Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-19 / 65. szám

1912 HL evtolyarr, 65. szőni Kedd, március 19 DELMAGYARORSZAG Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, i=3 Korona-utca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c= Városház-utca 3. szám a CLOfilZÉTESI Ah Mtncuto egész évre . K 24-— félévre . . . K 12 ­negyedévre . K 6'— egy hónapra K 2­Egyes szám ára 10 fillér. líLOEUKTESI Alt ViöEKENs egész évre R 28-— félévre . . . K 14'— negyedévre . K V— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. I TtLtnii.-jtiW: Szerkesztősei 305 widóhvatoj 836 interurbán 30 5 u Budapesti szerkesztősed telelon-szám? >28—12 A precedens. Még akkkor is, ha az az országos ha­tározat, melyet a magyar kormány, a pót­tartalékosok bentartására ós behívására nézve „rendkívüli esetekben" és hivatko­zással az 1888. XVIII. törvénycikkre, mint a szőnyegen levő véderőjavaslat 43-ik szakaszához való interpretációt kon­templál, — igazán nóvum lenne és pedig nóvum lenne nemcsak lényegére, hanem tormájára nézve is, — még akkor sem le­hetne oka az osztrák kormánynak arra az álláspontra helyezkednie, aminek Stürgkh gróf miniszterelnök ur kifejezést adott, hogy t. i. ez a rezolució a paritásba ütkö­zik, s oly korlátozásokat foglal magában, meiyek közös elvek szerint alkotandó tör­vénynek végrehajtásánál korlátozásokat állitanak fe! Ausztriára nézve és piinthogy Ausztria egyenjogúságát érintik, tehát provokálják az osztrák kormány beleszólá­sát és óvástételét. Nem lehetne oka az osztrák kormány­nak erre az állásfoglalásra, mert az 1888: XVIII. törvény nem mint közös elveken nyugvó törvény jött létre, hanem mint ki­zárólag* rnagyar törvényalkotás és akkor is, mikor létrejött, azon indokolással, vagyis hivatalos interpretációval fogadta­tott el, hogy az Magyarország ujoncmeg­ajánlási, vagy ujoncmegtagadási jogát nem érintheti és azt illuzóriussá nem te­heti. És ehez a törvénymagyarázathoz, mely csak a magyar országgyűlésre és a megkoronázott magyar királyra tartozik, az osztrák kormánynak hozzászólási joga nincs és nem is lehet. De mennyivel kevesebb oka és joga le­het erre akkor, ha ez a tervbe vett rezo­lució nem is nóvum, hanem egy olyan tör­vényhozásu aktus, amelyre épen közös elvek szerint hozandó törvényalkotások kapcsán, már van is precedens. A precedens az 1899-iki véderőtörvény [meghozásakor, ama ^örvény 25-ik szaka­szának interpretációjával fordul elő, mely szintén országos határozat alakjában ma­radt fenn, amennyiben azt a rezoluciót nemcsak a képviselőház fogadta el, hanem a főrendiház is és ez az országos határo­zat az 1889-iki véderőtörvény végrehaj­tásánál olyan kötelező határozatokat ho­zott, melyeket az osztrák reichsrat nem is vehetett birálat alá, annak dacára, hogy az 1889-iki rezolució első sorban az ön­kéntesi tiszti vizsgák nyelvére vonatko­zott s a német nyelvet kellően nem biró egyéves önkéntesekre nézve statuált ,köny­nyitéseket. Tehát oly területen mozgott, mely sokkal közelebb állott a katonai fel­ségjogokhoz, mint az 1888. ,évi XVIII. törvénycikk interpretálása. Stürgkh gróf osztrák miniszterelnök ur­nák ugy látszik erről a precedensről ,vagy nem volt tudomása, vagy pedig arról tel­jesen megfeledkezett. Az 1989-diki véd­erőreform részletes ,tárgyalá§akor 1889 február 26-án az akkori szabadelvüpárt soraiból, a kormány hozzájárulásával és a többség előzetes beleegyezése alapján Gajáry Ödön képviselő terjesztett be ha­tározati javaslatot. Ezt a határozati javas­latot a főrendiház 1889 április 10-diki ülé­sén egyhangúlag elfogadta. Ez az országos határozat a véderő-tör­vénynek egy olyan szakaszát interpretál­ja, mely szórói-szóra benne van az osz­trák véderő törvényben is. És sem az psztrák kormány, sem osz­trák Reichsratnak nem jutott eszébe, hogy ebben az országos határozatbap, akár a király katonai felségjogainak csorbítását, akár Ausztria egyenjogúságának és a pa­ritásnak megsértését lássák. Ezzel tehát ők maguk koncedálták és is­merték el mindazt, aminek elismerését a magyar kormány a most szóban forgó or­szágos határozat kapcsán, méltán és jog­gal elvárhatja. A törvényalkotások és törvénymagya­Beszéd a Márciusról. Irta és a Deák Ferenc Egyesölet vasárnapi ünnepélyén felolvasta: Paál Jób. Ilyenkor, amikor tele van tavaszi szere­lemmel a világ, amikor melegebb a nap aranysugára, amikor vége van mindennek, ami hideg, kietlen és bántó, ünnepet ülünk mi. Márciusi .