Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-24 / 70. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 március 24. » ; mez meg, erkölcsi függésbe hozza az ál­lam irányában. A szociális állam a mun­kás kenyerét ép ugy biztosítja, ahogy a maga hivatalnokaiét, de viszont munkás­sz/t vazatokra számithat a választásoknál ez oltalomért. Nem az a főjelentősége ez angol reform­nak, hogy a munkásokból állami bürokra­tákat próbál csinálni, hanem az a kísér­lete, hogy szociálizálva őket állami olta­lom alatt, kiragadja a munkásosztályt a szociális forradalom eszmeköréből. Mert a mint a szociálizmus céljait bárcsak rész­ben is magáévá teszi az állam s a tör­vényhozás, aikkor fölöslegessé válik, mely csak eszköz a cél elérésére, a forradalom, az erőszak módszere. Világnyelv és világbéke. Irta: Giesswein Sándor dr. Korunk bámulatosan fejlődő közlekedési eszközeivel, amelyek már nemcsak szárazon és vizén, hanem a levegőben is, minden köz­beeső akadály leküzdésével a népek óriási ki­és beözönlését hozzák létre és ezáltal felvi­rágoztatott kereskedelem segítségével az egész föld nyers és ipari terményeinek anyagcseréjét létesitik, az elmúlt időkkel szemben mintegy hiányát érzi mégis valami szellemi összekötő kapcsolatnak, amely a gondolatok kicserélését megkönnyítené s ez­által egyszersmind a népek intimebb érint­kezését, gondolatviláguk megismerését elő­mozdítaná. Mindinkább érezzük azt, bogy bár vannak világnyelveink — az angol, francia és német, amelyek mellé az olasz s talán az orosz is kí­ván csatlakozni, — ezek mégsem képesek megteremteni a mai világkultúra számára azt az összekötő kapcsot és velejáró gondolat­egységet, amely a középkori keresztény kul­turvilág számára a latin volt. A középkor tudósai, diplomatái, egyhájz­férfiai és politikusai a latin által ennek az egész kulturvilágnak tagjai voltak, számuk­ra úgyszólván a kulturvilágon belül nem vol­tak országhatárok. Aki ma a bolognai egye­temen tanított, az a jövő évben Párisban, majd az Oxfordban tarthatott előadásokat. Az úgynevezett tudósok respublikájában mindenütt otthon volt. Manapság sem az angol, sem a francia, sem a német nyelvvel nem tudjuk elérni ezt az univerzálizniust. Aki világkongresszusokon résztvett, eléggé tapasztalhatta azt, bogy e három világnyelv versengése s az, hogy ezek mellé kompetens­nek az illető ország nyelve is odaszegődig, mennyi időfecsérlést és néha. féltékenységet ós félreértést okoz. Amit az egyik referens elmondott angolul, azt ő maga, vagy a tolmács elmondja még franciául és németül. Aki csak az egyik nyel­vet érti, annak legalább ugyanannyi ideig érthetetlen dolgokat kell hallania és csak­nem rosszabb, ha valamennyi nyelvet érti, mert akkor háromszor kell ugyanazt hall­gatnia. Voltak is, akik hangoztatták, hogy a latin nyelvnek vissza kell adni az ő közkeletű vol­tát, sőt még a görögnek,-mint világnyelvnek is akadt szószólója. Ezt azonban a mai körül­mények között lehetetlenségnek tartjuk. A latin nyelv nem tartozik a könnyű nyelvek közé és hozzá még, mindhiába, némileg meg­kövesedett, az uj fogalmak jelzésére már nem eléggé alkalmas. Ha például olvassuk, ami különben nagyon dicséretre méltó, Ju­ventus cimü diáklapunknak a modern dol­gokra vonatkozó közleményeit, akkor látjuk, hogy milyen körülírásokkal lehet csak mo­dern gondolkozásunkat latin nyelven kifeje­zésre