Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-24 / 70. szám

1912 március 24. DELMAGYARORSZÁG 3 rég nem látott barátot üdvözölt volna, igy j szólított meg esperanto nyelven: „Ali, uram, Ön esperantoul beszél, inie, I én is viselem a zöld csillagot." És ezentúl | nem a hollandit s nem a szolgálattevő alkalmazottat láttam benne, hanem a „saniideano-t", az esperanto testvért, kitől, midőn célomhoz érteni, meleg kézszorítással váltam el. A kölcsönös megértés eltávolítja az idegenkedést, közeledést hoz, a közeledésből szeretet fejlődik s ahol a szeretet, ott a béke. Az a nyelv, mely semmiféle nemzetnek féltékenységét nfem sérti, a legkönnyebben vezet arra a belátásra, liogy a nemzetek érdekét legjobban a mutual aid segíti elő. Iine ez a szoros kapcsolat köti össze a világnyelv eszméjét a békemozgalommal. Azért ápolják a békebarátok az esperanto mozgalmat, mint az ő céljukat elősegítő eszközt és tekintsék az esperantisták is nemes törekvésük legszebb céljának a testvériség és világbéke előmozdítását. Szeged az iparáért. — Telket adnak a gyárosoknak. — (Saját tudósitónktól.) Szombaton délután öt órakor ülést tartott a gyáripari bizottság. Az ülésnek legfontosabb tárgya volt a Páliy Testvérek gépgyári cég tulajdonosának Páliy Dánielnek az a kérése, amelyben régi jónevü gyára részére tizenhat holt területet kér a várostól. Az ülésen megjelent Pálfy Dániel is, aki nagy érdeklődés mellett indokolta meg a kérését. Beszédében elmondotta, hogy ha a várostól megkapja' a kért telket, akkor azon óriási beruházással miféle épületeket emel és gyárának termelését milyen ágakra terjeszti ki. A szakszerű beszéd következtében a bizottság egyhangúlag elhatározta, hogy azt javasolja a közgyűlésnek: adja oda négyszögméteren'kint egy korona vételárért a kért tizenhat hold nagyságú területet. Foglalkoztak Kecskeméty Antal lakatosmesternek a beadványával is és Wimmer Fülöp ajánlatára teljesítették a törekvő és eddig is nagy sikereket elért nagyiparos kérését. Az ülésről ez a tudósításunk számol be: Lázár György dr polgármester elnökölt az ülésen, melyen Bokor Pál polgármester-helyettes, Balogh Károly tanácsos, Fajka János főszámvevő, Skultéty László főkönyvelő, Tóth Mihály főmérnök, Oblath Lipót, Bokor Adolf, Kiss Arnold. Holtzer Aladár, Lövész Antal, Wimmer Fülöp, Rosenfeld Nándor. Bozsó János, Pillich Kálmán, Winkler Mór, Becsey Károly dr, Weiner Miksa, Perjéssy László bizottsági tagok és Bárkányi Zoltán jegyző voltak jelen. Balogh Károly pénzügyi tanácsos előterjesztette, bogy a Pálfy-féle gépgyár ipartelepét ki akarja telepíteni. A régebben kijelölt területet most már nem lehet gyárépítés! célra fölhasználni, mert arra a vasút tart igényt. Ujabban a Cserepessoron jelöltek ki területet, amelyet a tulajdonos 16 holdra kér kiterjeszteni. Négyszögölenkint egy koronát ígér a gyáros a területért. Az előadó beható tárgyalást folytatott a gyárossal, akivel megállapodott a feltételekben. Ezek szerint, ha a vállalat harminc éven belül megszűnik, akkor az akkori viszonyoknak megfelelő árért megváltandó, harminc év után azonban minden kikötés nélkül a gyár kizárólagos tulajdona lesz. Azt javasolja, liogy mindazok a kikötések mellett, amelyek megakadályozzák azt, hogy a területet másra használják, mint amire a régi jóhirnevü gyár kéri, teljesítsék a kérelmet. A városnak az érdeke az, hogy a területet, amely ma pocsolya, gyárépitési célra luaisználják föl. Pálfy Dániel nagy érdeklődés mellett szólal föl. Megköszöni a bizottságnak, hogy