérdés föltevéséhez szól. A benyújtott pótlások kiegészítik a jegyzőkönyvet, egész ugy kell velők elbánni, mint a szombati indítványokkal: külön-külön kell róluk szavazni. n ség, mert a rendező igy betömi a színészi intuíciónak és közvetlenségnek meleg forrásait, amelyek átötmlenek a darábra s lüktető életre keltik. Sőt a rendezőnek figyelnie kell a színésznek azokra az ösztönszerű megnyilatkozásaira, elszólásaira és botlásaira, amelyeket a színpadon is, csak ugy mint az életben, „véletlen"-nek szoktak nevezni, de amelyek igazság szerint a tudat alatt lappangó ösztönnek, vagy ahogy a németek mondják, az „Lnterbewusstsein"-nek a feltüremléseí s gyakran nem is sejtett effektusokkal és árnyalatokkal gazdagítják az előadást. S milyen fakók és furcsák azok az emléke próbák, amelyek jóval a rendelkező-próbák után következnek s főképen arra valók, hogy a darabot szövegestül, helyzetestül a színpadra rögzítsék. Díszlet még nem áll, csak néhány fal és parapet jelzi a szobát vagy szalont, kellékek sincsenek, mert egyelőre csak zavarnának, még mindig a félhomály az ur, még mindig a bontakozás stádiumában vagyunk, amelyhez nem is illenék a teljes világosság. Viszont a színészek különböző egyéni technikája furcsaságokat vegyit a fakóságba. Van színész, akinek az emlék-próba épen annyi, amennyit a neve mond s aki könyörtelen egyhangusággaii morzsolja le a szerepét, mert amig szavakkal és szöveggel nincs tisztában, amig az utolsó pont és veszsző is le nem ülepedett a lelkében, addig olyan, mint a bilincsen járó rab, aki a szó szoros értelmében „feszélyezve" van. Csak morzsolja a szerepet s tudja Isten, hol jár a tekintete. Talán a távoli összefüggéseket és kapcsolatokat keresi. De látszik rajta, hogy fantáziája, alakító ereje még a szöveg pórázán vánszorog. Van olyan, akit az első perctől fogva izgat a szerep s beleéli magát, amikor pedig még minden mondat elejét a súgótól lesi. Játékos kedv, színészi fantáziája türelmetlen és nem birja bevárni, mig a memóriája elkészül a maga munkájával. Mindjárt játszik és minden próbán játszik. Mikor azután ez a kétféle szinész egy jelenetben öszszekerül: az cifra dolog. Az egyik kalappal a fején, bottal a kezében, monoton hangon mondja a szerepét, a másik nekilendül fantáziával, kieresztett hanggal, az izgalomtól re" megve ágál s mind a ketten kölcsönösen haargusznak egymásra. Az egyik azért, hogy a partnere mért nem játszik, a másik azért, hogy a partner mért nem tudja még a szerepét. Ezek a konfliktusok persze hamarosan megoldódnak, mert a külföldön főpróbáknak, nálunk pedig összpróbáknak nevezett játékpróbákon megtörténik a nagy transzfuzió, a mit egész bátran lehet vérátömlesztésnek mondani. A darab, amely a rendelkező-próbán hulla volt, ha igazán életrevaló, ilyenkor támad föl a halottaiból. Sőt az is megesik, hogy a színészi temperamentum túllő a célon s tulsok vért kap a darab. Nagy, lázas próbák ezek, amelyek a reggeli órákból sokszor mélyen belenyúlnak a délutánba. Amikor egyegy felvonással órák hosszat vesződünk, amikor a finomabb tempó-változtatások, művészi crescendók és decrescendók miatt huszszorhuszonötször kell elpróbálni egy jelenetet, a mikor egyetlen pauza miatt, melynek hatását egy iiegvedpillanatnyi késés vagy sietség kockára tehet, egész beszédeket kell újra elmondani. És aztán jönnek a váratlan meglepetések. A szalon most már be van bútorozva, az ablakon besüt a nap, a szinész maszkján kivül minden az illúzió jegyében áll s akkor kisül, hogy X. szereplőnak nem jó a karosszék, mert belesüpped s nem tud játszani. Hamar egy másik karosszéket! X. szereplő fényesen eljátszsza a jelenetét, de már a következő jc'enetben Y. művésznő sirva fakad, hogy neki magas a karosszék és tönkreteszi az egész játékát. És jönnek az aggodalmak, a félelmek, a kétségeskedések, a drukk, a tréma s ennek kíséretében az összes babonák. Az egyik próbán Z. művész meglát egy szekrényt, amelyről konstatálja, hogy két bukott darabban játszott s ez teljesen elegendő, hogy elvegye a kedvét. Attól a pillanattól fogva dühös pillantásokat vet a szekrényre s szentül meg van győződve arról, hogy a szekrénynek nagy része lesz a bukásban. Igen, a bukásban! Mert vannak pillanatok s épen a legutolsó próbák alatt, amikor a legfinomabb darab és a legsikerültebb előadás is a bukás, vagy legalább is a sikertelenség rémét idézi föl a színpadon. Olyan hirtelen szél ez, amelyről azonban nem lehet tudni, hogy honnan fuj. Mikor a darabot a próbálás kimerhette, vagyis mindent kihozott belőle, akkor minden szépsége fakónak és minden elmésség e unalmasnak tűnik fel azok előtt, akik ezt a munkát elvégezték. Ez a jele annak, hogy. a darab megért a nyilvánosság, a közönség számára. Most már arra az izgalomra, arra a vibrálásra van szüksége az előadásnak, melyet csak a teli nézőtér adhat meg neki. Lgy, hogy az utolsó próba tulajdonképen a premiére, a próbáknak igazi befejezője a közönség, amit a párisi színházak azzal is dokumentálnak, hogy az utolsó főpróbát tele ház előtt tartják meg.