Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-21 / 42. szám

1912 Ifi. évfoSyarr, 42. szám Szerda, február 21 Központi szerkesztőséi; és Kiadóhivatal Szeged, e=a Rorona-utca 15. szám Badapcsti szerkesztőséi és kiadöhivwal IV., ^ Városház-utca 3. szám c~s ÍLÖPIZÍTSS! AR SZEGEDEK egész évre . R 24'-- félévre . . . S 12' negyedévre . K b — egy hónapra 8 2Egyes szám ára 19 Büér. ELŐFIZETÉSI AR VÍBEHER: egész évre K 2S'— félévre ... 8 14'— negyedévre . 8 7'— egy hónapra 8 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztöseg 305 itadóhivataj 836 Interurbán 3 "5 Budapest; szerkesztősig teteion-szte 138—12 Vajúdás napjai A politikai levegőnek a többség és az ellenzéki pártok egyrésze között történt megenyhüléséhez nem kívánunk íüzni messzemenő, s idő szerint talán helyt nem álló következtetéseket. Nem is becsüljük tul annak jelentőségét. Ám, maga az a tény, hogy mikor — a vasárnapi párthatározatok után — harci rivalgást, a fegyverek csörgését vártuk a képviselőházban, a politikai levegőnek megenyhülése lepett meg bennünket, s dühös harci vágy csak egyetlen ellenzéki párt részéről nyilvánult: ez azzal a jogos reménynyel kecsegtet bennünket, hogy a magyar nemzet hires politikai érettsége és fiainak lángoló hazaszeretete, talán mégis keresni fogja a kiegyenlítést, keresni fogja a végzetes öszszecsapás kikerülését oly pillanatban, mikor az előttünk álló nagy feladatokat csupán a nemzet legjobbjainak egyező közremunkálásával, az erők egyesítésével és nem mesterséges szétforgácsolásával lehet csak megoldanunk. Apponyi grófé az érdem, hogy a nemes, emelkedett vitatkozási módnak oly klaszszikus példáját szolgáltata, amely előtt minden magyar ember kell, hogy kalapot emeljen. A másik függetlenségi párton meg is látszott a keseríi és alig titkolt boszuság e nemes és a parlamenti élet legszebb hagyományaira emlékeztető vitatkozási mód miatt. Eltekintve attól, hogy a szélsőbal mezőn némán, szinte ellenségesen hallgatták fejtegetéseit, lapjuk már az este — kicsit meghökkenve — csipősen konstatálta hogy „Apponyi gróf feltűnően tompította azokat a minimális feltételeket, amelyeket múltkori beszédében maga részéről a parlamenti béke feltételéül megállapított"; továbbá „a zászló-, cimer- és jelvénykérdést egészen elhagyta, ami hallgatólagos beleegyezést jelent abba, hogy e kérdés rendezésének ugy az időpontja, mint a mikéntje teljesen a kormányra bizassék;" végül: „nem lehetett észrevenni Apponyi beszédében annak kiélezését, hogy a szóban forgó (1888:XVIII.) törvénycikk magyarázatát törvényes rendelkezés utján kivánja, ugy, hogy ha Khuen-Héderváry Károly gróf meghozat egy határozatot a Házzal, hogy az idézett törvénycikk nem magyarázható a magyar alkotmány sérelmére: akkor, ugy látszik, könnyen kielégítheti Apponyi grófot." Nincs módunkban megállapítani, hogy vájjon e kinzó aggodalmak, amelyek a másik függetlenségi pártot és sajtóját gyötrik, mennyiben felelnek meg a tényeknekmi csak azért igtatjuk ide ez idézeteket, mert ékes bizonyságai annak a megható bizalomnak, amellyel a függetlenségi párt, a közös küzdelem előestéjén, a „testvérpárt" iránt viseltetik; s ékes bizonysága annak a kellemetlen érzésnek, nem akarjuk azt a szót használni, hogy politikai félelemnek, amit a politikai levegő váratlan megenyhülése azokban keltett, akik a harcot magáért a harcért szeretik s levágott hajú sámsonként, a maguk és ellenfeleik fej éra döntenék a parlamenti rend épületének minden ép oszlopát. Az aznoban nem helyes észlelés, hogy a miniszterelnök, aki külön-külön válaszolt Apponyi gróf és Justh Gyula beszédére, ,,Apponyival szemben enyhe és megtisztelő volt, Justh Gyulával szemben érdes és agressziv." „Érdes" nem volt a miniszterelnök, mikor Justh Gyulának válaszolt, csak önérzetes; „aggressziv" sem volt, csak épen nem hagyott csorbát ejteni a pártja becsületén. Érdes is, aggressziv is a Justh Gyula beszéde. Maga, a pártja nevében beterjesztett és felolvasott határozati javaslat is tele volt