hozni. Például ki gondolja, liogy artes effektivae annyi, mint „képzőművészetek." Mióta a latin nyelvet a modern nyelvek a tudományos és nemzetközi élet színteréről visszaszorították, azóta foglalkoztak bölcse­lők és tudósok azzal a gondolattal, hogy a nemzetközi érintkezés céljaira uj világnyel­vet teremtsenek meg. Leseartes, Leibnitz, az ujabbkori filozófia e vezető szellemei voltak az elsők, akik a nyu­gati kultura területén a világnyelv eszmé­jét megvalósítani iparkodtak. A XVIII. és különösen a XIX. század számos kísérletet termett e téren. S nagyon tévednek, akik ép a kísérletek sokféleségéből arra következtet­nek, hogy az eszmét nem lehet megvalósíta­ni. Hisz minden becses és áldásos vívmányt csak sok kísérletezés és tökéletesítés árán le­het elérni. A sok kísérletezés azért volt, mert az em­berek sokáig nem tudtak megválni egy tel­jesen mesterséges nyelv gondolatától. A túl­ságos mesterkéltség ölte meg a gyakorlatias­ságot. De a Zamenhof varsói orvos által al­kotott esperanto nyelv megtalálta a helyes módszert. Az ő nyelve a természetre támasz­kodik, mint a kertész müve; ő a meglévő vi­lágnyelvek anyagát dolgozta fel, a gramma­tikát a lehető legnagyobb egyszerűségre és minden kivételt mellőző szabályosságra ve­zette vissza. Az esperanto nyelv ma már a népek min­dennemű érintkezésében fontos feladatot tel­jesit, de talán seliol sincs oly nagyjelentő­ségű hivatása, mint a békemozgalom terjesz­tésénél és világbéke eszméjének megvalósi­tásánál. Hisz a népek közötti ellenszenv és az ebből származó ellenségeskedés rendszerint abból származik, liogy nem értjük meg egy­mást. A kölcsönös féltékenység gyűlöletessé teszi a másik nemzet nyelvet. Volt idő, mi­dőn Párisban nem volt tanácsos az utcán hangosan németül beszélni és elég szomorú tény, hogy horvát testvéreink fővárosában nem ajánlatos nyilvánosan magyar szót hasz­nálni. Az esperanto ezeket az ellentéteket megszünteti. Aki csak résztvett egy esperan­to kongresszuson, föltétlen igaznak ismeri el minden esperanto összejövetelre nézve azt, amit Zamenliof dr a boulognei kongresszu­son mondott: „Itt mi mindannyian egyetlen egy nemzet és család tagjainak érezzük ma­gunkat és mi, kik a legkülönfélébb nemzet­hez tartozunk — az emberi nem történelmé­ben első izben — nem mint idegenek, nem mint versenytársak állunk egymással szem­ben, lianem mint testvérek, kik egymást megértik... Ebben a gyülekezetben nem franciák találkoznak az angolokkal és nem lengyelek az oroszokkal, hanem emberek —• emberekkel". A genfi kongresszusról pedig egy szemtanú igy jr: „Nem egyszer láttam, hogy papok és szabadgondolkodók, szocialisták és katona­tisztek vidám csoportokban együtt voltak. Mindannyian kedélyesen beszélgettek egy­más közt, mintha esak az jutott volna eszük­be, bogy mielőtt papok, szocialisták, vagy katonák lettek volna, mindannyian emberek voltak." Tényleg magam is tapasztaltam, hogy az esperanto nyelvben a testvériség varázsereje lappang. Midőn Hágában a katolikus espe­rantisták gyűlése alkalmával, egy villamos kocsiba beszálltam, a kalauz észrevevén raj­tam az esperanto jelvényt, a zöld. ötágú csil­lagot, rögtön kedélyességgel, mintha csak vedbe plántálom a szent bitet, amelynek az örök idvesség a jutalma a másvilágon. A kereskedő elmerengve, tétován vála­szolta : — Uram, én kereskedő ember vagyok és igy semmit sem