Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-04 / 28. szám

2 DELMAQYARORSZAG 1912. február 4. elnököt a képviselőház pulpitusán próbára tett. Évtizedes gyakorlatot keli fönartania, hogy áldozzon a Házszabályok holt betűinek cs egyben megszüntetnie, hogy érvényre juttassa a házszabályok szellemét és lényegét. Egy mindennél hatalmasabb kérdést, nemzeti életbiztonságunk kérdését kell fölébe emelnie esetleges obstrukciós viharoknak, nehogy kátyúba rekedjen a parlamentárizmus szekere és vele a véderőnek most már föltétlenül megoldandó feladata. Egy zsonglőrnek kell lennie, aki igy bánik a betűkkel, hogy azoknak vak túlsúlya agyon ne nyomja az értelmet. Egy Poseidonnak, aki uralkodik a viharzó tenger fölött és minden helyzetben ur marad fölötte, mert csak igy mentheti meg a parlamentárizmus gályáját. Bölcsnek, higgadtnak, szigorúnak, erélyesnek és az irányításban mesternek kell lennie, hogy a küzdelemben — ha lesz — egyetlen érték se kallódjék el, mert a nemzet vesztesége volna mindenik és főként ne hulljon porba a két legnagyobb és legszentebb: a magyar parlamentárizmus érdeke . .. Ebben az óriás, ember erejét meghaladó feladat-rengetegben tekintetünk megnyugvással és egyben büszkeséggel esik a Ház elnöki székére, ahol Návay Lajos ül. Csodálatos karriért futott meg, mig idáig ért, a legmagasabb polcra. Harminchárom éves korában kegyelmes ur volt, ő felsége titkos tanácsosa, mint egész fiatal képviselő a Ház alelnöke. Rövidesen meghódított mindenkit, akit meghóditásra indit a tehetség és az abszolút politikai rátermettség. Soha nem volt a középszerűek között, mindjárt az elsők sorába került és ma ő az elsők eleje, a legdíszesebb magyar közjogi méltóság viselője, akitől most azt a titáni erőt és képességet várja mindenki, hogy ne kapjon sebet a harcban, amelynek tüze körülötte lobog, háritson el minden sebet a nemzettől és mentse meg a magyar parlamentárizmust. Ismerjük őt, ő meg fog tal hallottam, hogy önnek némi financiális kellemetlenségei vannak. — Igen, igen... A báró nagyúri szerénységgel, íleirhatatlanul előkelően mondta: — Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hog*- hitelezőit én elégítsem ki. Kanizsai nem értette a dolgot, kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult és elsápadt, hadonászott a karjaival és végül meg akarta csókolni Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem emelkedett az operettek pásztorlányikáin. nemesen mondta: — Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a ihazai szinmii vészetet tőlem telhetőleg támogatni. Kanizsai szótlanul emelgette az ég felé a karjait ... A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az előadáson, felment a szinpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak, Jbemutattatta magát az asszonynak és előadás után az igazgató-párt velem együtt meghívta vacsorára. A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki. A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hüttetett be és az asszony mellé ült. Nem sietett; ugv bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegette, hogv nekiesik a Rábay kefelelni ennek a várakozásnak. Egy müveit, nagytudásu koponya, akiben a diplomata tehetség az egyenesség határozottságával és erélyével egyesült — ha kell, — csodákat fog művelni. Ma mindenki békére vágyik, de ha harcnak kell lennie, néhány hét vagy hónap múlva a nyugalmat kereső ország elismerése Návayt fogja a babérral övezni, mert a döntő ütközetből régi csillogásában hozta vissza nekünk a veszélyeztetett parlamentárizmust. li. L. Kevés a tisztviselő a pénzügyigazgatóságon. — Miért nagy a restancia ? — (Saját tudósítónktól.) A Délmagyarorsedg egyizben már megírta, hogy a közönség köréből az utóbbi időben gyakran hangzanak föl panaszok annak, hogy a pénzügyigazgatóságon az italmórési és jövedéki ügykezelés lassú. Hosszú idő telik, amíg elintéznek egy-egy aktát. Ez a lassú ügykezelés elsősorban kárára van a közönségnek, de kárt okoz a kincstárnak is, amely a késedelem miatt elveszíti azokat a dijakat, amelyekhez a kérvények kedvező és gyors elintézése esetén hamarabb jutott volna. Ennek az állapotnak, amely különösen az utóbbi időben adott sok panaszra okot, nem a tisztviselők az okai, hanem a rendszex*. A pénzügyigazgatóság legexponáltabb ügyosztályát, amelyben az italmérósi és jövedéki ügyeket intézik el, Borosy Antal pénzügyi tanácsos vezeti. Ez a pontos ós lelkiismeretes tisztviselő erején felül végzi a munkáját, de mivel ezidőszerint