politikai invektivával. Indokolása pedig igazságtalan és elfogult volt, aligha méltó oly beszédhez, amelyben nagy, korszakos, népmilliók javára szolgáló reformok megvalósításának szándékát hangoztatják. Nagy eszméket és korszakos törekvéseket nem lehet, de nem is szabad szolgálni Egy házibarát naplójából. Irta Paul Ginisty. Vacsora előtt a kis szalonban ültünk és az ördög vigyen el engem, hogyha a legtávolabbról is gondoltam arra, hogy ezen az estén még ilyen kellemetlen helyzetbe kerülök. Egész napon át a műteremben dolgoztam egy képen, mely két hónapon keresztül minden örömömnek, de minden kétségbeesésemnek is tárgya volt, mert a befejezéstői még nagyon messzire állottam. Fáradt voltam, sokat dolgoztam s örültem az esti óráknak, melyet benső barátaimnál, Pierre Samenisnél és feleségénél Jeannenál szoktam tölteni. Én, a megcsontosodott agglegény, kedves otthonra találtam náluk. Samenis régi iskolatársam. Attól féltem, hogy a házassága eltávolít minket egymástól, azonban maga Jeanne is csakhamar jó barátnőm lett. Párisi nő volt, egészen a jól ápolt körme hegyéig, élénk volt, mégis szende, csupa ötlet, szellem és szatira. Ha egyszer megházasodnék, amit nem hiszek, remegnék, hogy sorsomat egy ilyen életvidor, uralkodni — vágyó, majd hizelgő, nyugtalan teremtés kezébe tegyem. Azonban ez Pierre dolga. Barátnőnek ő elragadó. Nyolc éves ismeretség után, mely alatt — ez nevezetes — sohasem udvaroltam neki, természetesen nagy bizalma volt hozzám. Látogatásaimnak családias jellege volt. Én a fiaz 'eltárához tartoztam. Elmesélték ne• kem mindent, a véleményemet kérték és nem feszélyeztettem őket semmiben. Ez a legkellemesebb családi élet, melyet el lehet gondolni... Igy volt legalább is mostanáig. Nyolc órára voltam tneghiva s mint mindig, pontosan érkeztem meg. Pierre a klubjában késett, Jeanne még nem volt otthon. Azzal szórakoztam, hogy egyes nipptárgyakat rakosgattam egyik helyről a másikra. Csakhamar megérkezett Pierre, azután Jeanne is. Kedélyesen csevegtünk s emlékszem, tréfából azt mondtam, hogv még nincs terítve, holott farkasétvágyam van. — Jeanne — szólt Pierre — te ma nem voltál az anvádnál, amint mondtad. Meg akartalak lepni, oda mentem, de nem találtalak. Láthatólag nem tulajdonított ennek, nagyobb fontosságot. Jeannek könnyű volt felelni: Nem értem rá, bogy az anyámhoz menjek. És Pierre nem gondolkozott azon, hogy magyarázatot kérjen. De miért próbált az asszony magyarázatot adni, mi terhelte, hogy hazudnia kellett? Az asszony gvengén megrezzent, amit én észrevettem. Az ilven zavar uj dolog volt nála. Gvorsan rám vetett ev- jelentős pillantást, mellvel a tervének akart megnyerni s közömbös hangon mondta: — Ugy, ott voltál? Ha engem nem találtál ott. az Olivér hibája. Kissé megzavarodtam, hogv reám hivatkozik. — Épen egy automobilba akartam szálltai, midőn megláttam, ö intett nekem s elvitt a skandináv kiállításra. Két óra hosszáig időztünk ott... Nagyon érdekes volt, nemde Olivér? Éreztem, hogy kissé elpirulok, annyira meglepett a szerep, melyet velem játszatott s habozva mondtam: — Igen, nagyon érdekes volt. Az asszony talányos erőszakossággal tovább folytatta: — Milyen temperamentumosak ezek az embereik, különösen egy bizonyos Eicen. Havasi tájképei megkapóan természetesek. Az ember valósággal fátok, ha megnézi... — Nem azt mondtad — szólt Pierre felém fordulva, hogy egész délután szorgalmasan dolgoztál? — Mindenesetre — mondtam meghökkenve Jean előadásán, mellyel engem mindjobban a dologba bonyolított — de azért egy kissé kisétáltam. Hogy éreztem, hogy a szükségből való hazugságom nagyon gyengelábon áll. Mit tegyek? Sejtettem, hogy a dolog mögött valami nagy komolyság lappang. Nekem azonban nem lehetett a megleppettet mutatnom, sem Jeannet megcáfolnom, kinek bizonyára komoly oka volt erre a hazugságra. Észrevétlenül megköszönte, amit érte tettem. Azután más dologról beszélgettünk s habár mindent elkövettem, hogy vidámnak lássanak, szorongó érzésem volt. Fájdalom és csa-