ünnepet ülünk, emlékezünk régi időkről, amikor még tudtak ideálokért lelke­sedni az emberek, amikor csudákat müveit a szent fanatizmus, amikor a márciusi levegő hősöket nevelt, elszánt és bátor embereket, akiknek ideáljuk volt a vér, szerelmesük a halál és akik pázsitillatu réteken ágyuropo­gás között tartották a nászukat. Meleg, forró, őrült vágyakozással teli volt ez a szerelem, ami ott fogamzott meg a márciusi levegőben, aminek a korán költöző madarak daloltak nászindulókat és ami ott ért véget a világosi sikon, ahol lüktető vérű hérosok siratták meg langvos könnyekkel, keserves zokogással a márciust, ami meghalt, ami nincs többé és amiről ma már csak emlékezünk. Ami történt, amiről annyi sok írás mesél, az minden március csudája volt. Nem embe­rek teremtették meg azt a napot, hanem a március, a tavaszi ébredés, amelynek leve­gője fölforralja a vért, gyorsabb lüktetést ad az agyvelőnek és bősöket nevel az otthon­ülő gyerekemberekből. Az a márciusi, amely­nek az emlékezete-itt ül most minden homlo­kon, kiüt mindegyik villogó szemgolyóban, ökölbe szőrit annyi sok munkában eldurvult kezet, melegséget gyújt a szivekben és meg­gyorsítja az erek lüktetését, egyszer volt csak, a mesében volt csak és nem jön vissza többé sohasem. Az a március elmúlt, talán visszasírjuk holdsütéses csillagos éjszakákon, amikor a tejút szfinkszerü labirintjaiban va­dul vágtató, lobogó hajú gyerekeket, hörgő mellű halálváró hősöket hoz elénk a képzelő­dés, a márciusi álomlátás csudája. Ilyenkor a "^öngvöző, ráncos homlokokon belül me­gint fölgyúltad valami ismeretlen, meleg sej­tés, valami megmagyarázhatatlan idegen vá­gyakozás, ilyenkor megsiratjuk azokat, akik­nek tüzet gyújtott a szemükben az a március és akik ma már egyenlőek lettek a mindig vérre szomjas anyafölddel, akik ma boldo­gok, mert emlékezetük él csak és ők maguk régen odaköltöztek azokhoz, akiknek tettei szolgáltak példaadással. Az arcokon, amiknek piros szint ad az em­lékezés, csöndesen, lassan végigfut egypár könnycsepp. Épen ugy, mint a harmat a ipiros rózsán. Lepereg, meg-meg rángatódzanak az ajkak, sirni, keservesen zokogni szeretné­nek, maguk sem tudják, hogy miért. Valami hidegség fut a lelkeken keresztül, megsirat­ják azokat, akikhez senkit .sem ifiüzött semmi­féle vérbeli kapocs, de akiknek testvérévé avatott mindannyiunkat a március. És sírjunk, zokogjunk keservesen, hint­sünk hamut a fejünkre, teljék meg keserű­séggel a lelkiünk, sirassuk meg azt a sok vért, amik virágot termelnek most a réteken, amik halált hoztak akkor, amikor kikelet volt. Tompa, bordó vérvörös felhők ha föltűnnek márciusi álomlátások idején, ne nevezzük azokat hajnalpirkadásnak. Nem volt kikelet az a március, mert csak a virágok bimbóinak adott uj életet, de golyókat vitt az emberek meleg, fehér, szerelemre vágyó testébe. A frissen zöldülő réteken, zuhogó patakok mel­lett hidegkezü, csapzotthaju gyerekemberek mondtak átkokat lázas, kiszáradt ajkukkal a márciusra,, amely nem engedte többé ölelni a karjaikat, csókolni a szájukat és amely kár­örvendve tett pontot az életük végére. És azóta jöttek márciusok, amikor nem sü­vített már a golyó, nem harsant meg a csatakiürt, vér helyett langyos esővíz áztatta meg a rónákat. És ezek a márciusok enged­ték ölelni, csókolni az embereket, nem vágták el golyóval a vágyakozások forró éjszakáit és mi mégis, visszasírjuk azt a márciust, mert akkor csók helyett olyan szép lehetett a golyó, ölelés helyett perzselt a pusztító tűz­vész és a vágyakozások éjszakáit kettévágó halál is forró, tüzes és szerelmes volt.

Next

/
Thumbnails
Contents