Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-23 / 44. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 1912. február 18. sik. A miniszterelnök azt a kijelentést tette, hogy még az év vége előtt beterjeszi a javaslatot s egy közbeszólásra azt is mondotta, hogy esetleg hamarább is benyújtja. Most arról van szó, hogy a javaslat már május elején a képviselőház elé kerüljön. Polgárság és munkásság. (Saját tudósítónktól.) A munka és tőke harci szervezkedésekben eljutottunk volna tehát mi is odáig, ahol Németország állott akkor, mikor az első nagyarányú munkáskizárás Krimicsauban megtörtént. Az a nagyarányú kizárási mozgalom, amely a Magyar Vasművek- és Gépgyárak Országos Egyesületéből indult ki, mintha azt akarta 'volna mondani, hogy a munkásság harci szervezetével szemben, íme elkészülten, szervezve állanak immár a magyarországi munkaadók is s hogy mindkét oldalon ki vannak fejlesztve a hadsorok. A nagy összecsapás ideje elérkezett. Jnnen is, amonnan is rendes sorkatonaság ál! készen a csatára. Semmi sem volna felületesebb ítélet, mint az, ha a vasmunkások ellen irányuló magyar kizárási mozgalomból, Üven következtetéseket akarnának levonni. A németországi nagy kizárás idején egészen másként fejlesztett hadak állottak szemben egymással, mint aminőket most látunk fölvomilni. A német munkásság nemcsak, hogy sokkal erősebben volt már akkor szervezve, mint ma a magyar munkásság, de a munkaadók szervezkedése is sokkal fejlettebb volt, mint a miénk. Emel-' lett s talán ez a legfontoscbb különbség, Németország akkor már igen sokkal többet tett a munkásság szociális igényeinek kielég hőséért, mint mi tettünk a mai napig. Mégis, hogy idáig jutottak .a dolgok, abban mi nem találunk semmi tragikust. A harcot, amely a munka és tőke közt folyik, semmiféle elmélettel és semmiféle alakoskodással megállítani nem lehet s ha most már ott tartunk, hogy a szervezett munkásokkal szemben, a szervezett munkaadók állanak csatasorban, ez csak a fejlődés természetes me| nete. A gazdasági elemek az a fölfogása, a melyet a munkásság vall és amelynek alap• ján harcait intézi, teljesen igazolja ezt és l igazi szocialista szempontból mi sem kivána: tosabb, mint az, hogy teljesen kifejlett ellen• felek álljanak szemben egymással. Mégis, bár igy magában a tényben, szociálpolitikai szempontból semmi megdöbbentőt nem találunk, valamire föl kell hívnunk a harcoló felek figyelmét. Arra, hogy a magyarországi viszonyok némileg eltérők a némerországiaktól és hogy ezeknek az eltéréseknek vannak olyan következményei, amelyeket figyelmen kivül hagyni nagy hiba volna. Mindenek előtt figyelembe kell venni, hogy Németország egy teljesen kifejlett, szinte tipikusan eliparosodott ország, amelyben tehát a munkásság egyenesen szemben áll azokkal, akik ellen harcuk irányul. Ott ép oly kifejlett ipari kapitalizmus van, mint amilyen kifejlett nálunk a mezőgazdasági kapitalizmus s hogy ennélfogva minden tisztán bérharcban is a munkásság politikai harcot is visz. Nálunk azonban egészen más a helyzet. A magyar ipari munkásság tulajdonképen nem azt az osztályt támadja, amely útjában áll, hanem azt, amelynek fejlődésére | és megerősödésére egyelőre még neki is | szüksége van, mert ipari munkásság csak ott fejlődhetik, ahol ipar s ezzel együtt kifejlett iparos osztály van. Nálunk azonban a polgárság is most vivja a maga harcát, amelyben a munkásokéval közös ellenfele van. A politikai harcokban is egyre szembetűnőbbé válik, hogy a magyar fejlődő polgárságnak nem a feudális nagybirtok a szövetsége, hanem a •munkásság és semmi kétség, hogy e két osztálynak még hosszú időn át vannak olyan közös érdekei, amelyeknek szolgálatára egyesitetten kell küzdeniök. Amilyen mértékben áll ez az igazság a magyar munkásságra, ép olyan mértékben áll a fejlődő ipari osztályra is. A munkásság egyre azt hangoztatja, hogy a magyar polgári osztátynak segítenie kell őt harcaiban s •egyre arra utal, hogy ezidő szerint ö a szövetségese inkább, semmint a nagybirtokos osztály. Világos jelei vannak annak, hogy ezt az intelmet a magyar polgárság kezdi megérteni és hogy politikai kérdésekben kezdi fölismerni osztályhelyzetéből folyó természetes kötelességeit. Ámde, ha ez igy van, akkor a munkásságnak is bekell látnia, hogy a polgári osztály gazdasági érdekei ellen vezetett folytonos támadásai, tulajdonképen önmaga ellen intézett támadások is. Aki szövetségesét gyöngíti, bizony nem erősiti vele önmagát. A bérmozgalmak Magyarországon tulajdonképen nem vezettek a munkásosztály helyzetének javulásához. A fejlődésben lévő polgári osztályt gyöngitették ugyan, látszólagos javulást idéztek elő a munkásosztály helyzetében, de a több bér, amelyet a bérmozgalmak utján elértek, lényegileg közös ellenfél javára esett. Ilyen körülmények közt a polgári osztály is, amely pedig