Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-27 / 72. szám

1912 US. évfolyam, 72. szám Szerda, március 27 S&zponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=j Korona-utca 15. szám Stfidapesti a szerkesztőség i Városház-utca is Kiadóhivatal 3. szám IV., ZLŐFIZETESJ AR SZEGEDEN egész évre . K 24'— félévre . . . R negyedévre . S f~~ egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. 12'— 2'— ELŐFIZETÉSI AR VÍDEREN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R 7'— egy hónapra H 2.40 Egyes szám ára 10 Gllér. TELEFON-SZAM s Szerkesztősei 305 e=s Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkesztőse® teleion-száma 128—12 A közélet rózsás utain. Az elmúlt héten egyik közoktatásügyi államtitkárunk nyugalombavonulásáról keltek szárnyra híreik, amelyet túlzottaknak bizonyultak. Élünk a kínálkozó alkalommal, hogy a közéletben szereplő férfiaink kálváriájáról elmondjunk egyetrnást, mert az eset jellemző volta élesen bevilágít a magyar közélet rejtelmeibe. A jeles, mindenki által nagyrabecsült főtisztviselő egyik verzió szerint azért vágyott volna nyugalomba, mert igegei nem birják ki a hivatalával járó temérdek hajszát. Nem a munkát sokalja, mert roppant munkaereje játszva elvégezné viinden dolgát: a látogatásokat, jelentkezéseket sokalja, az örökös audienciákat, informátorok özönlését, szóval azt a sok időlopást, amely magas állásának diszével jár s a mely ugy megeszi a hivatalos ügyek intézésére szánt munkaidőt, hogy otthon, éjszaka kénytelen dolgozni, idegeinek és egészségének nem kis kárára és romlására. Valóban, aki szinről-szinre ismeri a magyar közéletben szereplő férfiak életét, azt tudja, hogy ha kötelességtudás és nemes ambició vezeti lépteiket, ők csak kivétel nélkül áldozatai hivatásuknak. Sehol a világon a kormányzat élén álló férfiak nincsenek kitéve annyira a közönség zaklatásának, mint nálunk Magyarországon. Minél magasabb fokára jut fel valaki a hivatalos ranglétrának, annál inkább rabszolgája nem annyira a maga hivatásának, mint a hivatásával járó társadalmi szenvedéseknek. Vegyük a legmagasabb állást egy alkotmányosan kormányzott államban: a minisztereket. Mikor egyik, nem régen elhunyt férfink miniszterelnök lett, az édesanyja, egy igazi tönkrement magyar nagyasszony, sajnálkozva csóválta a szép hófehér fejét s panaszkodott az ismerőseinek, hogy az ő szerelmes fia a „legutolsó állásra" vállalkozott széles Magyarországon. Miért a legutolsóra? — hökkentek meg az ismerősei. „Mert olyanok törlik hozzá a képviselőházban a sáros sarkantyús csizmájukat — válaszolta a nagyasszony — akikkel a fiam a társadalmi életben szóba sem állana." Ma nem is a „legutolsó állás" Magyarországon a miniszterség, ahogy a nemes matróna a nagyúri gőg és a szenvedélyes anyai szeretet fellobbanásábari mondta; de az bizonyos, hogy nem a legkényelmesebb. Meg kel! nézni sorra a minisztereinket és a miniszterelnökeinket, még a szó fizikai értelmében is megviseli a magas és irigyelt állásuk őket. Megöregednek, hajuk megfehéredik, arcuk ráncosabb lesz. Mikor azután hosszabb-rövidebb idő múlva megbuknak, oly lelki és testi tortúráktól szabadulnak meg hirtelen, hogy valamennyien évekkel' fiatalodnak meg bukásuknak és politikai számkivetésüknek nyájasan simogató keze által. A törvényhozás szociális reformokkal védi a munkás életét és munkabírását. De kinek jut eszébe ugyanigy oltalmazni a szegény minisztereket és államtitkárokat? Életük örökös meggyötörtetés. Otthonukban, hivatalukban, klubjokban, a képviselőházban, mindenütt zaklatják őket kérelmezők, panaszkodók, hirhordók, újságírók, hízelgők és küldöttségjárók. Minden zsebük tele van tömve rövid uton átadott kérvényekkel és protegáló vágy protekciót kérő névjegyeikkel. Előszobájukban éjjel-nappal ügyes-bajos emberek ácsorog, nák. Nemcsak aktáknak, leveleknek egész légióját kell meghallgatniok vagy átolvasniok mindennap. Külsőségek, formalitások, apró kötelességek annyira igénybe veszik idejük javarészét, hogy a megmaradt időben csak idegeik és elméjük végső megfeszítésével képesek elvégezni az érdemleges munkát. A sárgaszemű két felesége. Irta Molnár Ferenc. Fenn a hegyen, lila éggel a háttérben, feketén állott a vár a nyári éjben. A völgyben részeg kis szellő tántorgott, a csalogányok busán vonitottak a