Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-04 / 28. szám

ELÖFIZETESI A« SZEtiEDEh egész évre . fi 24— félévre ... fi 12' negyedévre . fi 6-— egy hónapra fi 2' Egyes szám ára 10 fillér. Afcpotiti szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, a Rorona-utca 15. szám t= Eadapestl szerkesztőség és feiadóhhratal IV., C3 Városház-utca 3. szám cin ELOflZETESl Ait VIDEfiEN: egész évre fi 28-— félévre ... fi 14'— negyedévre . fi V— egy hónapra fi 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELE. oiv-sMiái Szerkesztőség 395 .i.adóh.vatai 836 Interurbán 3»5 Budapest'szerkesztősei teletan-száma 128 12 í-312 Hl. éytoiyafr, 28. szám Vasárnap, február 4 Návay Lajos. Néhány hónapi szélcsend után, szerdán újra ránehezedik a parlamentre a véderővita feszültebb atmoszférája. Halvány békeremények napsugara és távoli viharok ideérző szele váltakozik a politika légkörében és a feszültség korántsem attól van, mintha a véderőreform jellege és tartalma ezt megokolttá tenné, hanem mert az ellenzék egy évtized óta mindig a katonai követelésekhez kötötte reményeinek luftballonját. Az obstrukció kakuktojásai ennek az agyonráncigált kérdésnek viharfészkében keitek ki és noha mindenha a Ház minden tagja és az egész közvélemény megegyezett a véderő rendezésének elodázhatatlan szükségességében, mindig ez az életünket jelentő nemzeti kötelesség volt az ellenzéki jelszópolitika könnyelmű játékszere. Szerdán újra kezdődik a nagy színjáték, minden józan és becsületes politikusnak azzal a benső reményével, hogy ez már végre a harmadik felvonás, amely a küzdelmes rémdráma végének közeledtét jelenti. A véderőreform újból napirendre kerül és most azzal az elhatározott rendeltetéssel, hogy el is intéződjék. El kell intéződnie minden magasabb szemponttól eltekintve, már azért is, mert ezt a szálkát végre ej kell távolítani a nemzet testéből, hogy vérkeringése fölszabaduljon és nyugodt továbbfejlődése biztosittassék. Minden áldozatot megér ez a nagy nemzeti érdek; megéri a békére vezető engedékenységet és megéri a kérlelhetetlen harcot is, ha az ellenzék ezt újból fölidézné. Egyetlen szempont vezérli a kormányt és a többséget: ezt a reformkérdést meg kell oldani a többségi akarat, a parlamentarizmus parancsoló elvének könyörtelen érvényesítésével. Béke lesz vagy harc, annyi bizonyos, hogy ismét nagy idők küszöbéhez ért a magyar pariámentárizmus. Az érdeklődés fölcsigázott, a kedélyek izgatottak, szemben álló pártok békét kacsintgatnak és harci tüzet ígérnek ugyanazon szemekkel és ebben a nagy izgalomtól terhes atmoszférában minden tekintet az elnöki székre irányul. Erről a diszes helyről irányitják a parlamentarizmus gépezetét, innen kapja az olajat, hogy működhessék és ha megreked, onnan, az elnöki székből kell alányulm az emeltyűvel és biztosítani ősi becsületét és hagyományos szellemét. Az ellenzéki féktelenség és a formáknak hazug imádata annyiszor kompromittálta már ezt a gépezetet a világ előtt, hogy most a külpolitikai bizonytalanság állandó aggodalmai között éppen a véderőkérdésben nem szabad kátyúba engedni a magyar parlamentarizmust, mert ennek következményei végzetesek és kiszámíthatatlanok. És amikor a parlamentárizmusnak ez a nagy erőpróbája újra megkezdődik, olyan férfiú ül a képviselőház elnöki székében, mint Návay Lajos. Hetek óta egyedül vezeti a tanácskozásokat. Reggel tiz órától délután kettőig, sokszor háromig szakadatlanul ő elnökölt, mert arról volt szó, hogy a Ház megadja a kormánynak a fölhatalmazást a megszavazott költségvetés végrehajtására és kiküszöböltessék egy hosszabb exiex veszedelme. Ma már ezt a célt elérték és ebben Návay Lajosé az érdem oroszlánrésze. Hisz nincs