mostanában kezd osztályhelyzetének: fölismeréséig eljutni, szinte azt mondhatnánk, idő előtt kényszerül harcba szállani a munkásság ellen, tehát azok ellen, akikkel pedig politikai kérdésékben kellene haladnia. Tudjuk, hogy a gyakorlati életben ezeket az elméleteket minden ponton alig lehet érvényesíteni. De most, hogy a munkaadók nagy arányú kizárási mozgalmát látjuk, mégis meg kell állapitanunk, hogy a folytonos és nem egyszer indokolatlan sztrájkok kergették a munkaadókat idáig s hogy e lépés bizonyosan nem hoz annyi hasznot a munkaadóknak, mint amilyen kárt okoz a magyar iparnak. Mert a végén mindig iparunk sinyli meg ezeket a harcokat, ami pedig ma még nem lehet célja a magyar munkásságnak. Mindkét oldalon a legnagyobb mérsékletre, megfontolásra van tehát szükség. A cár én » háborta. Pétervárról jelentik: Udvari körökben beszélik, hogy a cár és a montenegrói király között közvetlenül a lakoma előtt, amelyen sziveshangu pohárköszöntőket váltott a két uralkodó, izgatott szóváltás volt. Nikita arról panaszkodott felséges jóakarójának, liogy Montenegró igazgatás munkáját az alantasabb hivatalnokok végzik. Másik korlát a katonatiszti vizsga. A tisztnek nincsen szüksége erre a sok tanulmánvra, hogy jó katona lehessen; az altisztből jobb harcos lett, mint a tanult tisztből. Azt mondják, bogy a Iháboru tudomány. Ez egyáltalán nem igaz. A lőport, az ágyukat, a hadihajókat nem a tisztek csinálják, hanem a mérnökök és a munkások. Ma egyszerűbb dolog csapatot vezetni, mint azelőtt. A legénység kiképzését az altisztekre bizzák. A kaszárnyában mindenről az altisztek gondoskodnak, akik csapataikban mindenkit ismernek, képességeit ép ugy, mint hibáit. Mért nem emelkedhetik hát az altiszt is magasabbra? Miért zárják el az útját? Hát azért, mert osztályok vannak és osztályellentétek, különösen egy monarchiában, ahol a hatalmi központ kiválasztott bizalmasai között osztja szét hatalmát, hogy hűségben tartsa a hűségesek egy csoportját. Ez 'azonban nem célja és föladata az államnak, amelynek egyenlőkép kell gondoznia, mindenki jogát egyenlőkép érvényre juttatnia. Az ujabb civilizált állam nem tud kasztokról és osztályokról. Ugyanezeket tapasztaljuk a hivatalokban is. Vannak hivatalok, ahol a hivatalszolga a főnöknek a legjobb és 'leghasználhatóbb embere, aki a tulajdonképeni munkát végzi, anélkül hogy rangot vagy legalább jutalmat kapna érte. Itt is a legszigorúbb válaszfalat találjuk az urak és nemurak között. Azután itt vannak a cselédek! Ha már a munka és bér szabad csereviszonyát elismerjük, a cselédnek a házban való helyzetét is másra kellene alapítani, mint az uraságra és az alárendeltségre. A cseléd munkaerejét •adja a bérért és kenyérért szabad munkaszerződés mellett. Miért bánnak hát a cseléddel ugy, mint alattvalóval, amikor az uraság épugy függ a cselédtől, mint az őtőle? Ha a cseléd elhagyja szolgálatát, a ház fölfordul, nem tudnak tüzet rakni, megágyazni, takarítani és a legkevésbé főzni, ami igen nagy művészet. Ilyenkor tudják csak meg, hogy mennyi hálával tartoznak ennek a nélkülözhetetlennek, aki nélkül élni sem tudnak — a magasabb osztályok. Hát a munkások! Valami elromlik a házban. Csak egy zár. Magunk nem tudjuk (megcsinálni, a mérnök sem, de a mechanika tanára sem. Senki sem tudja jobban, mint a lakatos. A lakatos tehát nélkülözhetetlen és rendkívül jól kellene, hogy magát megfizettesse. De nem teszi, pedig szaktársaival együtt monopóliuma van, anélkül hogy tudná. Mi, akik a modern gépezetekkel fölszerelt házakban lakunk, megérezzük, mennyire függünk a munkástól. Vendégéket várunk és a villany nem ég, a központi fűtés fölmondja a szolgálatot. Tanácstalanul állunk és a munkástól koldulunk gyors segítséget. Talán megvárakoztat, hogy éreztesse velünk értékét ... De egyszer megígértem, hogy megírom enilékeimet két általános sztrájkról és azt, míiképen jöttem rá, mennyire tehetetlen, fölösleges luxustárgyak vagyunk mi, nemmunkások és hogy az egész társadalom az ő kultúrájával, virágzó művészetével, poézisével és meddő tudásával esak azok kegyelméből é'l, akik alatta állnak. — Ha a munkát érdeme szerint kellene fizetni, tönkre menne az ipar — mondta valaki. Menjen hát tönkre az ipar, ha ilyen igazságtalan alapon épült, vagy csak az egyes ember kényszerhelyzetével való visszaéléssel tud megélni. És azok, akik az osztályharc ellen szónokolnak, inkább arra törekedjenek, hogy megszüntessék az osztályokat és az osztályellentéteket. Tegyék mindenkire egyenlővé az érvényesülés lehetőségét. Ez gyöngítené a •gyűlöletet és az életet elviselhetővé és reményteljessé tenné azok számára, akik odalenn reménytelenségben sinylődnek, annak a reménye nélkül, hogy valaha embertársaikhoz fölemelkedjenek, azokhoz, akik azt képzelik, hogy fölötte állanak hogy ők az elsők, bár, amint végül kiderül, ők az utolsók.