szalaszthatok el, ami hasz­nosnak látszik. Majd megfontolom a dolgot -és remélem, hogy sikerülni fog megállapod­nunk egy olyan összegben, amelyet te sem tartasz túlzottnak és amelynél én is megtalá­lom a száma dásoimat. . . Jasső Xavér Ferenc összekulcsolta sovány ujjait és tekintetét égnek emelve, hangtalanul imádkozott. De a kereskedő — illő tisztelet­tel bár — megzavarta: — Ajánlom, hogy lássunk az elutazás ké­szülődéseihez, mivel az idő kedvezőnek lát­szik és szeretném minél hamarabb fölszedni horgonyomat. A hittérítő izgatottan, remegő hangon kér­dezte : —• Mennyi ideig tart az ut? — Három nap alatt oda érünk, ha a szél, amely kedvezőnek Ígérkezik, igy marad. — Igy fog maradni. Hiszem az én Istene­met, hogy igy marad. — Dejszen uram, a szél nagyon szeszélyes portéka, különösén errefelé. Lehet, hogy ti­íelétek bizhattok benne, de itt uram sohse merném a kezem tűzbe tenni érte. — Nos, menj csak a hajódhoz és végezd a magad dolgát. Én majd a magam holmiját átszállittatom hozzád1 az én hajómról. Boldog izgalommal fogott a rakosgatás­hoz, amiben a portugál hajó kapitánya se­gédkezett neki. Legelőbb is az imakönyveket csomagolta be, amelyekkel a megtérítendő hitetleneket fogja megajándékozni. A kapi­tány aggódva kérdezte tőle: — Miért olyan piros az orcád, talán beteg vagy, szent atyám? — Dehogy! Az öröm miatt piros az én orcám, hogy íme látom már az én életem koronájának csillogását három naip távolsá­gából. E három nap él fog múlni anélkül, hogy a szememet lehunyjam és meglásd fiam, hogy az imádság és a benső gyakorla­tok meg fogják őrizni erőmet. Az imakönyvek után a különféle apró­cseprő tárgyakat. csomagolta be, amelyek mind nagy örömet szoktak kelteni az óceán szigetlakóiban és megszelídítik a vad hitet­lenek hajlandóságát. Voltak duplafedelü aranyórák a fejedelmek szálmára és hitvány üvegdiszek a szerényebb nép számára. A hajóskapitány aggódva kérdezte: — Miért olyan kék fnost a te orcád, mint a posztó? Talán mégis beteg vagy te, szent atyám? — Dehogy fiam, dehogy! Azért olyan kék az én orcám, mint a posztó, mert átsuhant a lelkemen az aggodalom, hogy vágyaim bi­rodalmába jutva, netáji nem fogok tudni any­nyira az Ur szolgálatjára lenni, mint ahogy szeretném. Azután papi ruháit szedte elő, amelyeket utazására készíttetett. Ugyanolyan szabása volt e ruháknak, mint amilyent errefelé vi­selnek a boncok, de még sokkalta düsabbak voltak. A szoknya fekete bársonyból volt, a felső ruha tarka brokátból, dus aranyh'im­zéssel, öklömnyi ékkő-gombokkal. Sisakja is volt, mint amilyet Konfuese boncjai viselnek; vert aranyból, kis arany csengetyükkel, resz­kető gyémántokkal. Velencei ötvösművészek áhitatos munkája volt. Jasso Xavér Ferenc gyönyörködve nézegette e gazdag holmit és igy szólott a hajó kapitányához: — Szokatlannak találod tán nálam e fényt és hiu pompát, de ne feledd el, hogy vannak alantas gondolkozású emberek, akik az urat szolgáik ruházatából Ítélik meg. Azért indu­lok hozzájuk aranyba-gyémántba öltözve én, aki az egyház szerény és alázatos szolgája vagyok. A hajóskapitány most még komorabban szólott: — De miért olyan sárga a te orcád, mint a viasz, szent atyám? A hittérítő mosolyogni próbált és bágyad­tan félelte: — Nem látod-e fiam, hogy alkonyatra haj­lik a nap? Annak a visszfénye van az én or­cámon és nem a viasz sárgasága.

Next

/
Thumbnails
Contents