bokoriban és fenn a várban pofozta, pofozta, pofozta a sárgaszemüt a felesége. A sárgaszemű volt a várnak és az egész •környéknek ura. Szép nagy, kövér .ember volt. Két fejjel magasabb, mint a legmagasabb gránátosa. A mellkasa széles, domború, a hasa domború és széles volt. Fess ember volt, rettenetes nagy, kövér disznó volt. Hátul is volt tokája. Az arca akkora, mint egy fooíball-laípda. Piros, egészséges, jókedvű, tömpeorru arca, pofonarca volt. Ezt a szép terebélyes arcot pofozta a szomorú, kis asszony. Ez volt a felesége. Pici, vékony, lenszőke, szótlan, ábrándos, törékeny, bánatos virágszálasszony. Vékonyabb és átlátszóbb, mint egy tizennégyéves szüzleány, halkabb életű, mint egy japáni nő, egyszóval olyan, mint egy nagyon szelid cseresznyevirág. Naphosszat a szavát se lelhetett hallani. Egész nap a kertben sóhajtozott, pici virágait öntözte, álmodozó verséket olvasott, csöpp madárkáit etette, elbolyongott a nagy gyepen és olyan könnyű, olyan légies 'volt, hogy lépte nyomán meg se hajoltak a fűszálak. Délután hatkor mindig bement az urához, fölemelte rá szomoru szép szemét és pofozta háromnegyed tízig. Akkor lefeküdt ágyacskájába és elaludt. Kis rózsaszinü angyalokkal álmodott, akik hegedühangon énekeltek. Hogy miért pofozta? Kérdezd a virágot, miért nyílik. Kérdezd a patakot, miért csobog. Hogy miért pofozta? Lelkében, szép tiszta fehér lelkében élt egy úgynevezett ábránd. Dalosajku apródról, mint apáink mondták. Szép szőke vattahaju, karminszáju, kéktrikós apródról — s ehelyett a férje volt, száznyolcvan kilót nyomott hétköznapon és vasárnap pihent. Este hatig ábrándozott a madárlelkü kis liliom és akkor meglátván férjét, a valóságot, amint rávigyorgott izzadt sárga szemével, liliomleikéből kitört az elkeseredés és pofozta őt szívből, szeretettel, ragaszkodással, hálával. A sárgaszemű nem bánta. Néha ugyan feldagadt a fél arca akkorára, mint egy hordó, néha ugyan kirepedt a szájaszéle egy-egy csattogóbb ütéstől, néha ugyan tükörtojássá meredt a félszeme egy-egy rúgástól a piciny cipellőnek, de tűrte, mert méla kedély volt, "bölcs és gyáva s felette tisztelte a nőket. Háromnegyed tizkor, amikor már egész angolosra volt pofozva és jól táplált piros füle rongyokban lógott le róla, bágyadt mosolylyal kezet csókolt a törékeny, szótlan, szomorú kis nőnék és aludni tért. * így teltek napjaik a legpéldásaibb házaséletben éveken keresztül. Néha, mikor együtt mentek a templomba, a nép tiszteletteljes sorfalat állott az uton. S a nők így szóltak: — A brutális gazember össze van karmolva és verdesve. Ugy látszik, a szegény kis mártir-asszony vissza is üti néha. Menynyit szenvedhet szegényke! És sajnálták a kis nőt. aki ily brutális vadsertés karmar közé került s elképzelték, -mennyire kinoz'hatj'a a sárgaszemű ezt a törékeny virágszálat, ha már az kénytelen felszántani az ő arcát. No hiszen, utálták is a sárgaszemüt nyolcadnyolc országban. Minden nő, ha a nevét hallotta, tiszteletteljesen köpött, mondván: — Isten, ments meg az ordináré férfitól! A kis nő lenszőke feje köré pedig :a mártirlegenda illatos koszorúját fonták a költők, főként a hires Mosatlan Nyakú, aki egész regekört költött az ártatlanul szenvedő aszszony feje tetejére. És közben a sárgaszemű egyre mosolygott, egyre türt, sőt az utóbbi év-ekben már a német estilapot olvásta, mialatt a szőke mártir szorgalmasan, mintha finom kézimunkán dogoznék, pofozta, csipte és rúgta. A férfi olvasgatott, a nő régi gyermekdalokat- dúdolt, mialatt csattogtak a pofok, püffenték a hátbavágások, kongotta-k a fejbevágások. Csak akkor volt csönd, mikor a kis nő térdét az ura oldalának támasztva kétkézre markolta a fül-ét és félméternyire kihúzta, hirtelen visszaeresztette, mint a gyerekek a gummit. Ilyenkor a férj abbahagyta az olvasást és biztató mosolylyal nézett neje szomoru szemébe. Aztán ismét csattogás jött és a férj belemerült a német estilapba. Utóbb a nemes várúr feje egészen eléktelenedett. A természet szimmetrikusnak teremtette az emberi arcot, de a kis nő ernyedetlen szorgalma lassanként átpofozta a férje arcának baloldalát a jobboldalra. Husz évi boldog házasság után a sárgaszemű balarcának őszes diszei a jobboldalon kerestek menedéket. Jobbra csúszott a két szeme, az orra, a szája. A bal arca üres volt. Azt hitted volna,