alkalmat adott neki, hogy észrevételeit elmondhassa. Budapesten a Ganz-gyár, amely most kitelepül, esak azért nem vett meg egy nyolcvan holdas területet, mert az kicsiny. Az ő gyárának tizenhat holdra föltétlenül szüksége van, mert nem akarja, hogy évek múlva szűknek bizonyuljon a telek és bővítésre legyen szükség. Lakóházakra, tanoncinternátusra, gazdasági udvarra legalább három-négy liold kell. Irodákra, rajztermekre, öntődékre, asztalosmübelyekre, modellraktárra, esater gály osmüli elyr e, próbatermekre, gépházra, gépraktárakra, eselédlakásokra, paprikamalomra, paprikaraktárakra, vas- és szénrakodóra, fatelepre, kocsiszínre kell fölttétlenül még tizenkét hold. Ez a terület nem sok, mert azt is ugy kell beosztani, hogy a jövő fejlődésnek föltételei megmaradjanak. A telek körülkerítése 70,000, feltöltése 80,000, megvétele 25,000 koronát igényel, tehát a? ingyen telek 175,000 koronába kerülne. Kijelenti, bogy a gyár még ez év folyamán egymillió korona alaptőkével részvénytársasággá alakul át. de előreláthatólag a kitelepítésnél már kétmillió koronára emelik föl az alaptőkét, Egy ilyen nagy vállalkozás megéri azt az áldozatot* amelyet a város a telek adományozása folytán hozna. Ezidő «zerint 200 munkást alkalmaz a gyár, de a kitelepülésnél a munkások számát 3—400-ra lehet fölemelni. A gyár speciális terméke a nyersolajmotor, amelyből ma ötvenet gyártanak egy évben, de kétszáz darabot is el tudnának helyezni. Külföldről tízmillió korona értékben hoznak be most motort ós igy ebből az adatból is látható, hogy ez az iparág tovább fejleszthető. Pillich Kálmán indokoltnak tartja a fölvilágositás után azt, hogy tizenhat hold telket, adjanak a gyár céljaira. Perjéssy László kéri kimondani elvül, hogy a területet ipari célra adják, Holtzer Aladár arra hivja föl a bizottság figyelmét, liogy most egyszerre négy-öt ipartelep kér telket a várostól, többen a városban belül. Ki kellen mondani, liogy a vá» rosban belül ne adjanak telkeket. Obláth Lipót fölszólalása után a bizottság egyhangúlag elfogadta az előadó jelentését ós elhatározta, bogy a közgyűlésnek javasolja, engedjen át tizenhat hold területet négyszögmóterenkint egy koronáért a Pálfygyárnak. A bizottság ezután elhatározta, hogy Kecskeméti Antalnak a Buvártónál négy holdat enged át olyan föltételek mellett, hogy a terület feltöltési költségének felét a város fedezi. Este félhét óra után az elnök berekesztette a tanácskozást, amelyet kedden délután öt órakor folytatnak. Ferenc Ferdinánd haditengerészelünkről. A trieszti flottaünneprői hazajött politikusok körében beszélik, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös nagy örömmel szólt a haditengerészet fejlődéséről, amely idáig pangott. — Végre-valahára mi is haladunk a flottaépités terén — jegyezte meg a trónörökös. A király távirata. Triesztből jelentik: Moníecuccoli gróf tengerészeti parancsnok a következő táviratot kapta a királytól a Tegetthof vizrebocsátása alkalmából: Bécs, Schönbrunn, 1912 márc. 22. Őfelsége legmelegebben üdvözli haditengerészetét a Tegetthoff hadihajó sikerült vizrebocsátása alkalmából, melyről őfelsége őszinte örömmel vett tudomást. Legfelsőbb megbízásiból Paar gróf, lovassági tábornok. A hajóskapitány azonban fojtott hangon dörmögte: — Ismerem jól ezt a sárgaságot. Fátyolával hajnalkor és alkonyatkor el szokta takarni az oceán-szigetek sötétzöld fáit, hogy mi hajósok messze elkerüljük őket félve . . . Szent atyáim, te menj ki a partra és feküdj le a napfényben, én