Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-24 / 45. szám

n 111. évfotyarr, 45. szám Szombat, február 24 RSzponti szerkesztéséi és kiadókiratai Szeged, rsa Korona-utca 15. szám c=s Sudapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., sra Városház-utca 3. szám a ELŐFIZETESí AR SZEbEűEít egész évre . ii 24-— félévre . . . R 12-. negyedévre . R 6-— egy hónapra R 2Egyes szám ára 19 fillér. ELŐFIZETÉSI AR V1DEREN: egész évre R 28-— félévre . . . R negyedévre . R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér. 14-— 2.40 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőse*) 305 er=a fí.adóh'vatai 83ó Interurbán 385 Budapesti szerkesztőse® teleion-száma 128—12 Cél és eszköz. Mindjobban kiderült a parlamenti élet ege. Fs e kiderülést általános öröm fogadja mindenütt, munkapárton és az ellenzék többségénél egyaránt. Szinte megérzik a parlament levegőjében annak a felszakadó fohásznak a lehelete, hogy végre a béke verőfényében megkezdődhetik az áldásthozó munka. A politikai levegőnek ez a hirtelen megenyhiilése már megérzett az Apponyi gróf beszédében is. . Am jeget és havat olvasztó déli szellők főleg a miniszterelnök válasza után kezdtek fújdogálni a pártok között, aki a maga álláspontjának férfias megvédése mellett, politikai következetsségének szigorú megóvásával, a parlamenti vitatkozásnak legnobilisabb fegyvereivel hadakozott, meghajtván zászlóját Apponyi gróf köztiszteletben álló egyénisége és beszédének bámulatraméltó objektivitása előtt. Á politikai levegőnek a többség és az ellenzéki pártok egy része között történt megenyhüléséhez nem kivánunk fűzni talán helyt nem álló következtetéseket. Nem is becsüljük tul annak jelentőségét. Ám maga az a tény, hogy mikor — a párthatározatok után — harci rivalgást, a fegyverek csörgését vártuk a képviselőházban, a politikai levegőnek nagy megenyhülése lepett meg bennünket s dühös harci vágy csak egyetlen ellenzéki párt részéről nyilvánult: ez azzal a jogos reménnyel kecsegtet bennünket, hogy a magyar nemzet híres politikai érettsége és fiainak lángoló hazaszeretete mégis keresi a kiegyenlitést, a békés megoldást, a végzetes összecsapás kikerülését oly pillanatban, mikor az előttünk álló nagy feladatokat csupán a nemzet legjobbjainak egyező közremunkálásával, az erők egyesítésével és nem mesterséges szétforgácsolásával lehet csak megoldani. Sajnos, arra, hogy a Justh-párt jobb meggyőződésre lépjen át, igen kevés ma a reménység, amikor mindinkább bebizonyosodik, hogy a Justh-pártnál igen is l'art pour l'art folyik az obstrukció, a harc náluk igen is cél és nem eszköz. Amikor a miniszterelnök beszéde után igazán nem maradt fenn már semmi kivánni való, akkor ők azon keseregnek, sőt azért káromkodnak, mert a miniszterelnök Apponyi Albert gróffal szemben konciliánsabb, udvariasabb volt, mint Justh Gyulával szemben. Ez a legnagyobb bajuk most. Eközben elfelejtik, hogy Apponyi beszéde minden ellenzéki mivolta dacára objektív volt és szintén udvarias, mig Justh Gyula beszédében a választási visszaélésekről mondott szónoklatok frazeológiájában összehalmozott valamennyi frázis ott szerepelt, a íegkevésbbé udvarias variációkban s e mellett a tárgyilagosságtól a szónok olyan messze volt, mint ahogyan Justh Gyula szokott lenni. Dehát hiába minden kesergés, minden káromkodás, a nemzet többségének akarata előtt meg kell hajolni a törpe minoritásnak most már és semmiféle öklöknek rázása nem kergetheti el a napfényt, amelynek végre is át kell törnie még a magyar politikai égboltozat sötét felhőit is. Természetes, hogy azok az esőcsinálók, akik e felhőket eddig felidézték, félnek a verőfényes, derűs világosságtól. Félhetnek is. Nem nekik való az az érlelő, világitó fényesség. Épen azért nem, mert érlel és világit. Érleli a munka gyümölcseit, amelyek csak munkában teremnek meg. — És a fényben látni fogja a nemzet, hogy a választói jog reformja nem obstrukcióban termett meg, hanem csendes, haszontartó, békés munkálkodásban. Tele reménnyel tehinthet most a jövő felé a magyar nemzet, mert napsugaras napokat igér a jelen. Kétségtelen, hogy