teljesen egymaga látja el az egész ügyosztályt, képtelen a fölgyülemlett aktákat földolgozni. Tudni kell azt, hogy ebbe a hivatalba naponként 80—100 ügydarab érkezik. Vannak olyan olyan aktacsomók, amelyeknek a súlya több kilogramm. Már most természetes dolog, hogyha Borosy Antal i*eggeltől délig, zének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe is, de Rábay erőszakkal leültette. A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban fűtötte a mámorát és akadozó nyelvével egyre beszélt. Egy kicsit nekem, de inkább magának. A beszédnek az volt a veleje, hogy van isten és hogy ő most már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot. A báró ezalatt közelebb húzódott az aszszonyhoz. Fél fül lel hallottam, miket mond' neki: — Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre ... Örök kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia ... Oh, be kell látnia ezt tisztelt férjének is ... Én majd meggyőzöm róla . . . Magamra vállalom, hogy Budapesten szerződést eszközilök ki... Mindenről én gondoskodom. Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi kötelességeknek és a hálának a fékjét és akit a kisvárosi gavallérok ostromától is alig tudott megvédelmezni a férj, el volt veszve. Kigvult szemmel hallgatta Uábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő leheletétől és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam menni. De már későn volt. Kanizsai, akinek az áradozásaira már nem válaszoltam, egyszerre csak elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki sutdélutántól estig dolgozik a hivatalában ós nxóg éjjelre a lakására is visz aktákat, akkor sem képes elvégezni azt a sok munkát, amely az ügyosztáiy hatáskörébe tartozik. Már most még egy dolgot kell figyelembe venni. Az ügyfelek, akiknek a kérvényei elintézetlenül hevernek az ügyosztályban, türelmetlenkednek, levelet irnak a pénzügyigazgatóságnak és a bürokrata rendszer mellett ezeket a leveleket iktatják, mint külön aktákat kezelik és igy lesz egy aktából két, sőt töbs akta és ez az állapot hozzájárul ahoz, hogy Borosy megfeszített munkával, emberfeletti erővel sem képes elintézni a rengeteg elintézésre váró munkát. A szegedi adót fizető polgárságnak épen ugy, mint a kincstárnak érdeke, hogy az őgyosztáiyt megfelelő munkaerőkkel lássák el. Azoknak, akik a pónziigyigazgatóság dolgait intézik, módjuk van ehez és szinte érthetetlen, mi volt az oka annak, hogy eddig ezt nem tették meg. Senkinek sem lehet végre is az érdeke az, hogy egy munkás tisztviselő erejét kihasználja ós hisszük, hogy ennek az Írásunknak meg lesz a kollő foganatja és eredménye. Bizonyos, hogy az ügyosztály Idolgait Borossy Antal ismeri legjobban. Más ebben a hivatalban analfabéta lenne. De végtére is a tanácsos csak egy ember, aki ha tiz tisztviselő helyett dolgozik is, egy maga nem képes az akták ezeeit elintézni. Nagyon sürgős a hivatal mielőbbi megfelelő kiterjesztése, mert ha ez az állapot továbbra is igy tart, akkor mind sürübbelc lesznek a panaszok, minőegyre jobban rövidül meg a kincstár is, a polgárság is. Épen ezért az arra hivatottaknak azonnal keli intézkedniük, hogy az ügyosztályba a vezető mellé alkalmunkaerőket alkalmazzanak és ebben az esetben bizonyos, hogy a közönség mindenképen meg lesz elégedve a hivatal gyors működésével is. A képviselőház Illése. A Ház ma rövid formális ülésre ült össze, melyet azonban az interpellációk mégis hosszura nyújtottak ki. togva simult az asszonyhoz, nézte őket két másodpercig és egyszerre kijózanodott. A kettős mámor eltűnt a szeméből és világos, élesen látó pillantással mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félpere olyan kinos volt, hogy szinte dideregtem belé. Kanizsai nézte a másik kettőt és eleven szinészarcáról érthetően kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, hogy honnan jött a menekülés, egyszerre látta, hogy nem a hazai művészetszeretetnek köszönheti e segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy feleségét akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már elvesztette a harcot. Feltámadt a férfiméitóság is benne egy percre, de azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az embernek, akkor jön az árverés. Győzött a szinház... Remegő lábakkal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavaíllérossággal fizetett: átengedte az asszonyt. Kiment. Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vetlek semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.