pedig kifiistöltetem utánad a hajót, mert nekünk még vissza kell térnünk portugál hazánkba ama fűszerekkel, selymekkel, rabszolgákkal és egyéb drágaságokkal, amelyeket itt sikerült szereznünk édes hazánk gyarapodására. A szent atyát kivitték a partra, le se kellett fektetni, önként lerogyott a homokra, a mely forró volt, mint a tüz, de mégsem volt olyan forró, mint az ő teste. Az ajka fekete volt és cserepes, mint az égetett agyag. A hajósok egy korsó vizet, kenyeret tettek melléje, aztán sietve visszaeveztek hajójukhoz és onnan nézték a szent atya kínszenvedését. A hittérítő eleinte remegő ajakkal imádkozott, de aztán hirtelen rettentő kinok vonaglatták meg testét, amely összehúzódott, mint egy ftötélcsoinió, amit a hajó orrába dobtak. Felordított szörnyű fájdalmában és a hang, amely eleinte tagolatlan jajveszékelés volt lassankint mindjobban érthető szavakba formálódott. Szálltak ezek a szavak, mint a sirálymadarak és talán messzebb elrepültek, mint ahol az égalja elmetszi a tenger végtelenségét ... ' — Jaj, jaj, jaj! Elkövetkezett életem utolsó órája és ez az óra a gyötrelmek órája leszen! Ágyam a homoksivatag és egy palack viz és egy darab kenyér állanak őrt halódó testemnél. íme ott a kunyhója előtt ama hitetlen nipón halász; nem lakik Istennek malasztja a szivében és gondolata ama zsákmányon vagyon, amelyet holnapra vár a tengertől. De a felesége ölébe hajtja a fejét és derűsen nézi gyermekeinek játszadozását. Mint amily derűsen nézik a dögkeselyük a tetememet, amelyet az ő számukra készit a halál . . . Jaj, jaj, jaj! A hajósok keresztet vetettek és á kapitány borzadozva mondta: — Megszállotta őt az ördög és viaskodik a lelkeért! A haldokló nagyot vonaglott és tovább folytatta sivalkodását: — Jaj, jaj, jaj! Jártam Keleten és Nyugaton, vizén és szárazon, hőségben és fagyban. Jártam Ceylonban, Malaecában, Nagapatanban. Meliapurban, kiket megkereszteltem, mig nem értették szómat. Megkereszteltem halottakat és halálba vittem eretnekeket, hogy testük árán lelküket megmentsem. Ezrével szállítottam az Égnek a lelkeket és nekem nem maradtak meg csak a testnek tűrhetetlen kinjai. Jaj, jaj, jaj! Az egyik hajós megilletődve bólintott a fejével. — Valóban az ördög Beszél belőle! ö, aki oly türelmes volt a test minden fájdalmaival szemben! Láttam őt, midőn hitvány eretnekek lassan pörkölődtek a máglyán; ő szeiiden imádkozott. Fs most ... óh, valóban az ördög az, amely belőle beszél! A haldokló rövid tusa után leküzdötte a görcsök rohamát és tovább folytatta: — Milyen jó ily hűs alkonyatkor a Vati* kán kertjében és a Pincion selyem talárban suhogva sétálni! Milyen izesek a borok, amelyek a flesolei lejtőkön termenek! És mily édesek Róma bűnös asszonyai, akik a test gyarló kívánságait szolgálják ... És nincs az a megsebzett pondró, amely ugy vonaglanék, mint én és hullámat oltott mészbe fogják temetni, hogy együtt semmisüljön meg a dögvészszel! . . . Jaj, jaj, jaj! Most még egy végső, nagy sikoltás szállt el ajkáról, aztán elhallgatott örökre. De valóban az ördög beszélhetett belőle, mert — igy mondja az irás — nalála pillanatában két madár röppent el Jasso Xavér Ferenc felett. Az egyik madár szűzi fehér galamb volt, a másik pedig ördögi kifejezésü fekete keselyű. A keselyű üldözni kezdte a fehér galambot, de hirtelen megnyilt az égbolt fényessége és magában fogadta a szentnek lelkét. A keselyű pedig dühös sjkongással vette útját a látóhatár felé, mig vé'gleg el nem tünt a leáldozó nap pokoli tüz-pirosságában . . .