ennek a reménységnek előidézésében, a csendes béke megteremtésében elismerés és érdem illeti meg a. Kossuth-pártot. A politikai belátás, a nemzeti érdekek előbbre helyezése a rejtett magánérdekeknek s megértése a politikai szükségeknek, amelyeknek első követelménye a béke és a véderő reformja elismerést követelnek. Hiszen az álláspontok különbsége és az elvi ellentétek fönnálhatnak ezután is, azokat megölni nem akarja a béke. Ámde a technikai obstrukció ez elvi ellentétek, álláspont-különbségek kifejezésének eszköze A felébredt lelkiismeret. Irta Marcel Prévost. Ha néha-néha visszatekintek multamra és felidézem annak emlékeit s ha elgondolkozom, vájjon miért folyt életem szenvedélyes boldogság között, ahelyett, hogy rideg egyformaságban telt volna el, amint már kezdődött is — lelkiismeretemet igyekeztem felébreszteni, hogy szigorúan ítéljek önmagam felett. A történtek után — legalább azt hiszem — a teljes boldogságra többé nincs jogom. Hiszen lábbal tiporva a társadalom törvényeit és kötelességeimet, .mintegy beloptfem magamat a boldogságba. Nem maradtam még becsületes asszonynak ... Már tizennégy év óta csalom férjeimet! Egész erőmből igyekeztem fellázadni önmagam ellen, azt képzelve, hogy bűnöm is kisebbedni fog, ha megismerem a lelkiismeret furdalásait. Elnéztem zsölyéjében nyugodtan ülő férjemet, ki amint mindent cselekszik, az újságot is kicsinyes figyelemmel olvasta. Szemrehányásokkal illettem magámat: — Itt ül az a derék ember, ki reád bizta nyugalmát, boldogságát és házának becsületét. Ha ez a szerény, szorgalmas hivatalnok, aki keserves munkával szerzi meg mindennapi kenyerét, sőt a tiedet és a leányodét is, megtudná hűtlenségedet, gondolod-e hogy mámorító boldogságod— melyre oly büszke voltál — felérne azzal a bánattal, melyet átszenvedne? ... Igen!... de ö semmit sem tud és soha sem fog megtudni semmit. Sohasem látta azt az embert, kiért megcsaltam. Lelkiismeretem ép az ő gyanutlanságának biztos tudatában hallgatott el. Hiszen férjemet sem szivemmel, sem testemmel nem szerettem s az a vonzalom, mely iránta bennem él, csakis a megszokásból fejlődött. Tehát tulajdonképen nem tartozom többel, minthogy számára nyugalmas életet biztosítsak és őszinte buzgalommal vegyek részt küzdelmeiben. Bármennyire körülfonják is az illem és a törvény hálóival: az asszony csak az iránt érzi imagát hűségre kötelezettnek, akit szeret! Így gondolkoztam tegnapig. Ma már azonban ismerem a lelkiismeret ifurdalásainak sajgó sebét, mely annyira ég, hogy el sem tudom képzelni, vájjon miként élhetek azzal tovább? Leányomnak, a tizenhatéves íHelénnek szava elégséges volt, hogy felébressze bennem. Leányomat a lehető legjobban neveltem. Ha mint feleség elitélésre méltó vagyok is, azt a szemrehányást nem érdemlem meg, hogy rossz anya voltam. Azt hiszem, kevés kis leánynak volt olyan dédelgetett gyermekkora, mint Heiénnek. Még abban az időben is. mikor Lucien iránt táplált őrületem a legmagasabb pontra hágott, mikor gondolkozás és akarat nélkül bolyongtam a szenvedély utain, mindig szemeim előtt lebegett leányom egészsége és boldogsága. Ez az aggodalom adta vissza józanságomat. Talán ép a szülői szeretet tartott vissza attól ia helyrehozhatatlan botránytól, melyet Lucien kivánt tőlem. Helén minél idősebb lett, annál féltékenyebben őrködtem felette s annái inkább igyekeztem, hogy megcsaljam tiszta szemeinek éberségét. Midőn azonban tizedik születésnapját elérte, többé nem biztam (önmagamban és zárdába küldtem őt, hogy tanulmányait ott fejezze be. Havonkint csak egyszer láttam. A szünidők alatt pedig — mielőtt falura ment volna nagyanyjához — tizennégy napot töltött velünk. Ezalatt az idő alatt Luciennel minden összeköttetésünk szüneteit. Diadalmámor fogott el, hogy eltakarva előtte az élet csúnyaságait, oly végtelen ártatlannak tarthattam meg őt. Heiénnek tegnap reggel kellett volna a zárdába visszatérnie s én már délután Lucienhez készültem ... Elborzadva értettem meg, hogy milyen távöl állanak egymástól az anyai szerelem és a tiltott szerelem, bár e két érzés különbözősége eddig még soha nem