őneki hatalma fékezni a beszédáradatot és gátat vetni akárki üres szócséplésének, de az a tény, hogy kezében a tanácskozás kormányrúd ja, az a biztosság, ahogy a házszabályokat kezeli és alkalmazza, az a bravúros praxis, ahogy vezeti a tárgyalást, hihetetlenül értékes garancia. Csak az angol parlamentben lehet talán párját taiálni annak az elnöki modornak, amelyet az ő istentől teremtett készsége követ és talán csak ott telhetik a közömbös hallgatónak olyan nagy és zavartalan élvezete egy-egy ülés vezetésének klasszicitásában, mint a Návay Lajos elnöklésében. Az ütközőpontok mindenfelől most az ő személyében futnak össze. Ha béke lesz. őszinte és tartós béke, nincs szükség arra, hogy az ő európeér szelleme, bámulatos diplomáciai érzéke és biztos gyakorlata hárítsák el az ütközőpontok mellől a veszedelmeket. De ha kitör a harc, talán a legnagyobb feladat hárul rá, amely valaha A gavallér. Irta Bíró Lajos. A színkör előtt, a Poros akácfák alatt néhány színész áldogált. — 'Mi újság? — kérdeztem tőlük. Vonogatták a vállukat. Az otromba nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt, ritkuló haja szétborzolódott, a szemei révedezve és rémülettel néztek a levegőbe. A bosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés. Megállítottam. — Hohó, mi újság? Értelmetlenül nézett reám. — Árverezni akarnak, mondta azután hirtelen és dadogva, árverezni... Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja bánatosan ingott a poros, nyári utcán. Indulton a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki. (Megfordultam. Rátoay volt, akit otthon bolond bárónak hívtak, inert nagyon okos volt. — Haló, halló, tisztelt barátom, mit csinál itt? — Mindig itthon töltök néhány napot a szabadságomból. Hát a báró ur? — Lejöttem mulatni egy kicsit. — No, itt kevés a mulatság. — Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen szórakozás. Tovább mentünk a Fő-utcán. A báró egyszerre megkapja a karomat. — Ki ez az asszony? Egy királyi szépségű pő ment el mellettünk. Karcsú, izmos, szőke, a vörösnek izgató árnyalatával. — Én azt hittem — mondta a báró — hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez? — Idegen. —- Ismeri. — Igen. Kanizsainak, a színigazgatónak a felesége. A báró kérdésekkel vallatott és én elmondtam, amit az asszonyról tudtam. — Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött. Meglátta. Másnap megkérte, három hét nrnlva feteségül vette. Az asszony most a társulat primadonnája, ö játsza Oféliát, meg I Szép Hedén'át is. Eleinte egy szép bábu volt a színpadon, most azonban már igen meglepő dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura iránt, aki kinevelte és szegénv Kanizsainak harcokat kellet vívnia, hogy eddig fc megőrizze. — Micsoda ember ez a Kanizsai? — Kérdezte a báró. — Nem hallotta hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt színigazgató. Az a mániája, Iiokv kultur missziót teljesit, tehát makacsul Shakespeart és Moiléret játsza a vidéknek. A vidék ezt azzal viszonozza, hogy makacsul nem jár a színházba. A huszezer forint elfogyott s ma akarják elárverezni a holmiját. A báró elgondolkozott. Utánanézett az asszonynak és ezt mondta: — Ki fogom fizetni az adósságait. Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelkifurdalásom volt: szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla. — Kérem, — mondta a báró, — mutasson be engem annak a Kanizsainak. Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai néhány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk. — Direktor ur, — mondtam, — kérem egy szóra. — Tessék. — Rábay báró ur akar önnél megismerkedni. Kanizsai szomorúan örült. — Kérem, — mondta Rábay, — sajnálat-